Aranykapu

A film nemcsak időben és térben megy vissza a gyökerekhez, Európába, de a film stílusa alapján is egy hamisítatlan európai film. Nyitásként egy roppant hosszú jelenetet látunk, amelyben két férfi a szájában egy-egy kővel, mezítláb mászik meg egy durván sziklás hegyet. Ez a jelenet egy remekül kikevert kompozíció, tipikusan olyan, amiről a művészfilm-barátok élvezettel beszélgetnek a kellemes nyári estéken. A szűkszavú cinematográfiai stílus megteszi a hatását, minden, amit látunk, olyan, mint egy századeleji fotó, ami megelevenedik. Megrázó, éles, szigorú, mint amilyen az élet lehetett akkoriban - különösen a szegény népek esetében.

Amit a film elején kapunk, jóval több, mint egy puszta bepillantás egy család életébe. A családi gazdaság formájában kecskepásztorkodásból élő férfi, Salvatore szinte a jég hátán él meg, csak a jég helyett itt érdes sziklákat kell elképzelni, melyek között épp, hogy sarjadnak növények. Köves, sziklás hegyvidék, egy belül sötét kőház, ez teszi ki a kis család életkörnyezetét. A szegénység ebben a környezetben nemcsak olcsóbban ábrázolható, mint egy urbánus környezetben (milliószor olcsóbban), de sokkal erőteljesebb hatást is tesz.

A férfi elhatározza, hogy nekivágnak az útnak, és kivándorol a család Amerikába. Már régóta készült erre, csupán csak egy égi jelre várt - amit most meg is kapott. A film egyik nagy érdeme, hogy a kivándorlás hangulatát, az elindulás körüli érzelmek hullámzását gyönyörűen ábrázolja. Tényleg, mint egy megelevenedett fotó 1900-ból.

A film második fele már maga a hajóút, ami a szigorú stílusú képi ábrázolás révén konkrétan azt az érzést kelti bennünk, hogy ez a kivándorlás egy önként vállalt deportálás. Az emberek az ismeretlen be menekülnek, mindent hátrahagyva, és mindent elviselve annak érdekében, hogy egyszer megvethessék majd a lábukat az új hazában. A zseniális Titanic természetesen örök érvényű úttörő ebben a témában, mondanunk sem kell, most is gondoltunk Jack-re, a fiatal tehetségre, akiből annyi minden lehetett volna odaát, és aki olyan tiszta életszeretettel, tettrekész derűvel vágott neki a nagy útnak, hogy azt a mai napig át tudjuk érezni. Az Aranykapu (mint Golden Door) a kivándorlás egy fapados verzióját örökítette meg. A sötét, nyomortól zsúfolt belső "utastér", ahol lágerszerű körülmények közt hánykolódtak az új életre vágyók, kitűnő lehetőséget biztosított a filmet fényképező Agnes Godard számára. Agnes Godard sportot űz a sötét, low-key fényképezésből, és odáig elmegy, hogy a néző néha alig lát valamit - ami nagyon jó. A film néha olyan, mint egy gomolygó, hömpölygő, megelevenedő festmény.

Sajnos azonban a film nem csupán egy vizuális elbeszélés akar lenni, de megpróbálkozik azzal is, hogy valami fűszert, valami extra emberi konfliktust vigyen a történetbe, sőt, később azzal is, hogy az egész filmet egy csattanóval lássa el (erről majd később). Ez a fűszer egy kis szerelmi kaland Salvatore és egy amerikai nő között. A nő segítséget kér tőle, szeretne úgy ő nejeként utazni, ám a leginkább csak a pásztorkodáshoz értő Salvatore későn kapcsol, és így szegény nő kénytelen a feminizmus előtti idők legszörnyűbb szintjére süllyedni. A nőt prostituálják, és minden éjjel le kell feküdnie valakivel, egy-egy gazdag amerikaival. Ezt a vonalat nézni igencsak megviseli az embert, ilyenkor eszünkbe jut, miért nem kedveljük alapban a kosztümös filmeket a civilizálatlan viszonyok, a nők durva elnyomása miatt. Érdekessége, de korántsem erőssége a filmnek, hogy ezt a prostitúciós fonalat meglehetősen könnyedén kezeli, mintha csak valami apróságról volna szó - ez azonban nem vág egybe a film eleji súlyos, szigorú alaphangnemmel, sem a hömpölygő sötét festmény stílussal.

