Mechanikus Narancs

Anthony Burgess regénye, az A Clockwork Orange 1962-ben jelent meg, és hallatlan siker volt. Ne higgyük azonban, hogy tíz évvel később, amikor Kubrick film-verziója megjelent, kicsit is veszített fényéből. Valójában még a 90-es évek elején is szokás volt e filmről illetve a regényről csevegni - rendes esti szórakozás közepette. Évről évre, emberek milliói rengeteget beszéltek róla, ezek a beszélgetések pedig, mint a guano, keményen és vastagon rárakódtak arra, ami a regény és a film eredetileg volt, és így a Mechanikus Narancs már a 90-es évek elején is kőkemény, kikezdhetetlen klasszikus volt. Az is jelmező, hogy amíg legtöbb klasszikus művet egy idő után az aktuális új generáció elkezdi bontogatni, emésztgetni, feloldani, mint víz a kockacukrot, mondván, hogy "nem is annyira olyan", "nincs benne annyi" stb., addig a Mechanikus Narancs, minél régebbi mű, annál kikezdhetetlenebb. Akármilyen generáció is kezdené el kóstolgatni, biztos, hogy a történetben szereplő ultra-erőszakkal gyűlne meg a baja, amiáltal egyből egy kispolgári szerepbe kényszerülne, és csak a már megpukkasztott polgárok sorát gyarapítaná - lebontás helyett. A Mechanikus Narancs tehát érinthetetlen mű - ez azonban nem szabad hogy bárkit si zavarjon.

A film kulcsa a "stilizált" szó, mint "stilizált erőszak". Ez a kulcs-elem, ehhez elég megnézni, min alapul, miről szól Burgess regénye? A hivatalos válasz természetesen az, hogy a szabad akaratról a társadalom és a politika álszentségéről - ám ha nem szeretnénk, hogy tompa kispolgárt gyártson belőlünk e film puszta elemzése is, akkor inkább megmondhatjuk az igazat, minek is szépítenénk, nem igaz? A regény (és nyilván a film is) egy szociopata (társadalmon, embereken keresztül gázoló, gátlástalan) bűnöző ámokfutásáról, karrierjéről szól (legelsősorban).

Ebben a minden emberi értékrenddel, törvénnyel, morállal, jó érzéssel szemben ámokfutó bűnözőben furcsa mód van valami felszabadító - bár lányok, nők, gyerekek 100%, hogy sosem élvezhetik ezt a filmet. Ezt a felszabadult állapotot osztja meg nézőivel (fiatal férfi nézőivel) a film, ezt a trippet dobja piacra, alkalmazza hatáskeltés érdekében.

A könyv és a film nagy hatásának a titka az, hogy ennek a legdurvább bűnözőnek a történetét meséli el - e brutális bűnöző saját szavaival, saját nézőpontjából. Végül pedig, illetve a film második felvonásában (amikor Alex börtönbe kerül), ennek a bűnözőnek a sorsáért fogunk úgy aggódni, mint egy normális film, egy normális történet normális (pozitív tulajdonságokkal rendelkező) főhőséért. Miről van itt szó, mi történik? Az egyéni szabadság egy minden határon túli hiper-verzióját tárja elénk a film, Alex de Large az csinál, amit akar, nem fél senkitől és semmitől - teljesen szabad, a társadalmilag, emberileg már nem is értelmezhető módon. Furcsa tény, de így van, és nem nekünk kell elszámolni vele, hanem a pszichológiának, hogy ez az őrült, gyilkos szabadság is képes felszabadító hatást gyakorolni az emberekre.

Szerintünk ennek a furcsa jelenségnek 3 kiváltó oka van. Egyrészt az illető ember társadalmi, társas lényként való elnyomottsága, frusztrált volta (értsd, a korlátok, amikbe a környezetében lévő emberek miatt ütközik nap, mint nap). Másrészt az egész élmény kulturális csillapítottsága, értsd, a tény, hogy ezt a történetet a néző nem habzó szájjal, véres ingben meséli egy rendőrőrsön, hanem egy kulturálisan, társadalmilag elfogadott regényben olvassa, mihez becsületes, morálisan adekvát módon jutott hozzá egy könyvesboltban vagy egy mozi jegypénztárában. Harmadrészt, és egyáltalán nem utolsó sorban, fontos e történetek ábrázolásbéli csillapítottsága, értsd, a Hófehérke is horrorfilm, ha egy-az-egyben vizualizálják, és az Iliászt sem lapozgathatnák vidáman a kisiskolások, ha dokumentumfilm lenne.

