A Másik Én

A film egy véres drámával kezdődik, egy idilli párt megtámadnak egy parkban, a férfit halálra verik, a nő nagy nehezen túléli. Már amit idáig leírtunk, azt is másképp kell elképzelni, mint egy átlagfilmben. A nő nem csupán egy helyes csaj, hanem egy New York-i rádióműsor viszonylag népszerű műsorvezetője. Amolyan igazi New York-i nő. Jodie Foster mellesleg annyira gyönyörű, hogy a film elején azt hisszük, a gyönyörű csaj egy 20 évvel fiatalabb hasonmása, lánya vagy unokahúga. Mikrofonnal járja az utcákat, komoly íróktól idéz gondolatokat, és komoly hangulatú gondolatokat közöl hallgatóságával maga is.

A tragikus támadás éjjel, a parkban sokkoló hatású, mert annyira valószerű. A bűnözők, gyilkosok mobiljukkal rögzítették az eseményt, ahogy ezek szokták. Vásznon, moziban eléggé ritkán látunk olyat, hogy egy nőt, egy főszereplő nőt durván megvernek - hát ez most megtörtént. Akik egy sima thrillert akarnak - azok számára ez a film már itt, az elején kilépett a medréből.





A film ezután új fázisba lép, és roppant mód komplex az, amit látunk. Olyan, mintha több film lenne belesűrítve ebbe azt egybe. Előszöris látjuk azt, ahogy Jodie Foster megpróbál lábra állni ismét, a tragédia után. Ez önmagában megérdemel egy filmet - és meg is kapja -, hiszen roppant érzékeny módon dolgozzák fel ezt a folyamatot. A pánikbetegségtől kezdve, amely megakadályozza, hogy egyáltalán kimerészkedjen a házból, az emberiszonyon keresztül az üldözési mániáig mindent végigélünk - és nem mondhatnánk, hogy túlzás, amit látunk.

A végeredmény, hogy Jodie Foster felépül, és vásárol magának egy fegyvert, mégpedig illegálisan, mondván, hogy három hetet (a törvényes várakozási idő) nem élne túl fegyver nélkül. Vásárol egy fegyvert, hogy ha legközelebb hasonló helyzetbe kerül, legyen mihez nyúlnia.



A film története egy tökéletes gondolatmenet. Egy filozófiailag (is) tökéletes végiggondolása egy szituációnak, egy élethelyzetnek. Erica Bain-től elvették a szerelmét, az addigi életét, és tették ezt olyan alakok, akikről tudni lehet, hogy nem egy Columbo-film főszereplői, és minden este ugyanezt csinálják. Erica Bain előtt 2 alternatíva rajzolódott ki: az egyik, hogy rémült dermedtségben önmagába zuhan vissza, és soha többé nem kerül elő, vagy ... vagy pedig ugyanúgy él, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy mindig van nála egy fegyver. Erica Bain ezt választja - és erről szól a film.

Ez a történet több, mint dilemma. Ez a történet mindent magába sűrít, összesít az erőszakkal kapcsolatban, amit csak lehet - beleértve az olyan filmek tapasztalatait, mint a Keresztapa, vagy a Váltságdíj (amely bizonyos vonatkozásban egyedülálló). A Másik Én odáig megy el, mint a zseniális Taxisofőr (nem csoda, hogy az átlagamcsik nem annyira kedvelik). Adva vannak a bűnözéssel teli utcák, ahol jól jönne egy kis rendcsinálás. A helyszín ugyanúgy New York. Amíg a Taxisofőr esetében Robert De Niro kezdetben egyáltalán nem egy olyan tettre készül, amiért kitüntetés jár, Jodie Foster (aki a Taxisofőrben kulcsfontosságú szerepet játszott) az első perctől tutira megy. Jodie Foster taktikája baromi egyszerű és zseniális - törékeny fehér nő, aki nem veri dobra, de az ujjai a felszín alatt (például a táskájában) folyamatosan egy fegyveren pihennek, illetve egy fegyverre simulnak - izgalmi állapotban. Ha valaki megtámadja - egyszerűen azt teszi, amit a törvény is lehetővé tesz a számára: védekezik - ami esetünkben egyenlő azzal, hogy egy gyilkost szitává lő.

A történet egyébként roppant érzékeny. Bár elhangzik az "igazságosztó" kifejezés többször is, Jodie Foster tényleg nem tesz mást, csak teljesen normálisan lereagálja azt, hogy megtámadják - úgy, hogy nála van egy csőre töltött 38-as. Megtámadják, ő pedig védekezik, ugyanúgy, mint a Krav Maga-ban, és a támadó lesz az áldozat - ugyanúgy, mint a Krav Maga szituációkban.





