Sztornó

E filmmel kapcsolatban rögtön az az első benyomásunk, hogy végre egy normális film az idei Szemlén, ami úgy is néz ki, mint egy film, és olyan érzés nézni is. Másodpercek alatt leesik, mire megy ki a játék, a '80-as évek jó értelemben vett divatos, intellektuális magyar filmjének hagyományát próbálták meg új alapokon újjáéleszteni. A főszerepet Lovasi András, a Kispál és a Borz frontembere játssza, aki egészen jó szereplő-választásnak bizonyult, minden irányból. Egyrészt megvan benne az intellektualitás, a művészek hétköznapokhoz való fura, életképtelenségre emlékeztető viszonya, másrészt jól illik rá a hétköznapok egyszerű emberének karaktere is, mint ahogyan a szenvedő szerkezet is, a világhoz való olyan hozzáállás, hogy nem ő tehet semmiről.

A film láthatóan ki van találva, egy abszolút érett alkotás, mint amilyen a Feri és az Édes Élet is volt, amelynek az írásában Pálos még nem vett részt, legalább is a végefőcím kreditjeinek tanulsága szerint. Tetejébe pedig mindennek, a Sztornó még tanult is a Feri és az Édes Élet "hibáiból", és mindent elkövet, hogy ne csak "jó", és "okos", és "valóságos" film legyen, de egyben egy izgalmas játékfilm is. A sors iróniája, hogy szerintünk végül éppen ez lett a hibája, ez a fejlesztés.

A filmnek abszolút élvezhetőek a jelenetei, a szem számára barátságosan, finoman van fényképezve, friss, elgondolkodtató, játékos az egész vizuális szerkezet, amit végül a vágásnak köszönhetünk. A történetről azonban nem mondható el, hogy akár csak közel ennyire is jól kimunkált lenne. A filmprojektek legszörnyűbb ellenségét, az elszigeteltséget szimatoljuk a fedélzeten, amely általában sokkal jobban fenyegeti a sztenderd, hagyományos magyar filmrendezők filmjeit, hiszen nekik sokkal kevesebb haverjuk van, aki megmondaná, hogy mi a bibi a forgatókönyvvel.

Ami azt illeti, eléggé hamar elegünk lesz Lovasi András karakteréből, akit csak "Én" néven ismerünk, ahogy ellenállás nélkül sodródik. Valójában tipikus karakter, a magyar értelmiség egy jellegzetes rétegét, ha nem tulajdonságát testesíti meg. Olyan fickó ő, aki a homlokára írja, hogy "nem vagyok itt", nem vállalja a felelősséget semmiért, ha egy nővel karambolozik, ahelyett, hogy elkérné a betétlapját, vagy egy csomó pénzt, meghívja egy italra, és várja, mit történik. Mindezt egy családos férfitól, egy történelemtanártól nehéz lenyelni. Ha egy akaratgyenge alkoholista történetét látnánk, még stimmelne, de így eléggé fura, sőt, meglehetősen az. Gyakorlatilag semmilyen ellenállást sem fejt ki a balsorsával, pechsorozatával szemben, hagyja magát, mintha ott sem lenne.

A másik motívum, amitől ugyancsak hamar besokallunk, az az APEH. 2006-ot írunk, és az EVA korában, illetve akkor, amikor mindenkinek van, vagy lehet saját könyvelője, nyilvánvaló erőltetés, hogy a gonosz hivatal lesújt ártatlan áldozataira. Az is, hogy régimódi, sőt, gyakorlatilag kafkai fényben állítják be az adóhivatalt, bármilyen vicces ötletnek tűnik is, gyakorlatilag nem reális. Ha bárki volt már APEH-irodában, sok mindent elmondhat, találkozhatott a régi rendszer kövületeivel, igen, sőt, tényleg kafkai, sötét, pinceszintű pár négyzetméteres, izzadságszagú kis lyukakkal, amelyben fekete ingben dolgoznak a (szegény) nők és nénik. Ezzel együtt láthatott meglehetősen modern épületeket, belvárosi irodát is, egyszóval vegyes a helyzet. Egy azonban biztos, az, ahogyan a filmben ábrázolják, nem stimmel. Nem stimmel az, ahogy kövület nénik gonoszkodnak, gonosz megvilágításban. Ez, amit látunk, a '80-as évek egy tipikus hivatalának a stílusa, egy klisé, amit, akárhogyan is fáj, manapság nem ér csak úgy újraéleszteni, mert nem lesz reális. És az sem stimmel, hogy a gonosz hivatal lecsap szegény Énünkre, lévén, hogy ez a szegény énünk éppen adót akar visszaigényelni, ráadásul a kényszervállalkozás kategóriáját is kimeríti, azaz egy tipikus EVA-s emberről van szó.