Mondunk két példát is, az egyik Bunuel filmje, a Szabadság Fantomja, amelyben van egy fickó, aki felmegy egy torony tetejére, a város központjában, és távcsöves puskával szedi le az áldozatait - csak úgy. Az ember, ha ebbe ma belegondol, kiveri a hideg víz, a moziban mégis tök vicces volt, és feltételezzük, ma is az lenne. Elképesztő, nem? Érdemes persze elgondolkodni azon, hogy egy ilyen vicces jelenet vajon nem ad-e valamiféle lökést, inspirációt olyan embereknek, aki később kilépnek az emberi élet medréből, és átváltoznak gyilkossá (szerintünk nagyon is sok, de ennek megvitatása messze túlmutatna e kis cikk és egyáltalán egy filmes vita keretein).

Vagy ott van a nagyszerű Boris Vian, akinek a Tajtékos Napok c. regényét ki ne imádná? Vian írt azonban olyan regényeket is, mint Öljünk Meg Minden Rohadékot - amihez már nem volt szerencsénk a Köpök a Sírotokra "fantasztikus hatása" miatt. A lányok megerőszakolása bizonyos kultúrákban egyszerűen sokkot okoz az embereknek - talán ezért "nem jött be" annyira a Köpök a Sírotokra. A sors iróniája, hogy Vian épp a Köpök a Sírotokra premierjén kapott szívrohamot, mert sokkot okozott neki a film.

Oda akarunk kilyukadni, hogy egyrészt a társadalom- és emberiség ellenes bűnözők "egy ideje" fel-felbukkannak témaként az irodalomban és a filmekben is, legutóbb lásd Bret Easton Ellis Amerikai Pszichó-ját a sorozatgyilkosról, amely történet a könyv után értelemszerűen meg jelent a moziban is, de természetesen visszamehetnénk Villon-ig, aki mellesleg maga is ölt embert. A társadalom és emberiség ellenes minőséget azonban mindig csillapítják valamilyen módon, amit egy írott mű esetében viszonylag könnyű megoldani, mert egyszerűen úgy tálalják, hogy amit olvasunk, azok nem az író gondolatai, hanem magáé az elkövetőéi - jelen esetben Alex de Large-éi.

Kubrick remek kulcsa ehhez a történethez a stilizálás, ami a jeleneteket kicsit eltávolítja a nézőtől, a közvetlen átélhetőség helyett egy távolságtartó megjelenítés révén. A film jelenetei szembeötlően teátrálisak, kissé műtermiek (ami pozitívum, hiszen a filmet eredeti helyszíneken forgatták), sterilek, színpadias, vákuumos stílusúak, amik elérik a szükséges csillapítást, és lehetővé teszik hogy a néző (aki fiatal férfi) fennakadás nélkül élvezhesse a szabadság e hiper-szintjét, amit a film kínál. Nagyon szépen van fényképezve, de ugyancsak rengeteget köszönhet a kitűnő (a mai napig csúcsot képező) díszleteknek, és az észbontóan profi jelmezeknek.

A stilizálás további Kubrick-i eszköze, hogy tulajdonképpen minden beállítás egy-egy külön jelenet. Olyan, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk - ahol a mi képzeletünk teremti meg a történetet, és nem maga a film - így az film keze tiszta marad :) Ugyanilyen fontos elem a zene, amivel Kubrick a 2001 Ûrodüsszeia c. filmjében már bemutatkozott. A zenét fordítva használta, mint általában szokás volt, mások a filmbe tesznek be némi zenét, Kubrick azonban zenébe tette bele a jeleneteit (mint egy klip esetében szokás).

A Mechanikus Narancs képeskönyv-jelenetei beállításokból, de talán még inkább zenei egységekből állnak össze fejezetekké.

