microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2006-03-22

Egy Befejezetlen Élet

Fájdalomcsillapítás


Vannak, akik imádják a papírzsebkendős filmeket, és vannak, akik az átlagosnál tartalmasabb filmekhez vonzódnak - a Befejezetlen Élet mindkét kategóriába beleesik, ráadásul úgy, hogy mindkét téren a lehető legjobbat nyújtja. Vajon minek köszönhető ez a ránk gyakorolt elementáris hatás?

Robert Redford és Morgan Freeman egy farmon, úgy, hogy Freeman ágyban fekszik, és félig le is bénult, a bőre mint egy égési sérülté, mert megtámadta egy medve - ez a nyitókép, ez az alaphelyzet. Pár percünkbe beletelik megszokni Robert Redfordot, hogy most ezt a szerepet játssza, végülis általában egy belvárosi, intellektuális fickóként ismerjük, és nem gyors, elharapott beszédű, szőrös-, sőt, kőszívű farmerként.

Az első dolog, ami átvillan az ember fejében, az az, hogy biztos jó kis uncsi film lesz, de itt jön be J-Lo a képbe. Jennifer Lopez, akit a bulvárújságok agyba-főbe kritizálnak, illetve leginkább gúnyolnak, időnként egész jó zenéket tud csinálni, és színésznőként is abszolút meg van benne a potenciál - ha a forgatókönyv jó, ő is mindig hozzá tudja tenni a magáét.

Kedvencünk, Steven Soderbergh filmjében, a Mint A Kámfor-ban is nagyon jó, de az Angyali Szemek-ben sem volt rossz. Itt először azt hihetjük, megint rossz napunk van, amikor az első jelenetben meglátjuk, hogy a férje megverte (a legtöbb filmben vagy őt verik meg, vagy ő ver meg másokat). De hamarosan ránk mosolyog a szerencse, mert ő és a kislánya (aki egészen természetes kislány, és nem az a direkt Hollywood-i filmek számára kitenyésztett típus) másodpercek alatt magukra vonják a figyelmünket. Együtt menekülnek, de kilátástalanul, végül azonban a kislány nagyapjához veszik az irányt, arra a bizonyos farmra.

Itt még egyszer át kell esni egy kis asszimiláción, meg kell ugyanis szoknunk, hogy nem Morgan Freeman, hanem Robert Redford a kislány nagyapja, de ez sem nagy gond. Robert Redford gyakorlatilag nem beszél J-Lo-val, haragszik engesztelhetetlenül, amiért a nő egyszer elaludt a volánnál, és ez a férje, Robert Redford fia életébe került.

Ha arra gondolunk, hogy egy tömény dráma egy farmon, nem nagyon dobódunk fel, de ez a film lassúságával, finomságaival együtt meglehetősen izgalmas - mert egy nagyon intenzív dráma. Mindenki hétköznapi karakter benne, és mindenkinek meg van a maga sérülése, súlyos sebe, ami egy egész életre is elég. Vannak olyan filmek, melyek a hagyományos sémákat újszerű karakterekkel, környezetekkel "dobják fel", és vannak olyanok, melyek újszerű atmoszférát teremtenek, és újszerű módját a cselekmény görgetésének - jelen esetben csordogáltatásának.


Természetesen unhatnánk is, ahogyan első nap a farmon felébrednek,
ám amit látunk, magával ragadja az embert, lévén J-Lo és a kislány nagyon életszerű és érdekes karakterek. A cselekmény körkörösen halad - előre. Ezen leginkább azt kell érteni, hogy egyre többet, és többet tudunk meg, egyre több, és több tárul fel az emberi drámákból. Igen, nyilvánvaló, hogy mindez a világ leggiccsesebb, leguncsibb filmjére is jellemző lehetne - de ez a fim működik, mégpedig meglehetősen jól. Az, hogy működik, leginkább abban mutatkozik meg, hogy szinte minden jelenete olyan, mint egy lassú, drámai film csúcsjelenete - így egyébként máris érthető, miért nem bír uncsi lenni. Szinte minden jelenete felkavaró és megható. Nem, nem csak a vége, nemcsak bizonyos csúcspontok, hanem szinte minden jelenet. Egyedül talán a Madison Megye Hídjait (A Szív Hídjai a magyar fordításban) lehetne felemlíteni, mint hasonlóan intenzíven megható filmet, illetve mint intenzíven megható jelenetekből álló filmet. Itt is a csöndben csordogáló cselekmény, illetve a drámai kibontakozás ténylegesen emberi jelenetek vászonra vetülését eredményezi.

Van persze egy-két gyenge pontja minden történetnek, jelen esetben Morgan Freeman két jelenete, amelyek drámai helyett meglehetősen viccesre sikerültek. Egyszer egy rossz arctól kellett volna megvédenie a kislányt, de a rossz arc már be is tette az autóba maga mellé, és ha valaki más nem akadályozza meg, könnyedén elviszi. Az incidens után Freeman felmutatja a pisztolyát Robert Redford felé, jelezve, hogy azért ő is résen volt. Mi többet nem bíznánk rá senkit sem megőrzésre, de a lényeg csak annyi, hogy ez a pár másodperc eléggé vicces lett. Máskor egy medvével találja magát szembe, és azt mondja neki, hogy "na gyere!", és ez is eléggé vicces, mind az odafényképezés jól látható ténye, mind pedig a drámai megoldatlanság miatt, mert mit akart a medvétől, amikor semmit sem tehet, csak ott áll. Ha valaki, mint a Cápában Richard Dreyfuss társa, az öreg tengerész azt mondja, hogy "na gyere, te bestia!" (vagy valami hasonlót), akkor ebben az is benne van, hogy ő is tud a cápának ártani valamennyit, legalább is elvileg. Itt és most ennek nyilvánvaló hiánya tette kiegyensúlyozatlanná ezt a rövid jelenetet.

Az Egy Befejezetlen Élet annak a Lasse Hallström-nek a filmje, akit a Csokoládé, és főként a Kikötői Hírek miatt nagyon szeretünk. Hallström olyan rendező, akinek karakteres, és mégis finom a rendezői stílusa: az ő filmjeinek sajátos hangulatuk van, a történetei fajsúlyosak, a szereplői árnyaltak, és valahogy minden filmje az emberségről szól, meg a komoly drámai élethelyzetekről. Rögtön fel lehet ismerni egy filmen az ő kézjegyét, mint ahogy a szintén mostanában megjelenő Casanova is valódi Hallström-film volt.

Ez a film nemcsak tartalmas, nemcsak megható, de feltétlenül a kellemes élményt jelentő művészfilmek táborához tartozik, ráadásul nem az a művészfilm, melyről az ember tudja, hogy jó, de gyakorlatilag sosem fogja megnézni még egyszer. Ezt a filmet, amikor majd kijön DVD-n, vagy amikor majd leadják TV-ben, örömmel nézi meg az ember ismét, mert nem nehéz és súlyos módon, hanem tényleg emberi és kellemes módon jó film.

-jepe-
2006-03-22

Címkék: Lasse Hallström



:::::::
  LÁSD: Egy Befejezetlen Élet info-file
:::::::  (An Unfinished Life 2006.)