microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-06-17

Zodiákus

Szemtől szemben


A kriminológia fejlődése nyomán immár elmondhatjuk, hogy nincs tökéletes bűntény, a terrorizmus, valamint az esetleges, véletlenszerű (random) gyilkosságok, a kéjgyilkosság azonban bizonyos esetekben kivételt jelenthetnek ez alól. E film a Zodiac álnevű sorozatgyilkos utáni nyomozásról szól.

A televízió roppant mértékben behatolt az emberek életébe, ami egyrészt jelenti azt is, hogy emberek a filmeket eldobhatós, 1,5 órás idő-agyoncsapó dózisokként tekintik, vagy azt, hogy emberek milliói váltják valóra a Mátrix-ban látott zombi-életet. A televízió behatolásának azonban vannak pozitív vonzatai is, mint pl. az ismeretterjesztő csatornák. E csatornák, amiket az angolok galád módon csak "nature channel"-eknek neveznek, némiképp átformálták mozinézési szokásainkat is.



Az ismeretterjesztő csatornák miatt alakult ki az az elvárás is, hogy egy film legyen legalább annyira érdekes, mint egy film a Discovery, National Geographic, Spektrum, Viasat History csattornák valamelyikén, és közben legyen azoknál nagyobb dobás is - máskülönben nem éri meg mozijegyet váltani, hisz' jobban járunk, ha e remek csatornák adott témába vágó műsorát tekintjük meg.

A Zodiákus kifejezetten magas színvonalú film, mert mindent tud, amit egy igazán jó ismeretterjesztő film tud, és még sokkal többet is, mert sokkal részletesebb, drámaibb (néha túl drámai is), mélyebb, egészebb, ja, és isteni színészek formálják meg benne isteni módon a karaktereket.

Bár a filmben van olyan brutális gyilkosság is (Fincher nem tagadta meg magát), amihez foghatót még nem láttunk, és reméljük, nem is fogunk. Ettől a jelenettől bármelyik terhes lány spontán elvetélhet. Mégis, ha ez a pár másodpercet szem-eltakarással kibekkeljük, akkor egy kifejezetten komoly filmet kapunk.

Filmünk idején (1969) a kriminológia a maihoz képest még bőven gyermekcipőben járt, ekkor még a komputerhálózatok közötti átjárás, a kutatható komputeres adatbázisok kora, a DNS tesztek, és megannyi más modern kriminológiai eljárás bevezetése előtt vagyunk. Odakint egy brutális sorozatgyilkos szedi áldozatait. Ezt a sorozatgyilkost nevezték egy ideig a sajtóban "Sam"-nak, tévedésből, mert Sam csak egy diliházból szabadult ember, aki betelefonált egy műsorba, hogy ő a sorozatgyilkos A Summer of Sam - Egy Sorozatgyilkos Nyara c. film tehát tárgyi tévedésen alapul, és a helyes cím Summer of the Zodiac kellett volna, hogy legyen).

A film cselekményét a klasszikus kihívás hatja át, megfejteni egy vérszomjas őrült rejtjeles üzeneteit, cselekedete mozgatóit, és felfedni kilétét. Robert Graysmith fiatal képregény-rajzolóként dolgozik a San Francisco Chronicle szerkesztőségében, amikor a brutális sorozatgyilkos feltűnik. Graysmith (Jake Gyllenhaal) agya más hullámhosszon jár, mint a többieknek a szerkesztőségben, és meglepően profin érez rá, hogyan gondolkodik az őrült gyilkos. Ez az élmény elsöprő erővel ragadja magával, és éveken át hajtja a csillapíthatatlan vágy, karriert, családot háttérbe szorítva, hogy megoldja az ügyet, hogy leleplezze ezt a vérengző gyilkost. Graysmith az ügy, a Zodiákus álnevű sorozatgyilkos megszállottjává válik - egy életre. A film alapjául szolgáló könyvet ő maga írta.

A nyomozás csupán egyik eleme a szenvedély, amivel a fiatal Graysmith ráveti magát az ügyre - két kávé között, hogy ez aztán egész életének meghatározó élménye legyen. A szenvedély mellett a másik, sőt, talán még elemibb eleme a filmnek a végtelen, a megfoghatatlan kihívása, ami a filmet E. A. Poe Holló c. remekművéhez teszi hasonlatossá - a líraiság leghalványabb beütése nélkül is. Amikor az Egy Csodálatos Elmében Nash professzor folyamatosan "kormányküldetéseken" dolgozott, hogy a legbonyolultabb kódokat megfejtse, a széttartó, az össze nem álló, a közömbös "végtelen", a minden gondolkodó elmét térdre kényszerítő nagy és végtelen rendetlenség, a szent redundancia volt az ellenfele. Graysmith hamar eljutott odáig, hogy "őrült beszéd, de van benne rendszer", ám ez a "rendszer" sohasem akart eljutni számára a rendezettségnek arra a fokára, hogy meg tudja fogni.

