2007-10-24
A Bourne Ultimátum
A visszatérés
A Bourne 1 nagyon-nagyon tetszett nekünk, igazi új találmányként ünnepeltük, s azóta is nagy becsben tartjuk. A második rész ehhez képest lehangoló volt, és ez a legkevesebb, amit elmondhatunk erről az üres, felturbózott akciófilmről. A harmadik rész előtt közönyös volt az arcunk, mint egy ügynöknek, lesz, ami lesz, mindenki teszi a dolgát, a néző is, a film is, semmi személyes - (ja persze) - ám, amikor kezdett kiderülni, hogy ez a harmadik ismét egy csúcs rész, a szánk egyből elkezdett fülig érni.
Amíg egy James Bond-film (csakis Pierce Brosnan fõszereplésével) elsõ 10 percérõl 
nagy kár lekésni, addig az új Bourne-film lazára veszi a filmkezdetet, van egy kis moszkvai akció, de igaziból semmi különös. Moszkvát ráadásul amúgy is utáljuk a kémfilmekben, hiszen közhelyes. Tetejébe mindennek Bourne elkezd flashback-kelni, mindenféle képeket lát a múltjából, abból az idõbõl, amikor Bourne-t csináltak belõle - egy felturbózott ügynököt. Lehangoló neonok a plafonon, kínzás, satöbbi, Bourne megtagadja az együttmûködést, tovább kínozzák - mindez emberileg sokat jelent, de a film legelejét nem tette éppenséggel élvezetessé. Mintha csak az elõzõ rész céltalan akció-folyamába csöppentünk volna vissza. Aztán végre ott állt egy szovjet, bocs, orosz rendõr, akit Bourne-nak az üldözés csúcspontján le kellett volna lõnie - ám mégsem tette, és itt elkezdõdött a film.
Megértettük, hogy új fázisba értünk, Bourne szeretné megtudni, ki õ, és szeretné feladni ezt az életét. Új fázisról egyébként elsõsorban a
nézõi oldalon beszélhetünk - másfajta élvezetet, másfajta azonosulást, másfajta trippet kínál ez a film, mint az elsõ (ami nem kis dolog - egy sorozat, egy trilógia esetében). Az elsõ részben az volt az izgalom tárgya, a trip motorja, hogy egy átlagos fiatal srácról kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik, melyek ha nem is természetfelettiek, szuperhõssé teszik. Rengeteget köszönhetett a film Franka Potentének, illetve annak, hogy a fiatal srác egy helyes lánnyal, low-key stílusban menekül, egy Minivel - keresztül Párizson. Érzelmek, romantika, friss élmények, felfedezés - mindezekbõl valóságos aranybányát nyitott az elsõ rész.
A harmadik részben kifejezetten élvezetes, ahogy a tompaság után kezd tisztulni a film - és a filmet nézõ nézõ feje - ahogy a film kezd magához térni. Mint egy kijózanodás - vagy mint egy kellemetlen józanság utáni új betépés :) - kellemes érzés visszatérni a régi kerékvágásba, abba az állapotba, hogy Bourne nem mint egy fakabát kaszabolja végig a filmet, hanem ismét kigyúlt benne (és a filmben) az értelem, ismét egy fiatal srác lett, akinek van valami célja, aki el akar jutni valahova, aki el akar érni valamit.
Hadd jegyezzük meg, a film csúcspontja természetesen az, amikor Julia Stiles-szal összekerülnek. A jelenet, amikor Julia levágja és befesti a haját a fürdõszobában, nemcsak Bourne számára volt érzelemteli, nemcsak õt emlékeztette az elsõ részre, és Franka Potentére - hanem minket is. Élmények és érzelmek, ezt adja egy film, ezt adja egy jó film, és a Bourne Ultimátum igazán remekül kitett magáért.