A film roppant szilárd lábakon áll, roppant kemény dolgot tár fel, ám két ponton hibát követ el. Egyrészt, Jodie Foster - kezében a fegyverrel nem válhat minden szituációban automatikusan győztessé, aki lelövi a rosszfiúkat, akik éppen meg akarták őt erőszakolni, vagy elütni autóval - őt és még egy nőt is, akit prostituáltak és fogva tartottak. A gond az, hogy ha Jodie Foster a kezében tart egy fegyvert, a túlélési esélye nem nő 100%-ra, sőt, megmarad max 50% (és ekkor még nem beszéltünk a sikátoros jelenetekről, ahol egy kiképzett kommandósnak sem lenne több esélye, mint 15%). Ez az, amit a film elmulaszt közölni nézőivel. Ha fegyvert fogsz, milliószorosára nő a valószínűsége, hogy egy fegyver fog végezni veled - ahogy ezt már "a názáreti" is megmondta. Egyrészt, aki az egyik pillanatban azt hiszi, hogy egy fém eszköz révén élet és halál ura, másodpercekkel később a legkiszolgáltatottabbá válik, amikor már nincs a birtokában az a fém cucc. Másrészt, aki a zsebében egy 38-assal flangál és nagyon komoly csávónak (esetünkben csajnak) érzi magát, milliószor könnyebben belesétál "válsághelyzetekbe", ahonnan nincs reális kiút.

Szilárd lábakon áll a film, leszámítva, hogy az egész mégis roppant ingatag - mint a Taxisofőr esetében. A Taxisofőrben Robert De Niro nem tudott eléggé felkészülni egy bordélyház megostromlására, és ez jó volt. A Másik Én esetében azonban túlságosan úgy tűnik, mintha valakinél egy stukker örökös aduász lenne - és ez elvonja attól, hogy a Taxisofőrrel egyenrangú film lehessen. Pedig amúgy minden tökéletes.

Nagyon szépen van kidolgozva Jodie Foster egész karaktere, beleértve a felépülését, ahol is a hair and makeup részleg eszméletlen teljesítményt produkált. Az első jelenetekben Jodie Foster a kissé bodorított hajával tényleg olyan, mint önmaga huszonéves lánya, később jönnek a drámai, egyenes hajú jelenetek, aztán az "éppen, hogy túlélte", "halottaiból frissen feltámadott", az "élő halott" fejektől lassan araszolunk a "belvárosi kísértet", a "megtört, vesztes 30-as nő" arcain, fejein keresztül előre. Ha a haj-osztálynak jár Oscar, akkor Suzy Mazzarese Allison és társai ezt abszolút megérdemlik. Olyat műveltek Jodie Foster hajával, mint az Elizabeth-ben Alexandra Byrne a ruhákkal.

Nagyon profin van megírva az egész forgatókönyv, a Másik Én a finomságok, a finom részletek (subtleties) filmje. Általában hozzá vagyunk szokva, hogy mindent a szánkba rágnak a mozik, és ha valamit a rendező ki akar fejezni, akkor azt biztos, hogy be fogják keretezni, és kiakasztják a jelenet falára (több példányban) - hogy a vak is jól láthassa. A Másik Én ehhez képest ezer darab eszméletlenül kifinomult megoldást, ábrázolást helyez el a filmben anélkül, hogy különösebben felhívná rájuk a néző figyelmét. Ez a film a remekül megoldott "mikrofilmek", film-részek, jelenetek filmje.

Ott van például a jelenet, amikor Jodie Foster megriad, mert a nyomozó kiszúrja őt a tömegben a gyilkosság helyszínén, és a nyomába ered, hogy megszólítsa. Jodie Foster erre azt reagálja, hogy ő rádiós, és egy interjút szeretne a detektívvel, amire a detektív nemmel reagál - és Jodie Foster karakterének pont ez volt a célja, hogy egy teljesen működőképes álca alatt kicsúszhasson a nyomozó kezei közül.



