microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-06-07

Kubrick Menet

Mechanikus Malkovich


Ellentétben a közhiedelemmel, a Kubrick Menet-nek semmi köze a John Malkovich Menet-hez - leszámítva, hogy ez is eléggé betépett (fantáziadús) film, és hogy John Malkovich a főszereplője, illetve hogy Kubrick világát időről-időre megidézi a film. Amúgy egy szélhámosról szól, aki úgy tengeti napjait, hogy folyton Kubrick-nak adja ki magát.

Az, hogy a Kubrick Menet nem a John Malkovich Menet folytatása - egyáltalán nem érdemes bánni, sőt, feltétlenül csatlakozunk mindazokhoz, akik ezt a tényt még megünnepelni is hajlamosak. A John Malkovich Menet inkább volt fantáziadús film, mint jó film, sokkal jobban indult, mint ahogyan végül befejeződött, és végül nem adta meg azt az élményt, amit a beharangozók (és saját reményeink) alapján elvárt volna az ember.

A Kubrick Menet ehhez képest már az első percben telitalálat. Londoni utcák, két srác rója a londoni utcákat. Egyikük fején egy kalap - amely pont olyan, mint amilyen kicsi Alex fején volt a Mechanikus Narancsban. Ehhez hozzáadódik a zene (Rossini Tolvaj Szarka nyitánya), és máris különös élményben van részünk: megidézték nekünk Kubrick-ot. A jelenet vége nem is lehetne jobb, a két srác bekopog egy lakásba, és Kubrick-ot keresik. A lakásbelső, a tévé előtt kézimunkázó (vagy mitévő) feleséggel, biztosít bennünket arról, hogy a Mechanikus Narancs "jelenléte" a filmben nem a véletlen műve, hanem elemi része a koncepciónak. Kezdünk izgatottá válni:)

Nem kell sokat várnunk, a film hamar kiteríti a lapjait. Megtudjuk, hogy főszereplőnk úgy tengeti mindennapjait, hogy folyamatosan Stanley Kubrick-nak adja ki magát. A másik dolog, amire ugyancsak hamar fény derül, az, hogy a mi Stanley-nk ügyet sem vet arra, hogy eltüntesse a nyomokat, vagy hogy valamiféle óvatosságot vigyen ámokfutásába. A mi Stanley-nk oly gátlástalanul tobzódik a szélhámosságban, hogy a néző két kézzel kapaszkodik a székhez, mint a legdurvább horrorfilmek esetében.



Ahogyan a Mechanikus Narancs is egy szociopata ámokfutásáról szól, a zseniális magyar címnek örvendő Kubrick Menet is ugyanerről szól, sőt, gyakorlatilag leköveti a Mechanikus Narancs történetének ívét is. Nem arra gondolunk, hogy itt is van olyan, hogy a főhős eljut a mélypontra, hiszen ez bármely filmre igaz. A Kubrick Menet azonban folyamatosan és szándékosan növeszt oldal irányban kapcsolódási pontokat a Mechanikus Narancs felé. Kell-e mondanunk, hogy amikor a mi Stanley-nket elkapják, és vízbe dobják, akkor ugyanúgy a csodás Purcell gyászindulót halljuk, mint a Clockwork Orange-ban, ráadásul ugyanúgy elektronikusan eltorzítva?

A film egy-egy-az-egyben John Malkovich-ra épített másfél órás intenzív showműsor. John Malkovich mint színész különleges, gátlástalan képességeire a Veszedelmes Viszonyok, a Célkeresztben, a Con Air, a Pókerarcok c. filmek derítettek fényt (közülük is legesleginkább a Célkeresztben). A John Malkovich Menet már önmagában egy hatalmas hommage volt a kivételes képességekkel megáldott művész felé, amit ez a film most még megtold egy lépéssel.

John Malkovich a meleg, gátlást és tartást egyáltalán nem ismerő szociopataként egyszerűen végigsziporkázza a filmet.



A néző nem hisz a szemének, hogy történhet meg mindaz, ami a vásznon történik. Lélegzetelállító. Van valami a színészetben, ami rokon a szélhámossággal. Amikor egy színész előad valamit, különösen ha ezt baráti körben teszi, és nem nagy nyilvánosság előtt, ráerőltet egy képet a többiekre. Amíg a többiek barátságosan keresik a szemében a szikrát, keresik benne barátjukat, aki pár másodperce még ott volt, a színész kegyetlenül, kőkeményen ellenáll ellenáll ennek, és bár ott van, mégis azt "hazudja", hogy nincs ott, eltűnt, akit ott látnak, az nem a barátjuk, hanem egy karakter,akinek a bőrébe bújt. Amit John Malkovich művel ebben a filmben, az körülbelül ugyanennyire zavarbaejtő.

