2007-07-26
Kék Papagáj
Nosztalgia és közeledés
Van egy olyan fixa ideám, miszerint a jó film többek közt abban mutatkozik meg, hogy kétszer is simán meg lehet nézni. A Kék Papagáj-jal az történt, hogy éppen kétszer néztem meg, és furamód másodszorra még jobban tetszett, mint elsőre. Pedig elvileg ez egy semmi különös film, csak egy érzelem-telített, finom dramaturgiai feszültségekkel dolgozó francia dráma.
Ami nagy vonalakban a régi ismerõsök újbóli egymás f
elé való közeledésérõl szól, régi kapcsolatok újraélesztésérõl és újragondolásáról, miközben az egész filmet a nosztalgia erõs hangulata járja be. Egy Kék Papagáj nevû éjszaki mulató és kabarészínház a fõszereplõ, a mulató tulajdonosa váratlanul öngyilkos lesz, és mint egy jó Agatha Christie-regényben, felbukkannak a lehetséges örökösök. Persze itt nem az örökség a fontos, hanem a családtagok között húzódó kusza kapcsolatok, amik most, a temetés után új irányt kapnak.
Van egy nagyon helyes fickó, Nicky, akit a nagyon helyes Gerard Lanvin alakít, és aki a lehetõ legközelebb állt az elhunythoz. Barátja és lelki társa volt a férfinek, aki hiába hordott transzvesztita ruhákat a Kék Papagáj-beli fellépésein, csakis a nõket szerette. A szexuális vonzalmak külön hangsúlyt kapnak a filmben, ki kivel mikor és miért feküdt le, ki kit szeretett igazán, stb...
Ha belegondolunk, nem túl sok minden történik a filmben, de ez nem is hiányzik
nekünk. Az egyformán fontos karakterek érdekes személyiségeket takarnak: egy harmincas újságírónõt, Marianne-t, aki Oroszországból készül örökbe fogadni egy gyereket (saját gyereket nem szeretne), féltestvérét, a szintén harmincas meleg könyvelõt, Nino-t, akinek a saját súlyával és az apjával vannak komoly problémái, az apát, Nicky-t, aki nem ért máshoz, csak a bûvészkedéshez, Nino anyját, Alice-t (akit a mindig szép Catherine Deneuve játszik), aki nyílt, direkt és egyben titokzatos, Marianne anyját, a szintén titkokkal bõven ellátott nõt, vagy az Emmanuelle Béart által játszott fiatal énekesnõt, aki a változatosság kedvéért szintén kicsit rejtélyes.
Olyan sok akció nem történik a filmben, inkább lassabb tempóban hömpölyög elõre a cselekmény, ami nem áll másból, mint a Kék Papagáj sorsa körüli vitákból, a kisebb-nagyobb titkok napfényre
kerülésébõl, a mulató múltjának felidézésbõl, és hasonlókból. Jól áll a filmnek az erõs nosztalgikus hangulat, mert nincs benne semmi erõltetés, úgy tûnik, tényleg szeretnek a fõbb szereplõk vissza gondolni a múltbeli kapcsolataikra.
A laza tempóba sok minden belefér: van idõnk elmerengeni Nino életén (egy túl fiatal sráccal él együtt), elképzelni, milyen lehetett a Kék Papagáj a fénykorában, és átérezni a hely különleges hangulatát. Sokat segít abban, hogy ne unatkozzunk a filmen, az, hogy nagyon jók a fõszereplõ színészek, mindenki, egytõl-egyig remek alakítást nyújt a maga szerepében. A Marienne-t játsszó Geraldine Pailhas nemcsak gyönyörû, de tehetséges is, amúgy pedig a film forgatókönyvét író Christopher Thompson felesége (aki pedig annak a Daniéle Thompsonnak a fia, akinek többek közt köszönhetjük a Házibuli 1-2 forgatókönyvét, a Felix és Rose megírását és rendezését). Ugyancsak nagy
on meggyõzõ a Nino-t játsszó Michael Cohen is, aki magabiztosan festi le a karaktere meleg életvitelét, és akitõl a homoszexuális szerelmi jelenetek is teljesen természetesek és jól kinézõek lesznek.
A két fiatal színészen, illetve a velük majdnem egykorú Emmanullle Béart-on kívül ott van még a két remek kultikus francia színésznõ, Catherine Deneuve, akinek már csak a filmvásznon való felbukkanása is eseménnyé teszi a filmet, illetve Miou-Miou, akit bár mi nem olyan sok filmben láthattunk (Egy Indián Párizsban, Az Álom Tudománya), de mégis köztudott, hogy a franciák egyik legelismertebb színésznõje. (Miou-Miou azt mondta egyszer, hogy Deneuve, vagy Adjani sztárok, de õ nem az, és a filmben is van
egy hasonló monológja, Deneuve karakterének lefegyverzõ szépségérõl, franciaságáról és stílusáról, míg az õ karaktere ″csak″ egy marokkói bevándorló nõ, aki éppen ezért megengedheti magának, hogy õszinte és kissé önzõ lehessen...)