A zenével kapcsolatban Kubrick legeslegnagyobb találmánya Purcell remek gyászindulója, amit Walter Carlos (Wendy CArlos) elektronikusan eltorzított (amire példát talán csak a zseniális Bódy Gábor filmjeiben láttunk, lásd Psyché, A Démon Berlinben). Ezáltal összeért a film stílusa. A Purcell gyászindulónak mellesleg további tökéletes tulajdonsága, hogy "gyászinduló" - értsd, szívet tépő szomorúság. Alex de Large első szám első személyű elbeszélése a vásznon ettől az önsajnálat legmélyebb alaphangját megadó gyászindulótól válik olyan átütővé, mint amilyen. Erre jön rá a a narráció, Alex (illetve Malcolm McDowell) saját hangja. Erz a struktúra, ez az ábrázolási kombináció, a stilizálási technika adja Kubrick filmes adaptációjának elvitathatatlan erejét.

Mellesleg éppen ez a stilizálás az, ami a könyv rajongói számára enyhe csalódást okozott. Érhető, hiszen ők a könyv után egy filmtől a könyvbéli dolgok felerősítését, eszkalációját várták volna - és nem a tompított, csillapított, stilizált előadásmódját. Ez rossz nekik, de jó nekünk, és jó Burgess-nek is, mert nem kellett szívrohamot kapnia a film premierén :)

Kubrick a film forgatókönyvének írásakor valójában ugyanúgy járt el, mint Burgess, annyi különbséggel, hogy amíg Burgess egyszerűen Alex de Large szájába, személyébe, szubjektumába helyezte az egész történetet, és így konkrétan semmi felelősséget nem kellett vállalnia Alex gondolataiért, tetteiért, addig Kubrick (talán a mozivászon leleplező képessége miatt) kénytelen volt ezt a szubjektív elbeszélést különféle rásegítésekkel megtoldani, hogy a néző ne idegenedjen el a főszereplőtől. Egy bűvész teljes arzenálját fedezhetjük fel azon eszközök között, melyeket Kubrick bevet Alex iránti szimpátiánk felkeltése, megtartása érdekében. Ezek az eszközök természetesen Burgess regényéből, illetve Alex karakteréből eredeztethetők (honnan máshonnan), Alex szubjektív látásmódjából, amit Kubrick-nak már a film objektív látásmódjaként kellett előadnia. Ez a film legnagyobb teljesítménye, hogy ez sikerült, és ennek érdekében kellett Kubrick-nak a legtöbb trükköt bevetnie.

A legszembetűnőbb megoldás természetesen a Macskás nő meggyilkolása. Adva van egy gazdag hölgy, aki egy egészség farmot üzemeltet, jóga, meg ilyesmi, és macskáival él, rengeteg macskával. A randalírozó Alex-szel, aki a szemünk láttára halára rugdosott egy idős bácsit, halára vert egy írót, és társaival brutálisan és tömegesen megerőszakolta a feleségét, semmi bajunk sincs, elfogadjuk, hogy ő a filmünk főhőse, aki olyan, amilyen. Ezzel szemben a macskás nő élből ellenszenves - a macskákat nem azért adták neki írói, hogy szimpatikussá tegyék. A nő bizalmatlan, és nem engedi be a segítséget kérő brutális bűnözőket, bár nem tudja róluk, hogy bűnözők, szóval ez is a nem annyira szimpatikus irányba tolja el a karakter tónusát. A csúcs azonban az, hogy lakásában egy hatalmas hintázó péniszt ábrázoló porcelánszobor díszeleg. Ha szegény nő eddig nem volt antipatikus, akkor erre még rátesz egy lapáttal, hogy gorombán elkezdi fenyegetni Alex-et, hogy kidobja, sőt, végül rá is támad. Verekedés közben is jellemző, hogy először a nő akarja leütni Alexet egy szoborral, tetejébe mindennek, egy Beethoven-szoborral (amire Alex különösen érzékeny :)), és Alex "csak azután" üti agyon a nőt, miután ő megpróbálta őt leütni. A gyilkos eszköz természetesen nem is lehet más, csak a porcelán pénisz, így a néző úgy könyvelheti el, hogy "magának kereste a bajt", "ráadásul "ő támadta meg, és ő akarta elintézni egy szoborral Alex-et - aki betört a házába. Hiába, ahogy mondani szokták, az ördög a részletekben rejtőzik:)

Kubrick eszes beavatkozására jellemző, hogy a könyvben szó sincs erről a hatalmas porcelán-péniszről, Alex egy egyszerű ezüstszoborral üti agyon szegény nőt.

