microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-07-04

Egyre Távolabb

A little bit of grace


Sarah Polley nem valami sztár, sőt, éppenséggel pont az ellenkezője - azzal a különbséggel, hogy világhírű. Ami mások számára mozi, sztárság, az számára művészet, komoly dolog. Egy igazi unikum ő a kortárs művészek parányi univerzumában - filmjének is ennek megfelelő várakozásokkal néztünk elébe.

Polley filmje az Alzheimer-kórról enyhén szólva koraérett alkotás - már csak a puszta témaválasztás tekintetében is. Mert ki az a fiatal rendezőlány, aki karrierjét, első nagy dobását egy olyan témára alapozza, amely a multiplexekbe, IMAX-okba vélhetően sosem fog eljutni, amelyről Los Angeles-ben nem fognak úgy beszélni, hogy "hé, láttad az Away From Her-t?", amellyel kapcsolatban nem fognak olyan hírek keletkezni, hogy "rekord nézőszám az új Polley movie-nál". Sarah Polley már a témaválasztással mindent eldobott magától, amiért a fiatal filmrendezők általában küzdenek. Sarah Polley egy olyan filmet készített, amilyet általában a befutott, nagy-név filmrendezők szoktak, amikor szeretnének megújulni, vagy amikor éppen megújulnak, lásd David Lynch Straight Story-ját.



A film nemcsak a témával vállal magára nehéz terhet, de magával a történettel is. Természetesen elképzelhető lett volna egy olyan film is, amely ugyanígy az Alzheimer-kórról szól, de úgy, hogy a történet eseménydúsabb, felfokozottabb, színesebb, fordulatosabb, élénkebb és nézőit nagyobb nyomással tapasztja a fotelokba (pl. a csodálatos Hálózat Csapdájában-ban is hangsúlyos motívum az Alzheimer-kór), Sarah Polley azonban láthatóan erről is lemondott. Egy olyan gyümölcsöt dobott piacra, amely sem nem olcsó, sem nem mondhat magáénak ragyogó, fényes felületet, és amikor megkóstoljuk, az íze egyáltalán nem mondható kellemesnek, édesnek. Érdekes módon mégis kifejezetten finom ez a gyümölcs. Az emberek a mozikban általában a piros, édes cseresznyét keresik, ám az igazi élményeket szinte mindig a meggy nyújtja, amely minél sötétebb, annál finomabb. Ilyen Sarah Polley filmje is.

A cselekmény a fantasztikus Piaf-ban látott módon non-lineáris struktúrájú történet. Az idős házaspár történetének egy adott szakaszát hol előre, hol vissza ugorva göngyölíti fel a film, onnan, hogy a feleség, Fiona állapota kezd egyre súlyosabb lenni, odáig, hogy a férfi beviszi őt az intézetbe, illetve még tovább is. Közben vissza-vissza ugrunk még néhány másodperc erejéig a régmúltba is, fiatalságuk idejére egy-egy rövid flashback erejéig. Ezek a flashback-ek egyébként elkülönülnek a folyamatos idősík váltogatástól, azaz ez az időstruktúra más, mint egy nagy flashback-es film, mint amilyen a francia eredeti alapján készült Vágyak Vonzásában (Intersection). A non-lineáris időstruktúra, ahogyan azt a Piaf esetén is megtapasztalhattuk, gyakorlatilag az egyetlen és igazi módja annak, hogy egy ember életét úgy jelenítsük meg, ahogyan azt az ember valóban megéli.

A film körkörös, labirintusszerű szerkezetéhez képest a cselekmény mégis teljesen egyenes vonalú. Jelenetről jelenetre Fiona állapota egyre súlyosabb és súlyosabb lesz. Néha úgy érezzük, hogy ez így egy film cselekményének nem is eléggé jó, hiszen minden jelenet tulajdonképpen ugyanarról szól, minden jelenetnek ugyanazok a dramatikus elemei, minden jelenet ugyanabban a hangulatban játszódik, úgy érezzük, ha nem rakták volna alá azt a jóga-zenére emlékeztető hangsávot, akkor a film egyszerűen nézhetetlen lenne. Ez a monotonitás, az egyhangú előrehaladás, a gyakran csak a puszta nézhetőséget szolgáló háttérzene eléggé komoly hibái tudnak lenni egy filmnek. Az Egyre Távolabbnak azonban mégis elnézzük ezeket a hibáit - vajon miért van ez?

Talán azért, mert Sarah Polley filmje nem is igazi film, sokkal inkább egy nagy kompromisszum, egy hatalmas áldozatvállalás annak érdekében, hogy a témát, az Alzheimer-kórt be tudja mutatni. A legtöbb ember számára ez a film valóban úgy fog megjelenni, mint egy Alzheimer-oktatófilm - ám a helyzet mégsem pontosan ez. Ha jobban a mélyére nézünk a helyzetnek, rádöbbenünk, hogy Polley filmje tényleg nem igazi film, de nem is egyszerű oktatófilm, propagandafilm, hanem egy lírai alkotás, mint egy dal, vagy egy vers, egy verses költemény. Ez sok mindent megmagyaráz, hiszen például a verseknél nem hiányzik nekünk az epikai motor, a cselekmény, ott egészen jól elvagyunk az idő egy időtlenebb, oldottabb formájával is.