A nyomor és a kétségbeesés mellé tulajdonképpen becsempészik a jópofa, vicces szerelmi szálat is. Salvatore, mint annyi más férfi a hajón, ugyancsak úgy véli, hogy a lány vele szemezett, vele létesített szemkontaktust, és hogy az ő felesége lesz, és ezért megszervezi a lány körül az őrséget - kis családja bevonásával (ekkor egyébként a vele majdnem egykorú férfira azt hisszük, hogy az öccse, később értesülünk csak, hogy a fia). Az is indokolatlanul vicces és jópofa motívum, hogy Salvatore fia a nők között utazik, lévén, hogy az egész történetben semmi szerepe sincs, leszámítva egy kéjes ismerkedést a női testtel, amikor egy nő alszik.

A film végül átmegy egy harmadik fázisba, és itt már arról szól, hogy az amerikaiak mennyire genyók, mert úgy bánnak a bevándorlókkal, mint valami nácik. Ez érdekes és értékes kritika, de a szigorú filmbe, amely menet közben könnyed szálakat vett fel, végképp nem illeszkedik. Formailag természetesen illeszkedik, hiszen a helyzet az, hogy végre megérkeztek az új világba, és már csak be kell jutniuk. Dramaturgiailag azonban nem, mert ha a film erről szól, erre van kihegyezve, a bejutásra, a bejutás körüli nehézségekre, akkor az előző két egység (nem említve a könnyed prostitúció vonalat) túl mélyen van feldolgozva. A filmek úgy működnek, hogy első, második, harmadik "felvonás" - majd befejezés, és nem úgy, hogy első történet, második történet, harmadik történet - majd valami csattanó.

Az Aranykapu mégis ezzel próbálkozott, ami miatt sokkal inkább tekinthető három rövidfilmnek, mit egy filmnek. Ez még mindig nem volna baj. Ám a filmet a legutolsó percben agyoncsapják egy csattanóval (amit kivételesen nyugodtan elmesélhetünk, mert a légynek sem árt). A film során az első percektől fel-felbukkan egy fura, vicces, poénos motívum, időnként bevágnak fantáziaképeket, fantázia-fotókat az új világról, amelyben hatalmas répákat, hagymákat látni, mint a gazdagság, a jó élet csodálatos tüneteit, adottságait. Ezek a betétek a film első egységében még jól is veszik ki magukat, később azonban összezavarják a film egységes hatását.

Nos, a film legeslegvégén, amikor valami befejező jelenet, valamiféle üzenetet, valami kicsengést kellene produkálni - nem beszélve a megoldásról, egyszer csak bejön még egy ilyen fantáziakép, amelyben mindenki tejben úszik (lásd: tejjel-mézzel folyó Kánaán). A nő, a férfi, és sokan mások úsznak a tejben, mintha egy videó-művet látnánk a 80-as évekből, és közben egy Nina Simone számot hallunk, ami (Feeling good), majdnem ugyanaz, mint a Sinnerman, amit pl. a remek Mobil c. filmből ismerhetünk). Senki sem érti, hogy hogy kerül ide ez a nagyon is kellemes, pop hangulatú zene, hogy hogy jutottunk idáig, a szájukban kővel hegyet mászó mezítlábas férfiak látványától, a prostitúcióra kényszerített nőtől, a gumikesztyűvel megvizsgált nagymamától oda, hogy tejben úsznak a fejek, és mindenki happy. Sok mindent érdemes váltani egy-egy filmen belül, de műfajt bizonyosan nem. Kár, mert a filmben ott volt egy teljes film, egy sötét, szigorú film is, ami nagyon jó volt, jó lett volna - és amit kár volt így agyoncsapni.