Napola - A Führer Elitcsapata
Napola - Elite für den Führer 2006.
A tréning
Ahogy a Viasat History-n mondják, amikor a múlt volt a jelen, filmünk akkor játszódik, és az az igazság, hogy elsőre belegondolva a film határozottan jó ötletnek tűnik, és körülbelül az 50-ik percig nem is értjük, hogy nem jutott eddig még senkinek az eszébe, hogy elkészítse.
Már a Bukás-nak is nagyon örültünk, lévén, hogy mindig jó dolog, ha egy közhelyessé (és ezáltal felszínesen
értelmezetté) vált történelmi korról valóságközeli ábrázolás születik. Ez a Bukás esetében egyrészt szolgálja mindannyiunk okulását, másrészt a németek nagy traumájának, a fasizmusnak a feldolgozását is, mert ne feledjük, a fasizmus a világ számára 45-ig volt trauma, és azóta folyamatosan munkálkodunk a feldolgozásán, míg a németek, akik számára a fasizmus ugyanúgy trauma, mint mondjuk a mi számunkra a kommunizmus, eddig még vajmi keveset foglalkozhattak traumájuk feldolgozásával. A Napola oda enged betekintést, azokba az időkbe, amikor Hitler Németországban nem a náci népirtó és tömeggyilkos, az emberiség ellenes bűnök elkövetője, hanem az ország sikeres politikát folytató, szép és jó jövőt ígérő vezére volt. Egy ilyen időutazás (mint amilyen a Bukás is volt) különleges élmény tud lenni. Mellesleg mind a Bukás, mind a Napola 2004-es filmek.
Főhősünk, a 17 éves Friedrich, kedves, szőke és kék szemű srác, aki becsületes munkákkal próbál pénzt keresni azokban az időkben,
1942-ben, amikor egész Európa romokban hevert. A srác nem szolgalelkű, nem is fanatikus barom, de még csak nem is elfogult a nácikkal, a német politikai vezetőkkel szemben, csupáncsak, mint mindenki az ő korában (17), kissé rövidlátó. Amikor egy bokszmeccsen jól szerepel, egy tiszt a NaPolA (Nemzeti Politikai Akadémia) részéről odamegy hozzá, és közli vele, hogy felvételt nyert az elit iskolába. A srác számára nincs zsidó kérdés, nincs hosszú kések éjszakája, nincs katonai diktatúra, nincs Lengyelország lerohanása, és természetesen nincsenek koncentrációs táborok sem. Számára adva van egy világháború, adva van a szegénység, és adott az ország elitje, akik sok pénzt keresnek, akiknek jó életük van, és akik most lenyúltak érte onnan, föntről, hogy beemeljék maguk közé. Élete nagy lehetősége - nem is vitás.
Gyönyörű jelenet, amikor az apja és az anyja egy emberként kikelnek magukból, és megtiltják a srácnak, hogy elmenjen ebbe az iskolába. Azt mondják, nincs nekünk semmi dolgunk ezekkel. A srác nem hallgat rájuk, az apja még meg is
pofozza. Gondoljunk itt egy pillanatra azokra a szülőkre, akik szülői féltésre, családi okokra való hivatkozással valamikor régen nem engedték, hogy fiúk vagy lányuk bekerüljön az elit politikai képzés gépezetébe, akár Németországban, akár Magyarországon, akár a 40-es, akár az 50-es, akár a 70-es, akár a 80-as években. Gondoljunk rájuk, és legyünk rájuk nagyon büszkék, hogy annak idején, amikor a múlt még jelen volt, olyasmit is láttak, amit nem volt szabad látniuk, és olyasmitől védték a gyermekeiket, amitől nagyon nem lett volna szabad védeniük (sőt), és úgy védték őket, hogy rendesen nem is tudták elmondani a gyerekeknek, hogy miért teszik ezt. Friedrich szülei is ilyen derék, humánus és becsületes emberek voltak. Friedrich azonban elszökik otthonról, hogy a karrier útjára lépjen.
