Ocean's Thirteen - A Játszma Folytatódik

Steven Soderbergh, a sorozat rendezője, éppen nem az ilyen típusú filmek miatt lett elismert mûvész és jó rendezõ. Az annak idején a Szex, Hazugság, Videó c. kultfilmmel befutott rendezõ komoly és jó filmekkel örvendeztetett meg minket az idõk során, és itt most leginkább a Traffic-re, vagy a Solarisra, vagy az Erin Brockovich-ra gondolunk.

Aztán 2000 körül összeállt az Ocean-stáb, George Clooney-val az élen, aki Soderbergh egyik legfõbb kedvenc színésze, Julia Roberts-szel a fedélzeten (aki a nõi Soderbergh-fõkedvenc), a helyes Brad Pitt-tel, a vicceskedõ Matt Damon-nal, James Caan fiával, Scott Caan-nal, Casey Affleck-kel, és a többiekkel. A világ egyik leglassúbb rablásos krimijét hozták össze, de az eredmény valami miatt mégis érdekes lehetett, mert a népek bírták, és tömegesen ültek be rá szerte a világon. A remake nem hordozott nagy ötleteket magában, csak a szokásos "nagy balhét" járta körül, ami után rendre nyugdíjba szoktak vonulni a bank-és egyéb rablók ("ez az utolsó még, aztán abbahagyom"). De a történet szimpla mivoltát igyekezett ellensúlyozni a sokszínû színész-gárda, illetve a Soderbergh-i intellektuális, visszafogott-különleges stílus.



Aztán el is feledkeztünk volna a 2001-es Ocean's 11-rõl, de nem úgy a Hollywood-i stúdiófõnökök, akik meg akarták ismételni a kasszasikert. Így lett 2004-ben az eredetileg egy filmesre tervezett újrafeldolgozásból egy sorozat, illetve így született meg annak a második része. A Catherine Zeta-Jones-szal bõvült csapat egy, az elõzõhöz hasonló lelassult rablási sorozatot hajtott végre, aminek a cselekményét már nem volt annyira könnyû követni, fõként azt, hogy melyik Ocean-rabló éppen miben mesterkedik, milyen csalafintaságok vezetenek majd a nagyon meglepõ végkifejlethez.



Tény, hogy itt mindig megjósolható a végkifejlet, nem véletlenül, hiszen a sztori arról szól, hogy egy profi és elvileg szimpatikus csapat hogyan ejt át gonosz pénzembereket. Az elsõ-második filmben Andy Garcia volt ez a fõgonosz, most pedig a harmadikra már minimum Al Pacino-t nyerték meg az ügynek, ami, tekintve, hogy Al Pacino az egyik ma élõ legjobb színész a világon, némileg túlzásnak tûnik. Szóval a harmadik részben minden folytatódott a maga módján (nagy balhé, lehetetlen küldetéssel), csak most egy szuper-nagyágyú színész lett a fõgonosz, és pluszban még Andy Garcia, sõt, még Vincent Cassel is újrafelbukkan a filmben.



A történet viszont mostanra annyira szétfolyó és részletekbe veszõ lett, hogy nagyon hamar feladjuk azt az elemi célt, hogy követhessük és értsük, ki, mikor, mit csinál éppen. Nem igazán fordult elõ még ilyen velünk: úgy kb. a huszadik perc után felveszünk egyfajta "megengedõ" álláspontot a film nézésével kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy hagyjuk, csináljanak csak a szereplõink azt, amit akarnak, nekünk, nézõknek nem is kell minden áron értetünk az összefüggéseket, õk a profik (forgatókönyvírók, rendezõk, producerek, illetve színészek-bankrablók), õk tudják, mit miért csinálnak. ( Ez persze csak vicc, mert ezzel a mozdulattal kivontuk magunkat a forgalomból.) A végén természetszerûleg úgyis ki kell majd derülnie, milyen trükkökkel ejtették át Al Pacino-t, vagy ha mégsem, az sem nagy gond, elég a végeredmény. Nos, ez nem így van, természetesen, egy film sem engedheti meg magának, hogy a nézõkrõl elfeledkezve, csak magának játsszon, ez azért elég nagy luxus lenne.

A követhetetlenséget a technikai bla-blakon kívül erõsíti még Soderbergh sajátos fogása: ebbe a filmbe nagyon sok Keresztapa-s filmek jeleneteire emlékeztetõ, vagy annak tiszteletére készült párbeszédet, jelenetet pakolt bele, ami, miután nem tudjuk, hogy ez egy szó szerinti idézet, mondjuk a Keresztapa 2-bõl, nem tudjuk mire vélni, miért is mondta az egyik fõszereplõnk. Ezeknek a tiszteletadásoknak nincs jó helyük a filmben, hiszen ettõl nem lesz jobb a film, sõt, mint ahogy az egyedi Soderbergh-féle vágásnak, osztott képmezõnek, és mûvészfilmes fényképezésnek sincs keletje, vagy pozitív hozadéka a szimpla rablós filmükben. A lelassultság viszont itt már csúcsokat döntöget, a filmidõ nagy részét nem tudják valamivel kitölteni, plusz a végeredmény ismét megjósolható, úgyhogy eléggé unatkozunk menet közben.

Vannak viszont kifejezetten vicces motívumok, amik egyébként helyenként átmennek az elképesztõ kategóriába is: ilyen Matt Damon mû-orra, ami hihetetlenül rondán néz ki, és semmi, de semmi értelme sincsen, kivéve, hogy ez is egy újabb filmes utalás- ezúttal a pocsék Grimm-re. Vagy ilyenek a fõszereplõ idõnkénti felkiáltásai, miszerint most már biztos, hogy nem tudják elvégezni a feladatot, mert az már tényleg túlmegy az emberi teljesítõképesség határán - lsd. totál lehetetlen küldetés, alias Mission Impossible.

Kicsit vicces, amikor már sokadszor jönnek ezzel elõ, tekintve, hogy eddig még mindig elvégezték a forgatókönyvben kitûzött feladatot a nagy rablással kapcsolatban. Vagy ilyen az amúgy szimpatikus Ellen Barkin nulla szerepe, ami arról szól, hogy a kemény mendzsernõt egyetlen pötty parfüm órákig tartó extázisba tudja kergetni, annyira meseszerû körülmények között, hogy alig hiszünk a szemünknek. (A helyszín, illetve a jelenet, amiben Barkin Matt Damonon vonaglik a parfüm miatt, többször visszatér, és azt látjuk, hogy még mindig vonaglik, bár totál fel vannak öltözve - ezt bírta kitalálni a forgatókönyvíró a színésznõ karakterének.)

Tulajdonképpen az egész film mûködésképtelen, mert nincsenek benne érdekes karakterek (Brad Pitt átment idegesítõbe a folytonos evésével, szuper-hûvös stílusával), nincsenek benne izgalmak (nincs min izgulnunk, tényleg), csini-beindult nõi szereplõk, humoros beszólások, jelenetek, egyszóval semmi, ami egy jó krimi-vígjátékhoz szükséges lenne. Mi nem szerettük ezt a filmet, de ez nem jelenti azt, hogy mások, a Föld több pontján nem ültek be rá szép számmal, úgyhogy valószínûleg ez is kasszasiker lesz, ami pedig azt jelenti, hogy egy-két éven belül ülhetünk be az Ocean's 14-re, és így tovább...