Keplernek annak idején sokkal nagyobb szerencséje volt a csillagokkal, hosszú éveken keresztül próbálta leírni a csillagok és bolygók pályáját meghatározó törvényeket, a puritán Kepler például heteken át ücsörgött a hedonista dán csillagász éjszakába nyúló mulatozásain, abban a reményben, hogy az másnap végre odaengedi őt a legkorszerűbb távcsővel készített mérési eredményekhez, vagy egyáltalán hajlandó beszélgetni a csillagokról. Keplert gyermekkora óta foglalkoztatták a csillagok, úgy vélte, valami mennyei harmóniának kell lennie, amely pályájukat meghatározza. Egész életét ere tette fel. Végül, amikor hozzájutott az elérhető legprecízebb mérési adatokhoz, az egy elburjánzott őserdő széttartó bonyolultságával bíró képletei nagyjából stimmeltek. Kepler válaszút előtt állt, vagy boldogan él, még meg nem hal, abban a tudatban, hogy tulajdonképpen eléggé jól leírta az égitestek mozgását (jobban,mint bárki a világon), vagy egy mozdulattal kidobja egy élet munkájának gyümölcseit, átvitt értelemben felpofozza magát, és azt mondja, ezek a képletek nem eléggé fedik le a bolygók mozgásait, amiről azt hittem, hogy a kezemben tartom, az a semmi volt. Választhatott, hogy saját magát tartja-e nagyobb becsben, nagyobb tiszteletben, vagy a valóság, a mérési eredmények kényszerítő erejét, és csodálatos módon választott.

Kepler végül felfedezte az univerzum által számára elrejtett, csiszolt gyémántok pofonegyszerűségével bíró képleteket - saját képleteit: Kepler törvényeit. Nash professzor már nem volt ilyen szerencsés, mert ő a felfedezését, a briliáns elméletet (amely az addig kezelhetetlen, rendetlen viselkedésű "dolgokat" tudta megfogni), fiatalkora hajnalán tette, és aztán egész életében "hiába kutatott", de nem jött össze neki még egy siker-élmény. Amiről azt hitte, hogy csak a kezdet, az maga volt a kutatási értelemben vett vég.

Graysmith esete egy meglehetősen csavaros eset ezekhez képest, és ezt a filmnek csodálatosan sikerül "megfognia". Életét és a filmet végigkíséri egy kínzó lebegés aközött, hogy akkor most egész életét egy megfoghatatlan szivárvány üldözésére fordította - hiába, vagy sikerült megoldania egy olyan bestiális rejtélyt, amiről a kor kriminológiája egyszerűen lepattant, mint nyuszi a kirakatüvegről - amit nem vett észre a nagy rohanásban. Képzeljük el a kriminológia kezdetleges szintjét, beleértve a nyomrögzítés őskor előtti módszereit (akkor még DNS elemzésről nem is hallottak), képzeljük el, hogy a sorozatgyilkos, csak hogy a helyzetet még bonyolultabbá tegye, a grafológiában akkor még precedenst nélkülöző esetként elkezdte átváltoztatni az írását is - hogy a módszerei tudatos mutációit ne is említsük. Képzeljük el, amikor Graysmith, akit a Robert Downey Jr. által (istenien) alakított Paul Avery újságíró kezdetben folyamatosan elzavart az asztalától, hogy ne is üsse bele magát az ügybe, egyszer csak felfedezi, hogy a sorozatgyilkos legújabb gyilkossága azért nem illik bele a képletbe - mert a gyilkos szándékosan változtat, szándékosan mutál. Nem kis felfedezés.

A kínzó érzés, hogy megint elveszítette a fonalat, hogy ő is lepattant az ügyről, hirtelen megint átcsap "rögtön megvagy"-ba. Képzeljük el, amikor a rendőrség már évekkel azelőtt lezárta az ügyet, egyik esős éjjel, majdnem hajnalban, amikor a Mark Rufallo által (istenien) alakított Toschi nyomozót Graysmith dörömbölése, majd az ablak kaviccsal történő dobálása ébreszti föl - Toschi pedig már teljesen el van szánva, hogy egyszerűen lelövi ezt a Graysmith-t - szóval képzeljük el, hogy ekkor Graysmith elvégezve a feladatot, amit ma komputerek hálózatával, bűnügyek, bizonyítékok adatbázisban való szisztematikus tárolásával egy egész FBI ügyosztály egy évtized alatt végezne el - egyszer (bár nem először) azt ordítja Toschi-nak, hogy megvan, elkaptuk! Képzeljük el, hogy ez a gyanúsított, amikor vádat emelnek ellene, olyat tesz, amit nem írhatunk le, de baromi dühítő, s így a happy end megint kicsúszik a kezükből. A történet szépsége, hogy ennek ellenére a happy end megvan - tulajdonképpen:)

Graysmith (aki épp az ügyön dolgozott, amikor összejött a feleségével, és aki épp az ügyön dolgozott akkor is, amikor elváltak) egy egyszerű célt tűzött ki maga elé, egy roppant egyszerű "happy endet" akart az élettől, és ettől az ügytől, egy roppant egyszerű módon akart igazságot tenni ebben az ocsmány, brutális és bestiális ügyben, azt tervezte, hogy amikor megvan a fickó, egyszerűen odaáll elé, belenéz a szemébe, jó mélyen és jó erősen, hogy a fickó átélje, hogy elkapták, hogy leleplezték, hogy megsemmisítették, hogy vége, hogy ráment a nyomorult élete azokra a borzalmas tettekre, amiket elkövetett. Graysmith a szemébe akart nézni, hogy szembesítse ezt a lényt a tetteivel és a a helyzettel, hogy elkapták. És nem is hinnénk, micsoda happy end tud lenni egy pár másodperces jelenet egy vidéki, lepukkadt vasboltban:) Életre szóló happy end ... Megspékelve azzal, hogy e happy endből még könyv is készül, ... egy remek könyv, amit Graysmith maga ír ... aztán pedig film is készül, amit az egész világ láthat, ... ráadásul nem is akármilyen remek film:)
-zé-
2007-06-17

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Zodiákus info-file
:::::::  (Zodiac 2007.)