microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2006-12-08

Az Utolsó Adás

A nagyon hosszú másfél óra


Kedveljük Robert Altman-t, ez nem is kérdés a tökéletes Játékos óta. A 92-es Játékos kultfilmmé vált, és nemcsak azért, mert eredeti és közvetlen stílusban vetett pillantást a Hollywood-i filmgyártás berkeire, hanem azért, mert alapjáraton jó és tartalmas film, humorral, szerelemmel és izgalommal, mindennel, ami kell. Az Utolsó Adás-sal a korai filmstílushoz, a 70-es évekbeli Nashville-féle hangulathoz tért vissza a 81 éves rendező, akinek sajnos ez lett az utolsó filmje.

Úgy gondoljuk, hogy az teljesen rendben van, ha egy veterán rendező, aki több évtizedes munkássága alatt jó sok jó filmet tett már le az asztalra, tulajdonképpen bármilyen projektbe belefoghat. Ha azt találja ki, hogy egy létező rádiós 35 évnyi munkáját dolgozza fel, a rádiócsatorna történetét bemutatva, és mindezt folyamatos country-zenékkel megküldve, hát legyen, ha ezt szeretné filmre vinni, tegye azt. Már régóta nem kérdés, mennyire fontos személyisége a filmvilágnak, ezek után biztosan nem okoz nehézséget kb. 10 millió dollárt összeszedni a filmre, amiben a színészek boldogan játszanak majdnem totál ingyen, csak hogy elmondhassák, együtt dolgoztak a ″mesterrel″. Altman-nak van egy sajátos vision-je a filmekről és a világról, és ezt változó színvonalú filmekkel adja értésünkre, az általa kitalált és kifejlesztett egyedi rendezői stílusa segítségével.

Ha csak egy hosszabb jelenetet láthatunk véletlenül egy filmből, máris rögtön kiszúrjuk, ha az egy Altman-film, mert tagadhatatlanul különleges a filmjei hangulata. Apró gesztusok kapnak nagy figyelmet, ártatlannak tűnő párbeszédek mögött további rétegek sejlenek föl, hihető és nagyon életszerű karakterek szerepelnek a filmjeiben, akiket gyakran mintha ismernénk már valahonnan. Ezekhez még hozzájön az az altmanos újítás, amit először talán a 93-as Short Cuts (Rövidre Vágva)-ban alkalmazott (legalábbis mi abban láttuk ezt először), az ismert és nagy formátumú színészek egyenrangú alkalmazása, vagyis az az érdekes motívum, hogy egy filmben bárhova nézünk, mindenhol híres színészekbe botlunk, akik közül senki sem emelkedik ki a többiek közül.

A Short Cuts-ban Andie MacDowell-től kezdve, Jack Lemmon-on keresztül, Matthew Modine, Julianne Moore és Madeleine Stowe-ig mindenki felbukkan, és mindenki másodvonalban, vagyis kvázi mellékszereplőként. Altman-nak vannak még külön kedvencei is, akiket, ha teheti, gyakran bepakol a filmjeibe, ilyen pl. Lili Taylor (Pret-a-Porter, Short Cuts), Fred Ward (A Játékos, Short Cuts) Lili Tomlin (Játékos, Short Cuts, Az Utolsó Adás, Nashville), vagy Lyle Lovett (A Játékos, Short Cuts, Pret-a-Porter, Cuki Hagyatéka). Mindegyik színész, akinek valaha dolga akadt Altman-nal, a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik róla, illetve a vele való közös munkáról, tehát látható, hogy Altman ugyancsak érti a dolgát. Mindezekkel együtt is tény, hogy nem mindegyik filmje sikerült jól. A 96-os Kansas City-ről csak azért nem jöttünk ki a közepetáján, mert már régóta készültünk rá, mint az új Altman-filmre, és így még nagyobb lett volna a csalódás. Aztán ott volt a 2000-es Dr T. és a Nők, ami Richard Gere ellenére is erőltetett és unalmas volt, vagy a 2001-es Gosford Park, amiről az impozáns angol, Poirot-s környezet ellenére is kijöttünk. És akkor már mejdnem a jelenben tartunk, leszámítva a nálunk csak videón és HBO-n bemutatott The Company (A Társulat) c. drámát, ami egy balett-társulatról szól, a valamikor valóban balerina Neve Campbell-lel, és a már régóta uncsi Malcolm McDowell-lel a főszerepekben.