Így, hogy ismét elõjöttek az érzelmi dimenziók, az ember ismét elkezdett tudni gyönyörködni
az egyszerûen elképesztõ, First Class küzdelem-jelenetekben. Ilyet tényleg nem látunk bárhol, sõt, ha belegondolunk, éppenséggel tök ritka az ilyesmi. Itt olyan küzdelmek zajlanak, amik tényleg valóságközeliek - kezdve ott, hogy a filmek 99,99%-át jellemzõ "egyszerre egy támad" - felállás helyett itt a valóság törvényei uralkodnak. A fürdõszobában kicsúcsosodó küzdelemben olyan magasságokig jut el a film, mint alternatív eszközök sorozatos bevetése (minden, ami a kezébe kerül), az ″adok-kapok, adok-kapok - végül nagyot kapok, de még nagyobbat adok″ klisé totális hiánya(!!!), hogy a harcba belekeveredõ lányt ne is említsük. Tényleg lenyûgözõ - ilyet nem látunk bárhol (legutóbb a Daniel Craig-es Bond-ban vártuk, hogy kikapjunk ilyesmit, de semmi).
Így, hogy Bourne ismét feltöltõdött személyiséggel, érzelmekkel, a film élvezetessé vált, és a "nincs mit veszíteni" - szituációban is végig Bourne-éval párhuzamosan dobogott a szívünk (ahelyett, hogy közönyösen bámultuk volna az akciókat).
Voltak panaszaink, elsõsorban az, hogy a CIA központja a 70-es, 80-as évek sci-fijeire kezdett emlékeztetni, ahol mindent a
komputer csinál (lásd a zseniális Galaxy Quest-et), a személyek meg csak ülnek a helyükön. Itt egy darab fõnök, mint valami egy darab írástudó osztogatta parancsait, következtetéseit, magvas gondolatait - egy 4-5 fõs csapatnak, akik mind a komputereik billentyûinek segítségével küzdöttek. Természetesen a Közellenség c. film óta nem becsüljük le a komputer-billentyûzetek erejét, de azért az mégis túlzás, hogy egy fõnök mászkál fel-alá, neki nincs monitora sem, a többiek meg pötyögnek: ez nem csapatmunka - de mindegy, a fim élvezeti értékén ez alig hagyott egy pici nyomot.
A Bourne Rejtély híres Mini-s jeleneteit is sikerült újra játszaniuk, ezúttal egy motort használtak, amiben volt felugratás is, meredek falon felfelé, helybõl indulva, mint egy motoros trial-on. Hangsúlyozzuk, ha ezekben a jelenetekben
nem egy történettel rendelkezõ karaktert látunk, fele ennyire sem lettek volna élvezetesek - de így tényleg minden tökéletes volt.
Bourne-nak nem volt veszíteni valója, de nemcsak magáért küzdött, hanem a lányért is. Kifejezetten izgalmas egy olyan jelenet, ahol a marokkói tetõkön rohan, hogy megmentse a lányt. Rohanás közben látjuk, hogy ruhákat csavar a kezére, aztán 50 méterrel késõbb, amikor az átugrani kívánt kõfalba épített szögesdrót-jellegû szilánkokat látjuk, megértjük, hogy rohanás közben is jól mûködtek a szkennelõ és adatfeldolgozó képességei. Ott rohan a tetõn - aztán egyszercsak megáll - megáll, mert nem céltalanul rohan. A lányt akarja megmenteni, aki ahhoz képest, hogy az elsõ részben milyen hidegen küzdött ellene - a hivatal színeiben, most egy pillantás alatt az oldalára állt (színészileg és forgatókönyv szintjén is tökéletesen hitelesen).
A lányt akarja megmenteni, ezért megáll a
marokkói tetõkön, hogy beszkennelje a látványt, közben a kitûnõ rendezésnek köszönhetõen (amit az eszméletlenül jó arányérzékéért külön is csodálhatunk) egy pillanatra hallunk egy távoli müezzin hangot - és a Mátrix lelassult idõ-élménye ehhez képest kezdõ próbálkozás. Bourne ott figyel a tetõn, a rendõrök, akik üldözik, mintha egy másik dimenzióból jönnének, nem is érdeklik õt, oda sem figyel. Õ csak a lányra és a lány ellen irányuló fenyegetésre fókuszál - aki egy bérgyilkos ügynök.