Ehhez hasonló, amikor Jodie Foster karatere (Erica Bain) besétál a rendőrségre, hogy feladja magát. Látjuk, mennyire ki van akadva, pontosan tudjuk, miért - az előző rádió-betelefonálás miatt, melyek közül néhány az ő tettét az ő számára elfogadhatatlanul torz módon értelmezte, sőt, volt olyan is, amely magát az igazságosztónak, a bosszúállónak adta ki. Ez borzalmas - és az a szép a filmben, hogy ezt meg is értjük, hogy miért, és mennyire az. Megértjük, hogy Erica Bain fel akarja adni magát. És látjuk, hogy hogyan száll el ez az elhatározása, amikor lehetőséget kínál számára a félreértés, amit a rendőrőrsön a rendőrök produkálnak (nem fogják fel, hogy ő egy gyilkos, aki egy gyilkosságot akar bejelenteni, azt hiszik, egy Erica Bain nevű nyomozót keres).

Hasonlóan zseniális mikro-film a fimben, ahogyan kedvencünk (a Hart Háborúja óta) Terrence Howard, a nyomozó szakít a barátnőjével. Randiznak, és bár már rég elváltak, a nyomozó még mindig szerelmes a nőbe - és a gyűrűt is még mindig viseli. Elmeséli neki, hogy van egy kislány, akit az apja azért vesz magához, mert látott valamit az anyja meggyilkolásával kapcsolatban, és arra kéri, hogy vállalja el a kislány jogi képviseletét, amire a nő azt feleli, ő nem nyomul pro bono (for free). Mire a nyomozó: de régebben csináltál ilyet. Igen, de most már nem. Következő jelenet: a nyomozó otthon felbont egy üveg italt és rituálisan elégeti a felesége összes fotóját. Máskor elmegyünk moziba, és egész este körülbelül egy ilyen történetet látunk - elnyújtva. Itt ez csak úgy megtörtént - mint a való életben.

A film roppant érzékeny és jó film - leszámítva, hogy hamis biztonságtudatot kínál mindenkinek, aki valamiféle fegyverrel rendelkezik. Iskolákban oktatandó módon, akadémiai szinten profin vannak megírva és megrendezve a jelenetei - nincs olyan Hamlet-rendezés, ahol jobban a helyükön lennének a részletek, mint ebben a filmben (leszámítva természetesen Bódy Gábor Hamlet rendezését barátjával, Szikora Jánossal). Nagyon jó az egész - leszámítva azt, hogy egy óriási drámából indul -, és azt a hamis illúziót táplálja, mintha lenne kiút egy ilyen tragédiából - pedig valószínűleg nincs.

A Taxisofőr lényege, hogy Travis (Robert De Niro) ki van akadva a rendszerre, a sok mocsokra az utcákon, és tenni szeretne valamit - de ez a valami eredetileg egy szenátor meggyilkolása akar lenni, ami végül akcidentálisan átváltozik az Iris nevű lány (Jodie Foster) megmentésébe. Robert De Niro hős lesz - mert jó ügy érdekében húzta meg a ravaszt, és mert túlélte a lövéseket, amik eltalálták. Jodie Foster karaktere, Erica Bain sajnos, nem lesz ilyen hős, mert őt nem fogják a golyók, és mert az ő harca inkább fikció, mint valóság. Ezzel együtt felszabadító, amit csinál - ám ez aggasztó, mert jobb lenne, ha az emberek inkább Krav Maga tréningekre járnának, ahelyett, hogy olyan filmeket néznek, amikben egy darab lőfegyver mindenhatóvá teszi azt, aki a a kezében tartja.

Jó film, sokkal jobb, mint kellene, de nem eléggé "rossz", nem eléggé durva, nem eléggé életszagú, túl sok engedményt tesz a közönségnek, ahhoz, hogy igazán jó legyen - mint a Taxisofőr. Ez így sokkal inkább csak egy íróasztal mögött keletkezett fikció, ami bár felszabadító - nem feledteti a roppant drámát, és nem ad megoldást arra, amit az elején felvetett, arra, hogy az emberek joviálisan és védtelenül mászkálnak az utcán, amíg valaki alulról (lásd Váltságdíj) fel nem tör, hogy elragadjon magának egy áldozatot. Az emberek joviálisan mászkálnak az utcákon, és senki sem védi meg őket - csak az emberek tömegét, az egész várost, vagy az egész országot, de az a személy, akit el akartak ragadni az alulról feltörő erők - menthetetlenül a martalékuk lesz. Jó film, de nem az igazi. Jó film, de egyszer túl reális, másszor pedig kevésbé. Jó film - amely lökést ad az embereknek, hogy vegyenek egy fegyvert, de ez a lökés nem jó senkinek, szóval minek az egész? Jó film - de nem az igazi.