Az Utolsó Adás is bizonyos szempontból egy társulat hétköznapjait dolgozza fel, de itt egy rádiócsatorna stábjáról van szó, akik egy számunkra nem meghatározható időben (talán a 70-es években?) élő adásokat adnak elő, hangos reklámokkal, énekekbe rejtett reklám-szövegekkel és 100 %-ig country muzsikával. Azt szeretnénk tudni, Altman mi alapján választotta ki a forgatókönyveket, amiket végül filmre vitt, mert ez a mostani téma például egyáltalán nem kívánkozna filmvászonra, szerintünk. Az életben valóban rádiós személyiség Garrison Keillor a saját életét írta meg, hogy aztán a filmben saját magát játszhassa el a saját sztorija filmverziójában. Ez némileg túl nagyvonalú gesztus Altman-tól, hiszen valljuk be, annyi érdekes és remek ember életét lehetne feldolgozni, annyi sok mára letűnt jelenségnek (itt a régi stílusú rádiózásnak) állíthatnánk filmes emléket, és egyáltalán: annyi mindenről lehetne komoly és jó filmet készíteni, nem kellene feltétlenül éppen egy eldugott rádiócsatorna nem túl ismert (és érdekes) bemondójáról.



Bármi is vitte rá Altman-t, hogy épp ezt a forgatókönyvet húzza ki a kalapból, rosszul tette, mert a film majdnem nézhetetlen. Minden tiszteletünk Altman-nak, a Játékos és a Short Cuts rendezőjének, de ez a film egyszerűen nem élvezhető. Teljesen egysikúan halad előre, izgalmak és dramaturgiai csomópontok nélkül, béna énekekkel és unalmas párbeszédekkel. Szerintünk kevesebb country zene- rajongó van, mint ellenző, és az még kevés, hogy bírod ezt a fajta zenét másfél órán keresztül hallgatni, ehhez ráadásul még művészfilm-barátnak is kell lenned, ha be akarsz kerülni a film megcélzott közönségének metszetébe. Ez picurkát túlzott elvárásnak tűnik a nézők felé, miközben cserébe a film igencsak gyengélkedik. Kevin Kline eljátssza a 40-es évekbeli puhakalapos, Humprey Bogart-os magánnyomozót, aki az egész film alatt egy tűt sem tesz keresztbe, a gyönyörű Virginia Madsen rejtélyes és csábító egy darabig, aztán pedig érdektelen, Meryl Streep-nek meglepően jó hangja van, de ebben a szerepében semmi jelentőset nem nyújtott, ami a többi mellékszereplőről is ugyanígy elmondható, bár nem mindegyiknek ismert a neve (kivéve Tommy Lee Jones-t, Woody Harrelson-t és John C. Reilly-t).

Az az érzésünk, hogy egyszerűen semmi sem történik a filmben, nulla cselekménnyel dolgozunk, és csak az egymást követő énekes reklámok és country-dalok tagolják az időt. Ez pedig édeskevés, nem csoda, ha már az első fél óránál folyamatosan az óránkat nézegetjük. Nem derült ki, miféle közölni-átadnivalója volt Altman-nak ezzel a filmmel, milyen érzéseket akart bennünk kelteni, miről szólt az egész, hacsak arról nem, hogy emléket állított egy letűnt rádiózási stílusnak, és az abban dolgozó embereknek. Ha ez volt a cél, akkor ez bizonyára össze is jött, mi viszont közben szenvedtünk a moziszékünkön, mint egy kiskutya.



Nem neheztelünk Altman-ra ezért, szíve-joga olyan filmet készíteni, amilyet akar, és az is valószínű, hogy a halálával, illetve a ténnyel, hogy halálos betegen forgatta le a filmet, némileg más színezetet fog kapni a film, vagyis többen jobbnak fogják látni, mint amilyen valójában. Nem gond, hiszen Altman valóban nagy rendező volt, akinek örök a filmes stílusa, és ezt az utolsó filmjét így simán el tudjuk nézni neki. De ha választhatunk, javasoljuk, inkább nézzük meg még egyszer a Játékost, ehelyett - jobban járunk.
-jaredo-
2006-12-08

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Az Utolsó Adás info-file
:::::::  (A Prairie Home Companion 2006.)