A jó akciók, érzelmileg telített jelenetek nemcsak jó színészi játékot kívánnak - de kitûnõ fényképezést is - amivel kapcsolatban a Bourne Ultimátum nem panaszkodhat. A kézi kamerák remegése, a hirtelen zoomolások (!) nemcsak az utca-jeleneteket teszik vibrálóan izgalmassá - de a küzdés jeleneteknek is ez a sava-borsa. A Bourne Ultimátum kamerája nemcsak lefényképezi a jeleneteket, hanem együtt lüktet, együtt lélegzik
azokkal (ez az együttlélegzés egyébként nem puszta metafora, felvételkor például az operatõr együtt rohant Damon-nal, és amikor Damon leugrott a tetõrõl, az operatõr is utána ugrott). A harc közepén ugyanúgy, mint amikor két lény életében elõször néz egymásra úgy, hogy tudják, erre a pillanatra örökké emlékezni fognak - õk is és a nézõk is:) A rázkódó kamera, a zoomok vagy az emocionálisan vibráló meghitt jelenetek mind arról tanúskodnak, hogy ezt a filmet komolyan fényképezték, hiszen ezek a technikák, stílusjegyek nem képeznek újdonságot, sõt. Mégis, hatásukra ez a film, a film jelenetei tényleg megelevenedtek, és messze átlagon felüli élményt nyujtottak.
Mit lehet mondani, a film nagyon kellemes élmény - és számos ponton kiívott érdemei miatt a Bourne 1. méltó párja. Az ember a mai felgyorsult világban ritkán nézi végig a filmeket a credits (feliratok) legvégéig (hiszen nem minden film tud olyan finom és erõteljes hatást produkálni, ami még a feliratok alatt is kitart) - de a Bourne Ultimátum, a Bourne Rejtélyhez hasonlóan ezt az élvezetet is megadta. Igazán remekül sikerült film, Julia Stiles pedig csúcs, és a film legutolsó jelenete is nagyon jól van megcsinálva - mert ez a film nem az esztelen gyilkolásról szól. Ez egy olyan film, amihez teljesen organikusan illeszkedik Moby remek zenéje - ami tényleg nem semmi.
nagy kár lekésni, addig az új Bourne-film lazára veszi a filmkezdetet, van egy kis moszkvai akció, de igaziból semmi különös. Moszkvát ráadásul amúgy is utáljuk a kémfilmekben, hiszen közhelyes. Tetejébe mindennek Bourne elkezd flashback-kelni, mindenféle képeket lát a múltjából, abból az idõbõl, amikor Bourne-t csináltak belõle - egy felturbózott ügynököt. Lehangoló neonok a plafonon, kínzás, satöbbi, Bourne megtagadja az együttmûködést, tovább kínozzák - mindez emberileg sokat jelent, de a film legelejét nem tette éppenséggel élvezetessé. Mintha csak az elõzõ rész céltalan akció-folyamába csöppentünk volna vissza. Aztán végre ott állt egy szovjet, bocs, orosz rendõr, akit Bourne-nak az üldözés csúcspontján le kellett volna lõnie - ám mégsem tette, és itt elkezdõdött a film.
Megértettük, hogy új fázisba értünk, Bourne szeretné megtudni, ki õ, és szeretné feladni ezt az életét. Új fázisról egyébként elsõsorban a
nézõi oldalon beszélhetünk - másfajta élvezetet, másfajta azonosulást, másfajta trippet kínál ez a film, mint az elsõ (ami nem kis dolog - egy sorozat, egy trilógia esetében). Az elsõ részben az volt az izgalom tárgya, a trip motorja, hogy egy átlagos fiatal srácról kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik, melyek ha nem is természetfelettiek, szuperhõssé teszik. Rengeteget köszönhetett a film Franka Potentének, illetve annak, hogy a fiatal srác egy helyes lánnyal, low-key stílusban menekül, egy Minivel - keresztül Párizson. Érzelmek, romantika, friss élmények, felfedezés - mindezekbõl valóságos aranybányát nyitott az elsõ rész.