Valami miatt végig élvezzük a filmet, pedig tényleg nem történnek benne említésreméltó dolgok, történeti csavarok, hasonlók, de a filmnek tagadhatatlanul van egy saját stílusa, egy varietés, dél-franciországi kisvárosos, bûvészvilágos, különc családos hangulata, ami elég érdekes ahhoz, hogy késõbb is jó szívvel jusson eszünkbe a film.
elé való közeledésérõl szól, régi kapcsolatok újraélesztésérõl és újragondolásáról, miközben az egész filmet a nosztalgia erõs hangulata járja be. Egy Kék Papagáj nevû éjszaki mulató és kabarészínház a fõszereplõ, a mulató tulajdonosa váratlanul öngyilkos lesz, és mint egy jó Agatha Christie-regényben, felbukkannak a lehetséges örökösök. Persze itt nem az örökség a fontos, hanem a családtagok között húzódó kusza kapcsolatok, amik most, a temetés után új irányt kapnak.
Van egy nagyon helyes fickó, Nicky, akit a nagyon helyes Gerard Lanvin alakít, és aki a lehetõ legközelebb állt az elhunythoz. Barátja és lelki társa volt a férfinek, aki hiába hordott transzvesztita ruhákat a Kék Papagáj-beli fellépésein, csakis a nõket szerette. A szexuális vonzalmak külön hangsúlyt kapnak a filmben, ki kivel mikor és miért feküdt le, ki kit szeretett igazán, stb...
Ha belegondolunk, nem túl sok minden történik a filmben, de ez nem is hiányzik
nekünk. Az egyformán fontos karakterek érdekes személyiségeket takarnak: egy harmincas újságírónõt, Marianne-t, aki Oroszországból készül örökbe fogadni egy gyereket (saját gyereket nem szeretne), féltestvérét, a szintén harmincas meleg könyvelõt, Nino-t, akinek a saját súlyával és az apjával vannak komoly problémái, az apát, Nicky-t, aki nem ért máshoz, csak a bûvészkedéshez, Nino anyját, Alice-t (akit a mindig szép Catherine Deneuve játszik), aki nyílt, direkt és egyben titokzatos, Marianne anyját, a szintén titkokkal bõven ellátott nõt, vagy az Emmanuelle Béart által játszott fiatal énekesnõt, aki a változatosság kedvéért szintén kicsit rejtélyes.
Olyan sok akció nem történik a filmben, inkább lassabb tempóban hömpölyög elõre a cselekmény, ami nem áll másból, mint a Kék Papagáj sorsa körüli vitákból, a kisebb-nagyobb titkok napfényre
kerülésébõl, a mulató múltjának felidézésbõl, és hasonlókból. Jól áll a filmnek az erõs nosztalgikus hangulat, mert nincs benne semmi erõltetés, úgy tûnik, tényleg szeretnek a fõbb szereplõk vissza gondolni a múltbeli kapcsolataikra.
A laza tempóba sok minden belefér: van idõnk elmerengeni Nino életén (egy túl fiatal sráccal él együtt), elképzelni, milyen lehetett a Kék Papagáj a fénykorában, és átérezni a hely különleges hangulatát. Sokat segít abban, hogy ne unatkozzunk a filmen, az, hogy nagyon jók a fõszereplõ színészek, mindenki, egytõl-egyig remek alakítást nyújt a maga szerepében. A Marienne-t játsszó Geraldine Pailhas nemcsak gyönyörû, de tehetséges is, amúgy pedig a film forgatókönyvét író Christopher Thompson felesége (aki pedig annak a Daniéle Thompsonnak a fia, akinek többek közt köszönhetjük a Házibuli 1-2 forgatókönyvét, a Felix és Rose megírását és rendezését). Ugyancsak nagy
on meggyõzõ a Nino-t játsszó Michael Cohen is, aki magabiztosan festi le a karaktere meleg életvitelét, és akitõl a homoszexuális szerelmi jelenetek is teljesen természetesek és jól kinézõek lesznek.
A két fiatal színészen, illetve a velük majdnem egykorú Emmanullle Béart-on kívül ott van még a két remek kultikus francia színésznõ, Catherine Deneuve, akinek már csak a filmvásznon való felbukkanása is eseménnyé teszi a filmet, illetve Miou-Miou, akit bár mi nem olyan sok filmben láthattunk (Egy Indián Párizsban, Az Álom Tudománya), de mégis köztudott, hogy a franciák egyik legelismertebb színésznõje. (Miou-Miou azt mondta egyszer, hogy Deneuve, vagy Adjani sztárok, de õ nem az, és a filmben is van
egy hasonló monológja, Deneuve karakterének lefegyverzõ szépségérõl, franciaságáról és stílusáról, míg az õ karaktere ″csak″ egy marokkói bevándorló nõ, aki éppen ezért megengedheti magának, hogy õszinte és kissé önzõ lehessen...)
Valami miatt végig élvezzük a filmet, pedig tényleg nem történnek benne említésreméltó dolgok, történeti csavarok, hasonlók, de a filmnek tagadhatatlanul van egy saját stílusa, egy varietés, dél-franciországi kisvárosos, bûvészvilágos, különc családos hangulata, ami elég érdekes ahhoz, hogy késõbb is jó szívvel jusson eszünkbe a film.
-olasz-
2007-07-26