Amint leesik nekünk, hogy Polley műve egy lírai alkotás, elkezdjük megérteni az egészet. Felfigyelünk rá, hogy Polley miért csinálta az egészet, felfigyelünk rá, hogy számára a "little bit of grace" (egy csöppnyi emberi méltóság) lehetett a film, e lírai alkotás, e költemény titkos címe. Filmjében nem annyira megmutatta (expresszió), mint inkább ő maga is, a saját szemével végignézte, hogy miként viselkedik egy finom hölgy egy ennyire végletesen degradáló helyzetben - mindkét értelemben, úgy is, hogy a helyzet is csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Ez a film körülbelül olyan Sarah Polley-nak, mint az Átváltozás Franz Kafkának. Polley filmjében a kulcs a méltóság, nem csupán egy leépülést, egy downgrade-et, hanem egy egy "graceful downgrade" folyamatot láthatunk, egy lassú és tragikus tudat-halált. Tragikus, mert a hősnő közben átéli, ami vele történik, tanúja mindannak, amin keresztül megy, mint Szókratész a saját halálának.

A legfelkavaróbb sci-fi sem tud ennél intenzívebb elváltozást felmutatni, hogy valakiből fokozatosan elpárolog a tudat, ami egykor ő volt. Hasonló történetet láttunk már, lásd Friedrich Nietzsche mint Ungvárnémeti Tóth László Bódy Gábor remekművében, a Psyché-ben, Fiona azonban nem egy 19. századi zseni, hanem "csak" egy törékeny, finom hölgy, a benne élő, élettől dús 18-20 éves lánnyal együtt. Polley számára, bár nyilvánvalóan nincs ellenére, hogy az emberek egyszerű ismeretterjesztő filmként díjazzák művét, az igazi érdek, ami miatt ezt a filmet elkészítette, egy hölgy méltósága lehetett. A filmben szerepeltet egy punk lányt, aki teátrális módon rágózik, meg walkman-ezik az intézetben látogatási időben, majd amikor megtudja, hogy Grant (Fiona férje) azért ücsörög ott nap, mint nap, hogy legalább lássa a szerelmét, és hogy azért nem megy oda hozzá, mert ő meg sem ismeri, sőt, éppenséggel egy másik férfiba szerelmes - a lány teátrális módon pacsizik vele egyet, majd azt mondja: "bárcsak én is ilyen szerencsés lennék". Sarah Polley lányos naivitásával nyilván azt hitte, hogy a punksággal most jól beálcázta magát, és senki sem fog rájönni, hogy ez a fiatal lány, aki egy pillanatra beleképzeli magát Fiona helyébe, ő maga :)

Az Away From Her belsejében, magjában végül egy szerelmes verset találunk, amely ott dobog, finoman elrejtve. Egy költemény, amely a szerelem végső határait ostromolja - akár egy Hölderlin vers. Polley egy érzékeny költőlány, aki a film olyan részleteibe is beleette magát, mint a kézzel írt cetli, amelyben Fiona üzen, hogy a férfi menjen el (az intézetből, miután őt bevitte oda). A néző átéli, hogy egy egyszerű kis cetli valóságos kőtábla lehet az ember életében, amely két fejezetet választ el egymástól véglegesen. Polley számára a legizgalmasabb jelenetek azok lehettek, amelyben Fiona tudatánál van - de mintegy önszántából (legyen meg, aminek meg kell lennie) lemond erről, és csak a szemével üzen, miközben a szájával olyan mondatokat mond, amik leépült tudatállapotának felelnek meg. Ha vannak nagy jelenetek operákban - akkor ezek mellé kívánkozik Fiona és Grant e könnyes szemű búcsú-jelenete.

Az Egyre Távolabb egy bámulatosan érzékeny filmalkotás, egy lírai költemény, amely az Alzheimer- kóros történet felszíne alól sejlik fel. Egy igazán öntörvényű és magabiztos alkotás ez, egy zavarbaejtően érett mű - amilyenre csak lányok, csak nők képesek. Polley nyilvánvalóan lemondott azokról a célokról, amikért a fiatal rendezők piacra lépnek - ám ezt nem önzetlenül tette, hanem egy sokkal meghatározóbb és izgalmasabb célért cserébe, az egyediségért, mert számára (ahogy ez a filmben el is hangzik) csak az egyediség a siker. Sikerült neki.
-jepe-
2007-07-04

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Egyre Távolabb info-file
:::::::  (Away from Her 2007.)