A harmadik részben kifejezetten élvezetes, ahogy a tompaság után kezd tisztulni a film - és a filmet nézõ nézõ feje - ahogy a film kezd magához térni. Mint egy kijózanodás - vagy mint egy kellemetlen józanság utáni új betépés :) - kellemes érzés visszatérni a régi kerékvágásba, abba az állapotba, hogy Bourne nem mint egy fakabát kaszabolja végig a filmet, hanem ismét kigyúlt benne (és a filmben) az értelem, ismét egy fiatal srác lett, akinek van valami célja, aki el akar jutni valahova, aki el akar érni valamit.
Hadd jegyezzük meg, a film csúcspontja természetesen az, amikor Julia Stiles-szal összekerülnek. A jelenet, amikor Julia levágja és befesti a haját a fürdõszobában, nemcsak Bourne számára volt érzelemteli, nemcsak õt emlékeztette az elsõ részre, és Franka Potentére - hanem minket is. Élmények és érzelmek, ezt adja egy film, ezt adja egy jó film, és a Bourne Ultimátum igazán remekül kitett magáért.
Így, hogy ismét elõjöttek az érzelmi dimenziók, az ember ismét elkezdett tudni gyönyörködni
az egyszerûen elképesztõ, First Class küzdelem-jelenetekben. Ilyet tényleg nem látunk bárhol, sõt, ha belegondolunk, éppenséggel tök ritka az ilyesmi. Itt olyan küzdelmek zajlanak, amik tényleg valóságközeliek - kezdve ott, hogy a filmek 99,99%-át jellemzõ "egyszerre egy támad" - felállás helyett itt a valóság törvényei uralkodnak. A fürdõszobában kicsúcsosodó küzdelemben olyan magasságokig jut el a film, mint alternatív eszközök sorozatos bevetése (minden, ami a kezébe kerül), az ″adok-kapok, adok-kapok - végül nagyot kapok, de még nagyobbat adok″ klisé totális hiánya(!!!), hogy a harcba belekeveredõ lányt ne is említsük. Tényleg lenyûgözõ - ilyet nem látunk bárhol (legutóbb a Daniel Craig-es Bond-ban vártuk, hogy kikapjunk ilyesmit, de semmi).
Így, hogy Bourne ismét feltöltõdött személyiséggel, érzelmekkel, a film élvezetessé vált, és a "nincs mit veszíteni" - szituációban is végig Bourne-éval párhuzamosan dobogott a szívünk (ahelyett, hogy közönyösen bámultuk volna az akciókat).
Voltak panaszaink, elsõsorban az, hogy a CIA központja a 70-es, 80-as évek sci-fijeire kezdett emlékeztetni, ahol mindent a
komputer csinál (lásd a zseniális Galaxy Quest-et), a személyek meg csak ülnek a helyükön. Itt egy darab fõnök, mint valami egy darab írástudó osztogatta parancsait, következtetéseit, magvas gondolatait - egy 4-5 fõs csapatnak, akik mind a komputereik billentyûinek segítségével küzdöttek. Természetesen a Közellenség c. film óta nem becsüljük le a komputer-billentyûzetek erejét, de azért az mégis túlzás, hogy egy fõnök mászkál fel-alá, neki nincs monitora sem, a többiek meg pötyögnek: ez nem csapatmunka - de mindegy, a fim élvezeti értékén ez alig hagyott egy pici nyomot.
A Bourne Rejtély híres Mini-s jeleneteit is sikerült újra játszaniuk, ezúttal egy motort használtak, amiben volt felugratás is, meredek falon felfelé, helybõl indulva, mint egy motoros trial-on. Hangsúlyozzuk, ha ezekben a jelenetekben
nem egy történettel rendelkezõ karaktert látunk, fele ennyire sem lettek volna élvezetesek - de így tényleg minden tökéletes volt.