A hivatal és az Énünk konfliktusát láthatóan szándékos torzítótükrön keresztül rajzolták meg, így lehetséges, hogy Énünknek mindent hangtalanul elnézünk, míg eközben nem győzünk csámcsogni a hivatal szemétkedésein. Ennek köszönhetően a filmet átszövő alapkonfliktus gyakorlatilag nem működik, sőt, kicsit bosszantja is az embert. Félreértés ne essék, simán el tudunk képzelni egy olyan történetet, amelyben a bürokrácia és sorozatos pechek sújtanak egy szegény értelmiségit, de ez nem az a történet, hiszen itt a hivatal túl gonosz a realitáshoz képest, az értelmiségi idegesítően béna és sodródós, ráadásul nem a hivatal akar tőle valamit, hanem ő akar a hivataltól egy csomó pénzt visszaigényelni - anélkül, hogy erre joga lenne.

Az alapkonfliktus tehát valószerűtlen, és ez a film háromnegyedére alaposan rá is nyomja a bélyegét. Az, hogy a film a vége felé átmegy krimibe, mindezekhez képest, még ha jó ötletnek is hangzik, csak tovább ront a helyzeten.

Amikor a vége felé kiderül, hogy (direkt homályosan fogalmazva) egyfajta krimiről is szó van, ahelyett, hogy a film még izgalmasabbá válna, inkább az addigiak válnak kicsit hiteltelenné. Pedig az elgondolás jó, hiszen a Feri és az Édes Élet fő "hibája" az volt, hogy a vége felé nem sikerült 3-asba, majd 4-esbe kapcsolnia, így hát okos lépésnek tűnik egy ilyesfajta konfliktus-kibontakoztatás. Mégis csalódást okoz, mert így a sötét, kafkai hivatal és az összes összeesküvő pech-motívum visszamenőleg elpárologni látszik, és a néző nem szereti, ha elpárolog, amit korábban így, vagy úgy komolyan vett. A film megoldása még tovább csavarja a helyzetet, mert olyan megoldásokat (happy endeket) kínál, amiket nem annyira tudunk kezelni. Azt el tudjuk képzelni, hogy ugyanez a befejezés egy '80-as évekbeli filmben kábé hogyan hatott volna, vagy akár a '90-es évek közepén, mint a Trainspotting esetében, de itt ez nem működik.

Akárhonnan is közelítjük meg e filmet, a problémák mindig az Én nevű karakterhez vezetnek vissza, nevezetesen, hogy nem hiteles egy folyamatos tehetetlenségben, önsajnálatban úszó fickó, aki például az iskolában, ahol tanít (és állítólag jól), egy módszertani megbeszélésen nem tud odafigyelni, mert csak a piszkos anyagiakon jár a feje, hogy fel kellene újítani lakást, vagy elköltözni, vagy ilyesmi. Ha az lett volna, hogy stresszben van az APEH miatt, és nem tud koncentrálni, az más, de ez így nem az igazi, mert itt az egzisztenciájának a továbbgördítésén pörgött az agya, ami nem valami szép dolog, ha ez egy hivatás gyakorlásának rovására történik.



Ugyanígy gond van egy olyan főhőssel, még ha találóan és cselesen Én-nek is hívják, aki, amikor a felesége meglátogatja agglegény-lakásán, és csönget a kolléganője, meg sem próbál magyarázkodni, hogy pl. "kedvesem, ez nem az, aminek látszik", hanem csak lekopik a fiatal csajjal kirándulni egyet, mintha még mindig gimis lenne, vagy mi, és nem egy családapa.

Ezzel együtt azonban meg kell jegyezni, hogy ezek a hibák egy olyan film hibái, amely mint film, mint esti szórakozás, és mint elgondolkodtató kultúrtermék is (amint a hosszúra sikeredett cikkünk is mutatja) abszolút megállja a helyét. Egy friss és rokonszenves filmes stílussal találkozhatunk, amelynek következő produktumára máris vevők vagyunk, de komolyan ..!