Candy

A Candy fõhõsünk, Dan (Heath Ledger) és egy Candice nevű lány románcáról szól. Egyszer volt, hol nem volt, Dan és Candy boldogan élvezték a délutánt, a vidámpark forgó kerekében pörögtek, rengeteget nevettek, meg minden. Ja, volt még egy kis apróság, az, hogy egyetemesen be voltak szakítva a konkrét-gyilkos heroin nevû szertõl. Ez a kis apróság az, amirõl a film szól, ez a kis apróság az, ami olyan egyenes vonalban pergeti le az életüket, mint ahogy azt a remek Ördög Ügyvédjében látjuk. Azzal a különbséggel, hogy ez elsõre is már az éles verzió, és nem lehet visszacsinálni.

A film borzasztóan egyenes vonalú. Három fejezetre osztották: mennyország, föld és pokol - el lehet képzelni. Sajnos egyébként tényleg az a helyzet, hogy el lehet képzelni, és ez nem jó. A film egyszerûen figyelmen kívül hagyja, hogy 10 évvel a falrengetõ Trainspotting után vagyunk. Egy ilyen szigorú történetvonal, hogy "menny, föld, pokol" körülbelül a Trainspotting idejében lett volna jogszerû. Ma már nem lehet az a fõinformáció, hogy a heroin kemény drog és végtelenül nehéz róla lejönni, úgy értjük, végtelenül kicsi az esélye a túlélésnek, és itt persze csak fizikailag értjük a túlélést, hiszen azt az életet, ami a heroin elõtt volt valakinek, sosem kaphatja vissza, és azt az életet sem, amit a heroin helyett kellett volna élnie - cserébe viszont, ha egyáltalán túléli, onnan kezdheti, ahonnan egy gyilkosságért elítélt bûnözõ, amikor 25 év után szabadul a börtönbõl. A lényeg, hogy ezt ma már, hálistennek, mindenki tudja - ez azonban azzal is jár, hogy ez a leépülés nem lehet egy jó film fõ-motívuma, mert nem lesz más, csak deja vu.

Miután már megbarátkoztunk a gondolattal, hogy ez egy ilyen lecsupaszított heroin-sztori, azon belül a film egészen jó. Istenien van ábrázolva a junky életmód számos stációja. Tökéletesen megírt és eljátszott jeleneteket láthatunk egy junky pár életébõl. Kedvencünk, amikor Heath Ledger tévét néz, élete tévénézésre csupaszodott le, állandóan a programfüzetet böngészi, mint egy rövidlátó aggastyán, a lány pedig, aki természetszerûen prostituáltként keresi a betevõt, aludni szeretne, de a tévétõl nem tud. Próbálja rávenni a srácot, hogy kapcsolja ki, de nem megy. Dan végül nagynehezen lehalkítja, az amúgy orosz nyelven futó, feliratozott õsrégi filmet, de a képernyõ vibrálása továbbra is zavarja a lányt. Ekkor Dan egy plédet borít a fejére és a tévére, mintha tévét inhalálna. Gyönyörû jelenet - és még nincs is vége! Végül Dan fejét betöri egy hamutartó, ömlik vér, és a vigasztalás érzelemdús 1 másodperce hirtelen átcsap az elfeledett szexbe - amitõl Candy késõbb terhes lesz. Nagyon profin van megírva - tényleg.

A film bár deja vu, tulajdonképpen nem is baj, hogy az, hiszen a heroint végre nem mint egy izgalmas dolgot láthatjuk, hanem mint a társadalom margójára és azon kívülre szorult, és ott nyomorgó emberi roncsok életformáját. Nem mint valami divatos dolgot látjuk (végre), hanem mint szürke valóságot. Megrázó és briliáns az a jelenet is, amikor Candy, aki festõ szeretett volna lenni, megmutatja Dan-nak a "festményt", amit festett. Eszméletlen - a film tényleg megadja a rálátást, kívülrõl látjuk, hogy Candy számára van benne rend és szépség abban, amit festett, és látjuk, hogy ez totál hamis illúzió, mert csak valami ocsmányságot sikerült a vászonra maszatolnia.

A film rálátást ad a heroinisták sötét, szürke hétköznapjaira, és nem is akárhogy. Látjuk õket kapucnis felsõben, napszemüvegben sorban állni egy vidéki vegyesboltban a metadol adagjukért, látjuk, amit a helyiek megkérdik, mi van ezekkel a kísértetekkel, a boltos pedig barátságosan mondja, hogy szeretnék túlélni a napot. Látjuk, ahogyan Dan megpróbál munkát szerezni, és látjuk, hogyan süllyed aztán vissza. A film legfõbb erénye,hogy Heath Ledgert, a hódító fiatal színészt, a csajok egyik népszerû bálványát sikerült a szürkére lepattant, margón leledzõ vesztesre megcsinálni - illetve, hogy neki sikerült ezt eljátszania. Amikor elõször elkezdi rászánni magát, hogy õ is "munkát vállal" - természetesen mint férfiprosti, férfiak számára, döbbenet.

Határozottan tartalmas és profi film a Candy - bár deja vu, és ezen túlmenõen van két dolog, ami hiányzik belõle. Az egyik a nagy románc, az, hogy Dan és Candy szerelmét nagy szerelemnek lássuk, mint Sailor és Lula szerelmét- mondjuk. A másik hiányérzet-forrás pedig az, hogy a film mindig próbálkozik a srác írói vénájával, állandóan elõadnak egész bekezdéseket abból, amit a srác ír, de a kép valahogy mégsem áll össze. Nem áll össze, mert a srác számunkra, kívülrõl nézve nem úgy tûnik, mintha az elmesélõje, józan szemtanúja lenne a közös románcuknak, pokoljárásuknak, õ is ugyanazon a szinten van, mint szegény Candy, ezért kicsit sántít a dolog. Az írói vénával való próbálkozás aztán végül mégis célba jut, mert van egy jelenet, amelyben az összes történést belülrõl látva tárják elénk írásban (további részleteket nem közlünk, mert annyira magas hõfokú kulcsjelenet ez). Annyit mondjuk csupán, hogy ezeket a mondatokat végül nem a srác írta, hanem a lány, ami végül mégis helyére tette az írói vonalat - hiszen így végül mégis Candy rúgta be a gólt, és emellett stimmel, hogy a srácnak nem annyira sikerült megfogalmaznia azt, ami velük történik. Candy-re, mint hibáztatható, passzív szereplõre tekintett, végül azonban kiderült, hogy a lány is ugyanúgy éli meg az egészet, hogy belül õ is ugyanúgy szenved, ugyanúgy látja az életüket - és persze kicsivel nagyobb részt is vállal a terhekbõl, neki volt abortusza, neki kellett egy halott csecsemõt magához ölelve aludnia, neki kellett napi 24-ben számtalan férfi számára szexuális rabszolgaként teljesítenie. Akárhonnan is közelítjük meg, végül mindig oda lyukadunk ki, hogy a Candy jó film.

A Candy tényleg jó film, bár abszolút nem az a típus, amit másodszor is kedved van megnézni - de ennek oka szerencsére nem az, hogy olyan szörnyû, hanem sokkal inkább az, hogy elsõre is annyira mély nyomot hagy, hogy egyszerûen felesleges másodszor is megnézni. Van egy erõs deja vu beütése, de azon belül nagyon szépen van megírva, megrendezve, eljátszva.