Az ember nem hisz a szemének, szeretné, ha Malkovich valahogy visszavedlene rendes színésszé, aki épp egy normális filmben szerepel, ám Malkovich (és a film rendezője) könyörtelenek. Képzeljük el a film legbékésebb jelenetét, amelyben Stanley egy szemetes zacskóval, műanyag papucsban, egyik zokniján hatalmas lyukkal, egy rendezetlenül begombolt műszálas rövid ujjú ingben (rajta egy hontalan-ballon kabát), és egy alul gumírozott, bokához simuló, felül buggyos szürke pamut szabadidő alsóban csoszog keresztül az úttesten. Az ember nem hisz a szemének!

A film minden jelenete egy új Malkovich outfit, egy új Malkovich ruha összeállítás, amely mielőtt Malkovich megszólalna, már leteríti a nézőit. Ilyen fantasztikus stylist és production design munkát, brillírozást és tobzódást eddig csak a zseniális Poirot sorozatban lehetett látni. Máskor egy ágyon fekszik, fején pöttyös nagymama-hajfedő (erről szerencsére fotó is van), nyakában pöttyös nyaksál. Egy kutyafejes pólót visel, akár a 80-as évek terméke lehetne, piros csíkos selyem nadrágot, és (most jön a legeslegdurvább, a csúcs) egy zöld zoknit fehér pöttyökkel. A legszebb az elképesztő stylist munkában az, hogy ezek az összeállítások nem rondák, nem is undorítóak, hanem gyönyörűek. Egyáltalán nem esünk túlzásba, ha Vicki Russell nevét, aki a film jelmezeit állította össze, aranyba foglaljuk. A Zoolander "derlict" (hanyag) kollekciója, a divat utópiája most végre megvalósult, és nem is akárhogyan.

A fantasztikus ruhák, mint mondtuk, már azelőtt hatnak, hogy John Malkovich megszólalna. Amikor azonban John Malkovich megszólal, egyszerűen elszabadul a pokol. A meleg, lepattant szélhámos, aki folyamatosan azt játssza el, hogy rengeteg pénze van, miközben egy fillére sincs, a legizgalmasabb karakterek egyike, amit valaha láthattunk a mozivásznon. A társadalom leglepattantabb rétegéhez tartozó "Stanley" (egyébként Allen Conway) a legfelsőbb tízezer aranytagjaként adja ki magát, ami olyan teljesítmény, mintha egy bolha elefántnak adná ki magát. Stanley karakterében, illetve Malkovich játékában nem is az a legdöbbenetesebb, ahogyan felső tízezernek kiadja magát, hanem az az emberi tartást teljességgel nélkülöző gerinctelen igyekezet, ahogyan ezt a szemfényvesztést produkálja.

Lucius Scevola tűzbe tehette a kezét, mert hiányoztak a fájdalom receptorai, Allen Conway porig alázhatja magát, mert hiányoznak a méltóság receptorai. Amikor a megadott gazdag ház előtt megbeszélt randevúra (Stanley mindig úgy rendezi meg, mintha éppen akkor lépne ki a kapun) az alanyok hamarabb érkeznek meg, Stanley szakadt, nylon esernyőjével csomót szalad az esőben, hogy a helyzetet megmentse. Stanley-nek semmi sem méltóságon aluli. Tökéletes szociopata. Amikor könyörög az egyik alanynak, hogy ne dobja ki, sír, zokog, földön csúszik, és végül a combját ölelgeti, csókolgatja (derékmagasságban) az illetőnek - a cél érdekében, mi nézők pedig csak remélhetjük, hogy ez a film nem addiktív, és a jövőben képesek leszünk még rendes filmeket is megnézni. Elképesztő.

Egy egyszerű film, amely egy szélhámos kalandjait meséli el, csak egy dolog, még akkor is, ha a szélhámos történetesen Stanley Kubrick-nak adja ki magát. A zseniális magyar címnek örvendő Kubrick Menet (angolul is igazán megérdemelte volna a "John Malkovich Being Kubrick" címet) azonban milliószor több ennél. A gátlástalanság, a szociopátia, a színészi, művészi tobzódás csúcsa, egy olyan elvetemült játék, amelyre bárki bármit mondhat, de azt el kell ismernie, hogy alkotói jókedvükben teremtették, és hogy ez az egész filmre alapvetően rányomta a bélyegét.
-jepe-
2007-06-07

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Kubrick Menet info-file
:::::::  (Color Me Kubrick 2005.)