2007-10-18
Négy Perc
Erőszak és művészet
Nem számít, hogy végig abban a hitben néztük végig a filmet, hogy a főszereplő Monica Bleibtreu a híres Moritz Bleibtreu húga, és a fiatal elítélt lányt játssza a filmben, nem pedig a mamája, aki az idős zongoratanárnőt alakítja. Kicsit eltévedtünk, de ez nem befolyásolta a film élvezetét.
Egy kemény drámával állunk szemben, ami a jeleneteit tekintve
is kemény (tele van erõszakkal), és mellette drámai is, de ami mégsem érint meg annyira minket, mint kellene.
Az igaz, hogy nagyon nem vagyok oda a "börtön-filmekért", ha van egyáltalán ilyen mûfaj, de ez még önmagában nem lenne kizáró ok. Itt talán az lehetett a fõ gond, hogy a súlyos cselekmény mellett nem mindig tudtuk pontosan, melyik fõszereplõ mit érez, mi a motivációja, mire gondol éppen. Adott egy fiatal, tizenéves lány (Jenny), aki elvileg embert ölt, és ezért van börtönben. Van egy idõs zongoratanárnõ (Traude), aki a börtönben szeretne néhány lányt zenére oktatni, amellett, hogy az egyik börtönõrt is õ készíti fel egy televíziós ″mûveltségi vetélkedõre″. Nem teljesen világos, miért erõlteti a tanárnõ ezt a zongoraoktatást, mindenesetre hamar kiderül, hogy a börtön lakója Jenny, aki kicsi korától õstehetség a zongoramûvészetben.
Tiszta ügy, hogy a film középpontjában az a távolság áll majd, ami a két embert elválasztja
egymástól, illetve ennek a távolságnak az idõ közbeni leküzdése. Ez így egy mûködõképes történetnek ígérkezik, hiszen egy vad (elvileg gyilkos), totál szeretet nélküli fiatal lányt a zene és a mûvészet segítségével ″megszelidíteni″- remek drámai cselekménynek tûnik.
Nos, a film tényleg mindent megpróbál, de aztán mégsem tudja 100 %-osan teljesíteni a küldetését. Várjuk, várjuk az ″áttörést″, azt a pillanatot, amikor a két ember váratlanul olyan közel kerül egymáshoz, hogy már értik egymást, egymás életét és mûvészetét egyaránt, hiába - bár ez még nem jelentené azt feltétlenül, hogy ezzel megoldódnak a börtönbeli gondjaik, de õk is és mi is jobban éreznénk utána magunkat. Valahogy elmarad ez a pillanat, helyette csupán a cselekmény bonyolódását követjük, miközben egyre többet tudunk meg a két nõ múltjáról.
Ez nem jelenti azt,
hogy nincsenek drámai és kifejezõ jelenetek a filmben, dehogyisnem, sõt! Egy csomó igazán drámai jelenetet láthatunk, de talán a forgatókönyv hiányosságának, vagy talán a rendezés gyengélkedésének köszönhetõ, hogy ezek csak simán csúcspontokat jelentenek a filmben, de az egészet nem emelik egy magasabb szintre. Végig az az érzésünk, hogy sokkal jobb film is sikerülhetett volna ebbõl az ″anyagból″, de talán a túl sok erõszak, megalázás, elrontott emberi életek és családon belüli erõszak teszi be nálunk az ajtót: Jenny addigi élete annyira veszélyes és durva, amit nehéz átérezni, és a jelen idejû börtönnapjai sem ígérnek túl sok jót. Traude múltjában pedig történt valami, ami az egész további életét megpecsételte, és amit azóta sem képes feldolgozni magában.
A zene a film harmadik fõszereplõje, a zene, a zongoramûvészet és a tehetség elegye, ami nem engedi meg, hogy egy kiválasztott mûvelõje eltékozolja az életét. Jenny tisztában van azzal, hogy nem véletlenül született zongoramûvésznek, és hogy ezzel az adottságával tartozik a világnak,
mégsem képes megkapaszkodni az élete borzasztó lejtõjén, a szeretet-és segítség nélküli durva világban, amiben õ is a legdurvább erõszakkal reagál a korlátaira. A 26 éves Hannah Herzsprung tökéletes átlényegüléssel játssza el Jenny-t, szinte süt belõle a düh és az erõszak, az önsorsrontó durvaság. Ez az egyik oldala, a másik pedig az, amelyik pontosan érzi a zongoramûvek lelkét, és amelyik énje nemcsak technikailag képes megszólaltatni egy mûvet. Szívesen néztünk volna több olyan jelenetet, ami Traude és Jenny egymással szembeni felolvadásáról szól, a két kemény és bizalmatlan nõ egymás felé való szimpátiájának a mûködésérõl. Ezen némileg hamar túljutott a film, inkább koncentrált az egyéni drámákra és a szörnyûségekre, amik a fõszereplõkkel történtek, külön-külön.
A színésznõk tényleg fantasztikusan játszottak, Herzsprung is nagyon ügyelt rá, hogy ne vigye túlzásba
a keménységet és a dühöt, és õ is egy nagyon intelligens és érzékeny alakítást nyújtott. Monica Bleibtreu pedig mindennél visszafogottabb volt, de az õ karakterének éppen ebben rejlett az ereje.
Érdekes, hogy a remek alakítások mellett sem voltunk totál elégedettek a filmmel, szerintünk ez a már említett túlzott drámák és durvaságok miatt lehetett. Mindenesetre nem egy könnyen felejthetõ filmmel állunk szemben, és azt gondoljuk, megérte az alkotói fáradozást a végeredmény. ( Hannah Herzsprung volt az egyetlen a 1200 Jenny-jelölt között a szerep-meghallgatáson, aki valóban megetette a papírt, amit a szerepe elõírt számára a kiemelt ″alázat″-jelenetben, és õ volt az, aki 6 hónap megfeszített tréninggel készült a filmre, kickbox-szal és felturbózott zongoraleckékkel.)
is kemény (tele van erõszakkal), és mellette drámai is, de ami mégsem érint meg annyira minket, mint kellene.