Ugyanezt megtaláljuk a félholtra vert idős bácsi esetén (ahol a probléma a bácsival az, hogy hontalan, és alkoholista), a könyvben szerepel egy hontalan megverése is, de ez a bácsi konkrétan egy könyvtárba visz vissza könyveket - tehát nem hontalan, és nem alkoholista (feltételezve, hogy e két dolog "bűn"). A könyvtáros jelenetet egyébként le is forgatták, és csak végül döntöttek a két bácsi "összevonása" mellett.

Ehhez hasonlóan Alex a regényben megerőszakol két 10 éves kislányt, ez a jelenet a filmben egy "picikét" tompítottabb, csillapítottabb verzióban jelenik meg, két legalább 17 éves, felnőtt lány önszántából felmegy hozzá szexelni. Így egy vicces, gyorsított szexjelenetet láthatunk, és attól sem kell tartani, hogy a néző e jelenet hatására elveszíti gondosan felépített szimpátiáját Alex iránt. Kubrick tudta, hol a határ, és ezek a trükközések, kozmetikázások voltak hivatottak elérni, hogy a film végig a határon belül maradjon, de mi is ez a határ valójában?

Természetesen a polgár-pukkasztásról beszélünk. A polgárpukkasztás, a szó tettlegességre utaló árnyalatával ellentétben olyan dolog, amit a művészek közvetve, nem akaratlagosan szoktak volt elkövetni, például az 1900-as évek elején. A művészet célja természetesen a kifejezés, és nem valami reakció kiváltása a kispolgárokból. Rengeteg művész művei voltak polgárpukkasztóak, Kokoschka, Picasso, Bunuel, ám ez korántsem jelenti azt, hogy e művészek elsősorban polgárpukkasztásra törekedtek (a polgárpukkasztásra rá is lehet játszani, és az idők során rengetegen rá is játszottak, ennek tárgyalása azonban messze túl mutat e kis írás keretein).

Kubrick találmánya az, hogy a Burgess által Alex-re szabott brutális tetteket kicsikét áthangolta, és polgárpukkasztásnak álcázta. Egy sznob író a nála fiatalabb bombázó felséggel olyasmi, amire tehetünk néhány negatív megjegyzést, az idős bácsi, aki hontalan és alkoholista, ugyancsak olyan karakter, akire mondhatunk pár rossz szót, és természetesen a macskás hölgy is ilyen - ám ezeket a bizonyos logika alapján "megvetendő" tulajdonságaikat Kubrick kölcsönözte nekik, ugyanúgy, ahogy a két megerőszakolt 10 éves lány karakterét is ő cserélte szexi, belemenős, 17 éves, önszántából szexelő lány karakterére.

Kétségtelen, hogy ezek a csúsztatások, ez a bűvészkedés, ez a lavírozás alapvető feltételei voltak a film sikerének, elfogadottságának. A Kubrick-verzióval a film és a nézők egyaránt jól jártak (például a 10 éves lányok megerőszakolásának elsimításával), Burgess és a regény azonban veszítettek.

