Csillagpor

Eredetileg nem tudtuk, hogy ez egy Matthew Vaughn-film, csak a stáblistánál derült ki számunkra, aminek nincs akkora nagy jelentõsége, talán csak egy kicsi. Vaughn (Claudia Schiffer férje) eredetileg producer, Guy Ritchie korábbi jó barátja, aki az összes Ritchie-filmet producelte, kivéve a Revolvert, illetve a legfrissebbet, a RocknRolla-t. Vaughn eddig egy filmet rendezett, a Layer Cake-et, amit nálunk Torta címmel az HBO mutatott be, illetve jelent meg DVD-n. Lehet, hogy egyiknek sem volt rá hatása, de tény, hogy Madonna, Guy Ritchie felesége sikeres gyerekkönyveket írt, Luc Besson (a francia-amerikai producer) pedig - a csatorna másik oldalán - kilépett a folyamatos producelési aktivitásából, hogy saját maga rendezzen meg egy gyerekfilmet. Tudjuk, hogy a Narnia elképesztõen jó bevételeket produkált, ami többek közt azt is jelzi, hogy a családi filmek nézõinek kicsit elegük van már a komputeres filmekbõl, és szívesen fogadnak a filmvásznon egy-két hús-vér szereplõt is.



Mindegy, a lényeg, hogy Vaughn második rendezésének nem gengszterfilmet választott, hanem mesefilmet. Ráadásul a forgatókönyvírásban is részt vett, vagyis tényleg elég szorosan köthetjük hozzá a végeredményt. Ami jó lett, kifejezetten élvezetes és hatásos.

Egy fantázidús mesével állunk szemben, amiben a ″királylány″ karakter helyén egy csillagot találunk. Egy fénylõ égitestet, ami véletlenül a Földre zuhan, és egy lány alakját ölti (Yvaine), pontosabban Claire Danes-ét. Yvaine nem örül neki, hogy lezuhant a Földre, és ezt az érzést fokozza az is, hogy ittlétének elsõ perceiben máris foglyul ejti egy fiatal srác, Tristan, azért, hogy elvigye a szerelmének ajándékba. Jó indítás, és mindenféle erõltetett párhuzam nélkül is eszünkbe jut róla a remek Ötödik Elem, amiben szintén egy fiatal lány volt a kívülrõl érkezett, különleges erõkkel bíró kedves lény (aki ott is egyfajta közvetítõ eszközként mûködött), és ennél több nem is kell.

Ott Milla Jovovich volt a törékeny szépség, akit csak az engedélyével lehetett megcsókolni, és aki megígérte Bruce Willis-nek, hogy vigyáz rá, itt pedig Claire Danes az a sugárzó lány, aki ha a fõhõs srác mellett van, folyton felragyog, és akit éppen a legboldogabb (legragyogóbb) pillanatában akarnak az ellenségei megölni. Egy igazi mesében vannak gonoszak is, itt elég sokan pályáznak erre a rangra: kezdve Stromhold királyától, aki konkrétan gyilkos, illetve az õ néhány fia, akik szintén, folytatva a sort Lamia boszorkánnyal és nõvéreivel, akik hullócsillagok, vagyis kedves fiatal lányok szívével akarják visszahozni a fiatalságukat. Ez elsõ hallásra kicsit véresnek tûnik, az is, és fõként akkor hat ránk erõsen, amikor elmesélik, hogy a boszorkányok az elõzõ hullócsillag-lányt is tõrbe csalták, barátsággal és kedvességgel altatták el a gyanakvását, hogy amint a lány boldogan és felhõtlenül felragyogott (a szeretettõl), akkor öljék meg.

Ez a felragyogás motívum lesz a film alapeleme, az a látványos és sokatmondó ″effekt″, ami folyton lebuktathatná Yvaine-t (ha lenne, aki észrevenné), hiszen egy idõ után egyre fényesebben ragyog, ahogy Tristan közelében van, illetve amikor a szeretet/szerelem hullámai elérik õt. Ennél romantikusabb és szebb elemet nehéz lenne kitalálni, szerencsére Claire Danes is és Charlie Cox (Tristan) is remekül játssza a szerepét, úgyhogy általuk nagyon könnyen bele tudunk kerülni a film mesevilágába. És ha már ott vagyunk, leginkább izgulhatunk. Lamia fenyegetése (Michelle Pfeiffer izgi játékában) nagyon komolynak tûnik, és még ott van Stromhold király néhány fia is, akik szintén a lehullott csillagot keresik, illetve a királyságuk örökösét.

Sokféle elem vesz részt a szórakoztatásunkban: a már említett izgalom és romantika mellett ott van még a humor (Shakespeare kapitány, Primus halott fivérei, illetve Lamia egyes megnyilvánulásai, stb..), némi akció (de csak módjával, épp, amennyi kell), és egy megfelelõ adag drámai feszültség is (Tristan fiúkora, mamájának a sorsa, a srác férfivá érésének/valódi szerelmének az eleme).

Tényleg végig élvezet nézni a filmet, és bár utólag visszagondolva mi kicsit még finomítottunk volna néhány jeleneten (pontosabban jobban kidomborítottuk volna a fiatalok egymáshoz való közeledését), de azért nagyon jól mûködött az egész. Nem annyira erõszakos és fenyegetõ, hogy gyerekek ne nézhessék meg, a felnõtteknek viszont kifejezetten tetszeni fog, köszönhetõen a sok szerelemnek és izgalomnak. Matthew Vaughn pedig tud rendezni (bár ez már Tortából is úgy-ahogy kiderült), úgyhogy további sok sikert kívánunk neki a Guy Ritchie-mentes filmek övezetében.