Az igaz, hogy nagyon nem vagyok oda a "börtön-filmekért", ha van egyáltalán ilyen mûfaj, de ez még önmagában nem lenne kizáró ok. Itt talán az lehetett a fõ gond, hogy a súlyos cselekmény mellett nem mindig tudtuk pontosan, melyik fõszereplõ mit érez, mi a motivációja, mire gondol éppen. Adott egy fiatal, tizenéves lány (Jenny), aki elvileg embert ölt, és ezért van börtönben. Van egy idõs zongoratanárnõ (Traude), aki a börtönben szeretne néhány lányt zenére oktatni, amellett, hogy az egyik börtönõrt is õ készíti fel egy televíziós ″mûveltségi vetélkedõre″. Nem teljesen világos, miért erõlteti a tanárnõ ezt a zongoraoktatást, mindenesetre hamar kiderül, hogy a börtön lakója Jenny, aki kicsi korától õstehetség a zongoramûvészetben.
Tiszta ügy, hogy a film középpontjában az a távolság áll majd, ami a két embert elválasztja
egymástól, illetve ennek a távolságnak az idõ közbeni leküzdése. Ez így egy mûködõképes történetnek ígérkezik, hiszen egy vad (elvileg gyilkos), totál szeretet nélküli fiatal lányt a zene és a mûvészet segítségével ″megszelidíteni″- remek drámai cselekménynek tûnik.
Nos, a film tényleg mindent megpróbál, de aztán mégsem tudja 100 %-osan teljesíteni a küldetését. Várjuk, várjuk az ″áttörést″, azt a pillanatot, amikor a két ember váratlanul olyan közel kerül egymáshoz, hogy már értik egymást, egymás életét és mûvészetét egyaránt, hiába - bár ez még nem jelentené azt feltétlenül, hogy ezzel megoldódnak a börtönbeli gondjaik, de õk is és mi is jobban éreznénk utána magunkat. Valahogy elmarad ez a pillanat, helyette csupán a cselekmény bonyolódását követjük, miközben egyre többet tudunk meg a két nõ múltjáról.
Ez nem jelenti azt,
hogy nincsenek drámai és kifejezõ jelenetek a filmben, dehogyisnem, sõt! Egy csomó igazán drámai jelenetet láthatunk, de talán a forgatókönyv hiányosságának, vagy talán a rendezés gyengélkedésének köszönhetõ, hogy ezek csak simán csúcspontokat jelentenek a filmben, de az egészet nem emelik egy magasabb szintre. Végig az az érzésünk, hogy sokkal jobb film is sikerülhetett volna ebbõl az ″anyagból″, de talán a túl sok erõszak, megalázás, elrontott emberi életek és családon belüli erõszak teszi be nálunk az ajtót: Jenny addigi élete annyira veszélyes és durva, amit nehéz átérezni, és a jelen idejû börtönnapjai sem ígérnek túl sok jót. Traude múltjában pedig történt valami, ami az egész további életét megpecsételte, és amit azóta sem képes feldolgozni magában.
A zene a film harmadik fõszereplõje, a zene, a zongoramûvészet és a tehetség elegye, ami nem engedi meg, hogy egy kiválasztott mûvelõje eltékozolja az életét. Jenny tisztában van azzal, hogy nem véletlenül született zongoramûvésznek, és hogy ezzel az adottságával tartozik a világnak,
mégsem képes megkapaszkodni az élete borzasztó lejtõjén, a szeretet-és segítség nélküli durva világban, amiben õ is a legdurvább erõszakkal reagál a korlátaira. A 26 éves Hannah Herzsprung tökéletes átlényegüléssel játssza el Jenny-t, szinte süt belõle a düh és az erõszak, az önsorsrontó durvaság. Ez az egyik oldala, a másik pedig az, amelyik pontosan érzi a zongoramûvek lelkét, és amelyik énje nemcsak technikailag képes megszólaltatni egy mûvet. Szívesen néztünk volna több olyan jelenetet, ami Traude és Jenny egymással szembeni felolvadásáról szól, a két kemény és bizalmatlan nõ egymás felé való szimpátiájának a mûködésérõl. Ezen némileg hamar túljutott a film, inkább koncentrált az egyéni drámákra és a szörnyûségekre, amik a fõszereplõkkel történtek, külön-külön.
A színésznõk tényleg fantasztikusan játszottak, Herzsprung is nagyon ügyelt rá, hogy ne vigye túlzásba
a keménységet és a dühöt, és õ is egy nagyon intelligens és érzékeny alakítást nyújtott. Monica Bleibtreu pedig mindennél visszafogottabb volt, de az õ karakterének éppen ebben rejlett az ereje.
Érdekes, hogy a remek alakítások mellett sem voltunk totál elégedettek a filmmel, szerintünk ez a már említett túlzott drámák és durvaságok miatt lehetett. Mindenesetre nem egy könnyen felejthetõ filmmel állunk szemben, és azt gondoljuk, megérte az alkotói fáradozást a végeredmény. ( Hannah Herzsprung volt az egyetlen a 1200 Jenny-jelölt között a szerep-meghallgatáson, aki valóban megetette a papírt, amit a szerepe elõírt számára a kiemelt ″alázat″-jelenetben, és õ volt az, aki 6 hónap megfeszített tréninggel készült a filmre, kickbox-szal és felturbózott zongoraleckékkel.)
-lido-
2007-10-18