Fantasztikus élmény látni és átélni, hogy milyen lehetett Friedrich
számára megérkezni a NaPolA-ba, hogy milyenek lehettek az első napjai, hogy milyen érzés lehetett, amikor az aulában, az új egyenruhájában ott ült, és hallgatta, ahogyan az iskola igazgatója beszélt hozzájuk. Az ember fura módon szinte a bőrén érzi ennek az élménynek az elsöprő erejét,és ez csodálatos dolog, ezért megéri filmet készíteni. Amikor azt mondja ez a magasrangú tiszt, hogy az emberek csinálják a történelmet, az embereket pedig mi csináljuk, a nézőnek megborzong a háta, köszönhetően az időutazásnak, és annak, hogy egy naiv srác szemével látjuk azt, ami minket valószínűleg (illetve remélhetőleg) akár ugyanebben a korunkban is elborzasztott volna.
Nagyszerű dolog, hogy manapság tilos önkényuralmi szimbólumokat használni, legyen az vöröscsillag, vagy horogkereszt. Ebben az a ráció, hogy ilyenformán elejét lehet venni annak, hogy valaha még egyszer kialakuljon egy hasonló önkényuralmi szituáció, amely emberek millióinak az életét és
szabadságát fenyegetheti. Ez a tiltás e szimbólumokkal kapcsolatban jogos, és jó dolog, de meglehetősen felszínes megoldás. E szimbólumok ugyanis üres kis ábrák, melyek senkinek nem tudnának kárt okozni, ha néhány "apró" körülmény nem játszana még közre. Gondolunk itt elsősorban arra, hogy nincs értelmiség, amely megmondaná a véleményét az aktuális társadalmi folyamatokról, a politikai vezetésről, az ország állapotáról.
A srác feltétlen lelkesedését az tette lehetővé, hogy a nácizmus zöld utat kapott Németországban, és hogy nem volt értelmiség, amely elmondta (elmondhatta volna) a véleményét az ország helyzetéről, meg mindenről, amit a náci kormány művelt. Az egyetlen, és egyben utolsó védelmi vonal, amely megóvhatta volna őt ettől, az a szülei néma, tompa és szinte tudatosan öntudatlan ellenállása, csodálatosan és humánusan állatias kölyökféltése, az az egy darab atyai pofon volt, amely Fridrichnek persze meg sem kottyant. Innentől kezdve Friedrich szinte alig hibáztatható, ő mindent csak a rendszeren belülről láthatott, mint ahogyan (hogy így fogalmazzunk) Hitler titkárnője, Traudl Junge sem minősült háborús bűnösnek.
Ez az elképesztő trip,
amely láttatta velünk, hogy milyen lehetett odabent, ezen az elitképzésen (az ember egyébként ezt látva mosolyogva gondol az elit marketinges képzésekre is) nem tart a végtelenségig. Ezen lehet bánkódni (mi ezt tettük), de meg is lehet érteni. A film egy idő után elkezd két srác barátságáról szólni, a barna hajú, nem éppen katonás termetű, érzékeny lelkű Albrecht az iskola egyik fejesének a gyereke. A keményen náci apuka egyáltalán nem kedveli a fiát, mert puhánynak tartja, ezzel szemben azonban Friedrich-et, az ígéretes boksz-tehetséget nagyon is csípi.
A történetnek ez az eleme azonban nem kifejezetten érdekes, éppenséggel közhelyes, és jól leviszi a szintjét az addig magasan szárnyaló cselekménynek. Ennek ellenére van valami Albrecht-ben, ami miatt az egész film megőrzi a jó minőségét, és ez az ellenállás, az intellektuális szembeszegülés a rendszerrel, ami nagyon szép. Ha már nincs értelmiség, amely elmondhatta volna az embereknek, hogy "hello, az ország vezetése a legrosszabb kezekben van, Németország a förtelmes bűnök és a bukás útján rohan előre", ha már a
szülők tompa ellenállása is lepergett Friedrich-ről, előlép a mi kis hősünk, Albrecht, aki az adott ponton azt teszi, amit az értelmiség elmulasztott, elmondja a véleményét, beismeri, hogy mi a valós helyzet.
Ez eléggé szép dolog ahhoz, hogy végül egy egész jó, illetve határozottan tartalmas filmként tekintsünk a Napola-ra. Egy tartalmas film, amely olyan dolgot képes láttatni velünk, amit eredendően felületes történelem-szemléletünk miatt csak nagy ritkán láthatunk, a múltat, amikor az még jelen volt. Mindenképp megéri megtekinteni.
-jepe-
2006-07-20
