2007-06-20
Aranykapu
Az Aranykapu a klasszikus európai stílust ötvözi a modern művészfilmek modorával. A film az 1900-as évek elején kivándorló olaszok történetét tárja elénk, az indulástól, a hajóúton keresztül a megérkezésig, ahol is amerikai hivatalnokok döntenek arról, ki minősül jó emberanyagnak, ki pedig selejtnek.
Nyitásként egy roppant hosszú jelenetet látunk, amelyben két férfi a szájában egy-egy kővel, mezítláb mászik meg egy durván szilás hegyet. 
Remekül kikevert kompozíció, valódi művészfilm-kezdet. A szűkszavú cinematográfiai stílus megteszi a hatását, minden, amit látunk, olyan, mint egy századeleji fotó, ami megelevenedik. Megrázó, éles, szigorú, mint amilyen az élet lehetett akkoriban - különösen a szegény népek esetében.
A film egyik nagy érdeme, hogy a kivándorlás hangulatát, az elindulás körüli érzelmek hullámzását gyönyörűen ábrázolja, mint egy megelevenedett fotó 1900-ból. A film második egysége már maga a hajóút, amely azt az érzést kelti bennünk, hogy ez a kivándorlás egy önként vállalt deportálás. Az Aranykapu a kivándorlás egy fapados verzióját örökítette meg. A sötét, nyomortól zsúfolt belső "utastér", ahol lágerszerű körülmények közt hánykolódtak az új életre vágyók, kitűnő lehetőséget biztosított a filmet fényképező Agnes Godard számára.
A film végül átmegy egy harmadik fázisba, és itt már arról szól, hogy az amerikaiak mennyire genyók, mert úgy bánnak a bevándorlókkal, mint valami nácik. Ez érdekes és értékes kritika, de a szigorú művészfilmbe nem igazán illeszkedik.
Az Aranykapu sokkal inkább tekinthető három rövidfilmnek, mit egy nagy filmnek. Tetejébe mindennek, a filmet a legutolsó percben agyoncsapják egy álomjelenet-csattanóval. Kár, mert a filmben ott volt egy teljes film, egy sötét, szigorú film is, ami nagyon jó volt, jó lett volna.
Remekül kikevert kompozíció, valódi művészfilm-kezdet. A szűkszavú cinematográfiai stílus megteszi a hatását, minden, amit látunk, olyan, mint egy századeleji fotó, ami megelevenedik. Megrázó, éles, szigorú, mint amilyen az élet lehetett akkoriban - különösen a szegény népek esetében.
A film egyik nagy érdeme, hogy a kivándorlás hangulatát, az elindulás körüli érzelmek hullámzását gyönyörűen ábrázolja, mint egy megelevenedett fotó 1900-ból. A film második egysége már maga a hajóút, amely azt az érzést kelti bennünk, hogy ez a kivándorlás egy önként vállalt deportálás. Az Aranykapu a kivándorlás egy fapados verzióját örökítette meg. A sötét, nyomortól zsúfolt belső "utastér", ahol lágerszerű körülmények közt hánykolódtak az új életre vágyók, kitűnő lehetőséget biztosított a filmet fényképező Agnes Godard számára.
A film végül átmegy egy harmadik fázisba, és itt már arról szól, hogy az amerikaiak mennyire genyók, mert úgy bánnak a bevándorlókkal, mint valami nácik. Ez érdekes és értékes kritika, de a szigorú művészfilmbe nem igazán illeszkedik.
Az Aranykapu sokkal inkább tekinthető három rövidfilmnek, mit egy nagy filmnek. Tetejébe mindennek, a filmet a legutolsó percben agyoncsapják egy álomjelenet-csattanóval. Kár, mert a filmben ott volt egy teljes film, egy sötét, szigorú film is, ami nagyon jó volt, jó lett volna.
-evelin-
2007-06-20