Goodbye Bafana

Persze jó jel volt, hogy az egyik legtehetségesebb fiatal színész, Joseph Fiennes szerepel a fõszereplõi stáblistán, akinek az erõteljes színészi kisugárzásáról már régen meggyõzõdhettünk az olyan remek kosztümös filmekben, mint az Elizabeth (1998), a Szerelmes Shakespeare (1998), a Luther (2003), vagy legutóbb a Velence Kalmár (2004). A "kisebbik Fiennes" mindennél jobb színész, tényleg, még a lélegzésének is hangsúlyt tud adni a filmvásznon, és ennek az érzékenységének most is rendes tanujelét adta. Már miatta és a Mandela-t játsszó Dennis Haysbert miatt érdemes megnéznünk ezt a filmet, mert õk külön-külön, és fõleg együtt csodás elõadást nyújtanak.

A történet háttere úgy-ahogy ismert: Dél-Afrikában kb. 1948-tól a 90-es évek elejéig (93-ig) apartheid volt, ami a fekete õslakosság leigázását, jogainak, szabadságának és életfeltételeiknek megcsonkítását jelentette, a fehér kisebbség által. Ennek a korszaknak emblematikus lakja Nelson Mandela, aki a fekete lakosság szabadságáért és egyenjogúságáért küzdött, azon az áron is, hogy évtizedeket börtönben kellett töltenie. A film megtörtént eseten alapul, Mandela börtönõrének, James Gregory-nak a visszaemlékezéseibõl áll össze a történet, ami egyrészt megrázó, másrészt pontos képet ad az adott korszakról, ott, Dél-Afrikában, amirõl akkor is, és késõbb is csak annyit tudott Nyugat-Európa és Amerika, hogy Neslon Mandela-t ki kellene már végre engedni a börtönbõl.

A film finom és visszafogott stílusa árnyalt képet ad errõl a tragikus idõszakról, anélkül, hogy feleslegesen meg akarna hatni minket. (Ez amúgy sikerül neki, de nem csoda, két ilyen színésszel a fedélezeten.) Nem foglalkozunk azzal, hogy vajon a valós események mennyire vannak fedésben a filmvásznon látottakkal, mert ez nem fontos, plusz nem is nagyon adódna erre idõnk, mivel a film lendülete és folyamatos feszültsége magával ragad bennünket. Hamar belekerülünk a film hangulatába, ott vagyunk Dél-Afrikában a fiatal börtõnõrrel és családjával, szõke feleségével (Diane Kruger) és két kicsi gyerekével.

A remek dramaturgia pontosan idõzítve bontja ki a cselekményt, az infókat, amik lényegesek a film megértése szempontjából (James nem válogathat a munkák közt, nincs lehetõsége visszautasítani Mandela õrzését, a családja megélhetése múlik azon, hogyan viszonyul az adott helyzethez), és közben szinte minden egyes jelenet tele van feszültséggel. Tanúi lehetünk annak, hogyan bomlik ki James szeme elõtt a gyilkos elnyomó rendszer teljes valójában, hogyan igyekszik megfelelni a saját erkölcsi elveinek, hogyan vívódik a mindenirányú elvárások és a saját emberi tartása között, hogyan próbál meg -néha a felesége ellenében is - hû lenni az afrikai örökségéhez. Nagyon szépek a jelenetek, amik James afrikai neveltetésére utalnak, nagyon profi a jelenet, amiben az õsi hagyományos bot-harcot játssza le Mandela-val, azt, amit annak idején gyerekkori legjobb barátjától, a fekete Bafana-tól tanult.

Nem kérdés, hogy tartalmas és érzelem-gazdag ez a film, túlzások és erõltetések nélkül, olyan, ami igazán ad nekünk valamit a maga másfél órájával, és ami által megint bele tudtuk képzelni magunkat más korszakok más szereplõinek életébe, döntéseibe, motivációiba - plusz amitõl végre kaptunk egy képet is az eddig eléggé ködös Nelson Mandela-történetrõl is. Joseph Fiennes játékáról leginkább az jut eszünkbe, hogy ″koncentrált″, olyan, mint amikor valaki annyira erõsen figyel valamire, hogy szinte kidagadnak a halántékán az erek, ilyen Fiennes játéka - tökéletes. Alig várjuk, hogy újra lássuk egy filmben, annyira jó.

A Goodbye Bafana érezhetõen nem az a kategóriájú film, ami csak arról szól, hogy egy történelmi drámát feldolgozva felhívja a világ figyelmét az adott (nem annyira ismert) szörnyû történésekre, és annak következményeire (lsd. Hotel Ruanda), ez a film nem gyúr Oscar-ra sem, ez csak egyszerûen egy izgalmas és megrázó történetet dolgoz fel, remek eszközökkel és stílusban. Kár lenne kihagyni.