C.R.A.Z.Y.
C.R.A.Z.Y. 2005.
Meleg vagyok - vagy inkább mégse
Az eredeti kanadai filmeknek (vagyis nem azoknak az amerikaiaknak, amiket Kanadában forgattak le) legtöbbször van egy sajátos hangulatuk, amit nehéz lenne leírni, de ez az érzet általában a komolyság felé hajlik. Még a nem művészfilmeknek is van egy művészfilmes árnyalata, hát még azoknak, amik eleve egy szűkebb körű befogadó közönségnek készültek.
A Crazy tulajdonképpen érdekesen kezdődik, és később is lesznek benne nehezen felejthető k
épek és jelenetek, de az egész mégis inkább a jó-közepes filmélmény szintjén akad meg. Az egyik oka a mérsékelt sikernek az az, hogy a forgatókönyv nem lett százas. Hosszú, és folyton elkalandozó a történet, annyira, hogy a film végére fizikailag elfáradunk, a szó szoros értelmében. Az világos, hogy egy kanadai család életét írja le a sztori, a 60-as, 70-es években, árnyalt belső viszonyokkal, többszörösen bemutatott konfliktusokkal, és egy fő problémával, éspedig azzal, hogy a főszereplő srác valószínűleg homoszexuális. Ami az adott korban, az adott kispolgári és vallásos családban nem volt kívánatos, és ebből főhősünknek rengeteg lelkiismereti vívódása lesz, plusz emiatt a tettei is egy nehezen kezelhető irányt vesznek. Olyan sok oldalról feszegeti a film ezt a meleg/nem meleg problémát, hogy kb. a film felétől már leginkább annak drukkolunk, hogy Zach döntse már el végre, mi a helyzet, vállalja el nyíltan a melegségét (vagy nem), mindenesetre jussunk végre dűlőre ez ügyben.
Persze eléggé súlyos ez a probléma ahhoz, hogy egy egész filmet
erre áldozzon valaki, de valahogy nem jönnek ki tisztán ezek a vonalak, és emiatt nem bírja a film végig ébrentartani az érdeklődésünket. Zach gyerekkorával indulunk, visszaemlékezés formájában, egy csodás gyerek(színésszel) Zach bőrében (aki mellesleg a rendező kisfia). A kicsi Zach erősen hisz Jézusban, akivel egy napon született, és így a mindennapjait áthatja egyfajta misztikus hangulat, aminek ahhoz is köze van, hogy egy jósnő(?) szerint Zach-nek csodatevő ereje van, amúgy pedig egy kiválasztott kissrác. Elég, ha valakinek a bajára erősen gondol, és az máris meggyógyul. Miközben neki is rengeteg gondja akad, például a szerelmi irányultsággal. Legédesebb emlékében az unokahúga és az ő pasija együtt szerepelnek, így sokáig számára (és számunkra is) kérdéses, meleg lesz-e tinikorától kezdve Zach, vagy sem.
Ez a tipródás végig kitart
a filmben, ehhez jön még Zach-nek az egyik bátyjához és az apjához fűződő, csöppet sem konfliktusmentes kapcsolata. Bár látjuk, érezzük, hogy drámai dolgok sülhetnek ki ezekből a kapcsolatokból, ezek bemutatása is kissé elnyújtott, és helyenként erőltetett.
A film időnként „bevet” egy-két olyan jelenetet, amitől kinyílik a szemünk, ilyen például a tinédzser Zach otthoni Bowie-előadása, a Pink Floyd-hallgatásai, karate-gyakorlásai, és hasonlók, ezek nagyon profin kitalált és megszerkesztett jelenetek, remek hangulat-érzékeltetéssel, és erős érzelmi töltettel. Amúgy halad előre a visszaemlékezés, a narráció időről-időre bekapcsolódik, de igazából csak a fontosabb pontokat hangsúlyozza ki, a látottak magukért beszélnek.
Az egész filmen áthat egy személyes-közvetlen hangvétel,
olyan, mintha az író-rendező Jean-Marc Vallée saját életének egy részletét dolgozta volna föl, bár erre nem vennénk mérget, hogy így van, azért mégis jellemző ez a nagyfokú személyes-nosztalgikus hangulat.
A Crazy cím egy híres Patsy Cline-számra utal, aki Zach papájának az egyik fő kedvence. A filmzenék totál hangsúlyosak, és kellően alátámasztják az adott jelenet hangulatát, miközben persze az is tény, hogy a csodás Bowie-val, vagy egy Pink Floyd-dal aláfestve egyszerűen nem születhet béna jelenet.
Végülis érdemes megnézni a Crazy-t, mert van benne élményszerű tartalom, de azért hozzá kell tennünk, hogy ezt a történetet másfél órában is remekül el lehetett volna mesélni. A tini Zach-et játsszó srác is hibátlan, hasonlóan kicsi megfelelőjéhez, vagyis a színészi munkákkal általában semmi gond sincs. Talán a forgatókönyv lehetett volna
picurkát összefogottabb, kevésbé csapongó, és a rendezés is ebbe az irányba hajthatta volna a történetet. Akik kedvelik a drámai, alapvetően komoly hangvételű filmeket, és eléggé türelmesek is, azok biztosan szeretni fogják ezt a filmet.
Tény, hogy kapunk valamit ettől a filmtől, de az is valószínűnek tűnik, hogy ennél sokkal jobban is fel lehetett volna dolgozni ezt a sztorit és ezt az hangulatot. A befejezés a hosszú elnyújtás után összecsapottnak tűnik, ennyi szenvedés után kicsit lassabb levezetést vártunk volna a végkifejletnél. Nem baj, legalább megint láthattunk egy kanadai művészfilmet.
-finito-
2006-07-18