Bourne-nak nem volt veszíteni valója, de nemcsak magáért küzdött, hanem a lányért is. Kifejezetten izgalmas egy olyan jelenet, ahol a marokkói tetõkön rohan, hogy megmentse a lányt. Rohanás közben látjuk, hogy ruhákat csavar a kezére, aztán 50 méterrel késõbb, amikor az átugrani kívánt kõfalba épített szögesdrót-jellegû szilánkokat látjuk, megértjük, hogy rohanás közben is jól mûködtek a szkennelõ és adatfeldolgozó képességei. Ott rohan a tetõn - aztán egyszercsak megáll - megáll, mert nem céltalanul rohan. A lányt akarja megmenteni, aki ahhoz képest, hogy az elsõ részben milyen hidegen küzdött ellene - a hivatal színeiben, most egy pillantás alatt az oldalára állt (színészileg és forgatókönyv szintjén is tökéletesen hitelesen).
A lányt akarja megmenteni, ezért megáll a
marokkói tetõkön, hogy beszkennelje a látványt, közben a kitûnõ rendezésnek köszönhetõen (amit az eszméletlenül jó arányérzékéért külön is csodálhatunk) egy pillanatra hallunk egy távoli müezzin hangot - és a Mátrix lelassult idõ-élménye ehhez képest kezdõ próbálkozás. Bourne ott figyel a tetõn, a rendõrök, akik üldözik, mintha egy másik dimenzióból jönnének, nem is érdeklik õt, oda sem figyel. Õ csak a lányra és a lány ellen irányuló fenyegetésre fókuszál - aki egy bérgyilkos ügynök.
A jó akciók, érzelmileg telített jelenetek nemcsak jó színészi játékot kívánnak - de kitûnõ fényképezést is - amivel kapcsolatban a Bourne Ultimátum nem panaszkodhat. A kézi kamerák remegése, a hirtelen zoomolások (!) nemcsak az utca-jeleneteket teszik vibrálóan izgalmassá - de a küzdés jeleneteknek is ez a sava-borsa. A Bourne Ultimátum kamerája nemcsak lefényképezi a jeleneteket, hanem együtt lüktet, együtt lélegzik
azokkal (ez az együttlélegzés egyébként nem puszta metafora, felvételkor például az operatõr együtt rohant Damon-nal, és amikor Damon leugrott a tetõrõl, az operatõr is utána ugrott). A harc közepén ugyanúgy, mint amikor két lény életében elõször néz egymásra úgy, hogy tudják, erre a pillanatra örökké emlékezni fognak - õk is és a nézõk is:) A rázkódó kamera, a zoomok vagy az emocionálisan vibráló meghitt jelenetek mind arról tanúskodnak, hogy ezt a filmet komolyan fényképezték, hiszen ezek a technikák, stílusjegyek nem képeznek újdonságot, sõt. Mégis, hatásukra ez a film, a film jelenetei tényleg megelevenedtek, és messze átlagon felüli élményt nyujtottak.
Mit lehet mondani, a film nagyon kellemes élmény - és számos ponton kiívott érdemei miatt a Bourne 1. méltó párja. Az ember a mai felgyorsult világban ritkán nézi végig a filmeket a credits (feliratok) legvégéig (hiszen nem minden film tud olyan finom és erõteljes hatást produkálni, ami még a feliratok alatt is kitart) - de a Bourne Ultimátum, a Bourne Rejtélyhez hasonlóan ezt az élvezetet is megadta. Igazán remekül sikerült film, Julia Stiles pedig csúcs, és a film legutolsó jelenete is nagyon jól van megcsinálva - mert ez a film nem az esztelen gyilkolásról szól. Ez egy olyan film, amihez teljesen organikusan illeszkedik Moby remek zenéje - ami tényleg nem semmi.
-zé-
2007-10-24