Burgess egy roppant tehetséges író volt, a Mechanikus Narancs pedig egy elképesztő módon ihletett, és jól sikerült alkotás, egy remekmű. Ha csak a filmet tekintjük, sajnos nem fogjuk érteni a dilemmát, amit Burgess felvázolt. A Film alapján csak egy felemás dilemma bontakozik ki, hogy tudniillik mi a jobb, egy félelemmel átitatott, megbuherált agyú zöldség, egy mechanikus narancs, amely felszínét tekintve (Burgess-i hasonlat) amely belsejében csikorgó fogaskerekek produkálják a szép felszínt, egy személy, aki a szabad akaratának kiiktatása révén produkálja a normális viselkedést (Burgess nagyon komolyan vette a szabadság és az emberi méltóság fogalmát). A filmet nézve nem értjük, hogy a dilemma miért csak erre a két alternatívára épül. Mert hol van a harmadik lehetséges verzió, hogy tudniillik valaki azért "jó", vagy azért javul meg, mert ez a dolgok rendje, mert ez az emberi mód? Nos, Burgess regényében a harmadik verzió ott van, az utolsó fejezetben, amikor Alex találkozik a negyedik bandataggal, aki megnősült, dolgozik, és boldogan él - és Alex azt kívánja, bárcsak ő is ilyen módon tudott volna kigyógyulni korábbi bűnözői énjéből. Ez az könyv amerikai kiadásából kimaradt (a kiadó kihagyta), Kubrick pedig ezt olvasta (először), ami természetesen nem mentség. Kubrick később, 1996-ban azt nyilatkozta, hogy a Burgess-i befejezést túl optimistának, nem eléggé realisztikusnak találta. Ez azért már elégé komoly kozmetikázásnak felel meg, még akkor is, ha az amerikai könyvkiadó ujja volt a ravaszon.

A filmet nézve úgy tűnik, vagy egy érem, és annak két oldala, A és B. Van amikor Alex támadja a társadalmat, és van, amikor a társadalom támadja vissza Alex-et, és úgy tűnik, arról szóla történet, hogy egyik sem az "igazi". A regény azonban egy 15 éves srácról szól, Alexander de Large (szó szerint: Nagy Sándor) kalandjairól, aki elvetemült bűnözőként tengeti fiatalkorát, a regény végén pedig felnő, és meggyógyul, és ráébred, hogy ő is normális, emberi életet szeretne, mint Pete, a negyedik ex-bandatag, aki túljutott az erőszakon, és rendes polgárként letelepedett. Elkövetett bűneivel kapcsolatban pedig úgy véli, azok a fiatal korának elkerülhetetlen folyományai voltak. Ez azért más történet, mint amit a filmben látunk.

Akárhogyan is, a film ugyanúgy, mint a regény a szabadságról szól - még ha még oly brutálisan és gyomort felkavaróan is. A film felszabadító, hiszen egy szociopata a főszereplője. Burgess mentségére szóljon, hogy ő nem egy karrieréhes, befutni vágyó, gátlástalan fiatal író volt, aki egyszerűen teleírta nemi erőszakkal a filmjét. Burgess-t a társadalom és az egyén viszonya komolyan foglalkoztatta, ráadásul személyes tragédiája, hogy a II. Világháború alatt őt és feleségét 4 dezertált katona megtámadta, és agyba főbe verte, a feleségét meg is erőszakolták, a hasát rugdosták, és elvetélt.

Nem hisszük, hogy ha "hasonló" ultra-erőszak filmek keletkeznének a jövőben, azok egyáltalán jó filmek lehetnének, sőt, a Mechanikus Narancs maga bizonyította be elsőként, hogy egy olyan film, amelyben a gátlástalanság, az erőszak ilyen hangsúlyos szerepet játszik, kártékony lehet. Angliában több olyan bűntényt is elkövettek, köztük gyilkosságot, nemi erőszakot, amelyről a tárgyalás során kétséget kizáróan kiderült, hogy az elkövetőket a film ihlette, ezért aztán a filmet Kubrick kérésére a Warner Brothers Angliában vissza is vonta a piacról.

A Mechanikus Narancs, mai szemmel jó dologról szól, de túlságosan, sőt, megengedhetetlenül brutális módon. Akkoriban azonban, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején, amikor például a Zabriskie Point vagy a Bonnie and Clyde is keletkeztek, az embereket jobban izgatta az egyén szabadságának filozófiája, mint amennyire az erőszak szerepeltetése zavarta őket egy filmben. Akkoriban az emberek jobban drukkoltak az egyén szabadságának, mit a társadalom olajozott működésének. Ma már természetesen nem tudunk visszalépni ezekbe az időkbe, nem tudjuk a világot az akkori szemünkkel nézni, ám megpróbálhatjuk e műveket a maguk helyén megérteni, és ha sikerül, nagyon jól járunk.