Törés

A filmek és forgatókönyvek világában eléggé komoly a hajsza, amint valaki rábukkan valami izgalmas sztorira, valami sikergyanús ötletre, abban a pillanatban forróvá válik a kezében, és gyorsan el kell passzolnia, gyorsan le kell aratni a babért, a bevételt, különben a sok-sok ezernyi tehetséges konkurens filmes valamelyike fogja feltárni és piacra dobni az új kincset. Ebbõl sajnos az következik, hogy a lehetõ leggyakrabban (az esetek 90%-ában) a történeteket egyáltalán nem írják meg jól, nem bontják ki, nem tárják fel mindazt, ami benne van, sõt. A leggyakrabban van egy jó ötlet, amit sietve összedobnak, lehetõleg úgy, hogy a lehetõ legszélesebb közönséghez szóljon, vagyis a lehetõ legfelületesebben, aztán jöhet a forgatás és az értékesítés. A filmek 90%-ának ez a hibája, hogy többet ígér, mint amit végül ad, értsd: az ötlet kitûnõ, a megvalósítás azonban közepes.

A Törés hálistennek szembe megy az általános gyakorlattal, és bár egy nagyszerû, illetve nagyon profi történetet tár fel, aminek a 70%-os megvalósítottsága is már bõven elég volna a mozisikerhez, az alkotók nem érik be ennyivel, és ha már ott vannak, tökéletesre, briliánsra csiszolják. Már a film bevezetõ képsorain látszik, hogy a szokásosnál jóval kidolgozottabb filmrõl van szó. Fémpályákon leguruló golyókat látunk, lélegzetelállítóan szép ASC minõségben fényképezve, mint annak idején a nagyszerû remake-film, az Intersection elején. A legördülõ golyók itt az eltéréseket nem ismerõ, tökéletes kiszámítottságot, az olajozott, tökéletes mûködést érzékeltetik, egyfajta ″minden sínen van″, ″minden abszolút kontroll alatt van″-szituáció vizuális megjelenítése révén.

A kiszámított pályákon gördülõ golyók hátterében a nagyszerû Anthony Hopkinst látjuk. A film, lévén tényleg briliánsra csiszolt minõségû, egyetlen másodperc felesleges terhet sem hurcol magával, azt, hogy Anthony Hopkins mennyire a csúcsán van a szakmájának, a folyamatok, a fizikai hatások elemzésének és kiszámításának, a film a lehetõ legtömörebben mutatja be. Látjuk õt ott ülni e fémpálya mellett, az íróasztalánál, látjuk, hogy repülõgépekkel foglalkozik, amint kiért a folyosóra, kiderül, hogy a legkomolyabb megbízónak, a repülõgép baleseteket kivizsgáló testületek egyikének dolgozik (talán épp a National Transportation and Safety Board-nak).

A baleset felderítésének tetõpontját jelenti, amikor Anthony Hopkins besétál, és közli velük, hogy ″itt″, azaz itt, ezen a ponton robbant ki a gép lezuhanását elõidézõ törés. A nagyítást a táblára tapasztotta, és miközben a többiek olyanokat kérdeztek, hogy ″na de nem lehet, hogy más is?″, ″nem lehet, hogy esetleg?″, ″nem kellene esetleg még?″, õ ellentmondást nem tûrõen jelezte, hogy ez volt a baleset kiváltó oka, és semmi más, s azzal a lendülettel kisétált a hangárból, majd itt nem kis fordulat következett.

Anthony Hopkins kisétált a hangárból - beült az ezüst színû Porsche Carrera GT-jébe, és full gázon elviharzott. Többé nem a dolgozószobája mélyén sokat töprengõ, gondolkodó tudós volt, hanem egy penge agy, egy top-professional, aki ráadásul nem tisztel semmiféle konvenciót, sem normát, sem határt (ezért nem Saab-val hajtott el, és ezért full gázon), és nincs híján az un. gyilkos ösztönnek sem.

Ezt nevezzük filmköltészetnek: nem kis teljesítmény ennyi mindent elmesélni néhány perc alatt, ráadásul nem a reklámok közhelyekkel operáló stílusában, hanem vadiúj, friss elemekbõl építkezve. Ha megnézed egy film elsõ öt percét, megtudod, milyen filmre ültél be - nos, ez egy elsõosztályú, briliáns film.

Az elsõ öt perc benyomását természetesen késõbb még le lehet rontani, de kötelességünknek tartjuk elárulni, hogy a Törés (Fracture) az utolsó percig hû marad az általa keltett legelsõ benyomáshoz, hiszen utolsó porcikájáig, a vége fõcímig briliáns alkotás.

A film angol címe tökéletes, arról szól, hogy Anthony Hopkins képes a legvédettebb rendszereken is megtalálni a legapróbb törést (magyarul inkább repedést). Ezt e filmben úgy kell érteni, hogy Anthony Hopkins karaktere (Ted Crawford), ha valamit el akar érni, azt el fogja érni. Úgy kell érteni, hogy ha el akarja tenni a feleségét lába alól, képes kidolgozni a tökéletes bûntényt, és vérfagyasztó gátlástalansággal végrehajtani azt. Ez jó hír a mozinézõk, de nem a felesége számára. A Hitchcock-i Tökéletes Gyilkosságot is überelõ feleség-gyilkosság nemcsak kifejezetten brutális és kegyetlen, de ördögi módon kiagyalt is. Ezért kitûnõ választás a szereposztók részérõl a gátlástalan tömeggyilkos és szociopata Hannibal karakterét megformáló Hopkins erre a szerepre.

Hopkins ellenfelét Ryan Gosling alakítja, ami ugyancsak casting-telitalálat, lévén, hogy Gosling szerepelt a 2002-es Kísérleti Gyilkosságban, amelyben a kriminológiai tudományt felhasználva akartak társával tökéletes gyilkosságokat elkövetni. Itt, ebben a filmben Ryan Gosling a másik oldalon harcol, ami mindjárt szimpatikussá is teszi számunkra.

Ryan Gosling egy hivatalból kirendelt ügyészt alakít (Willy Beachum), akinek már megvan az új munkahelye, az állami hivatal után napokon belül a valódi felsõ tízezer készül befogadni õt, élén a gyönyörû nõvel, akinek a gondjaira bízták az újoncot. Willy Beachum örül a hamarosan kezdõdõ új életének, fél lábbal már ott is van, és így meglehetõsen szórakozottan kezeli az ügyet, amit még utoljára, szinte véletlenül, mert más nem volt elérhetõ - rábíznak. Az ügy baromi egyszerû, a vádlott beismerte, hogy megölte a felségét, beismerte és aláírta a vallomását, és megvan a gyilkos fegyver is.

Piece of cake, süti, ahogy mondani szokták. Csakhogy ez a süti baromi gyorsan romlik, Beachum szórakozottan sétál be a tárgyalóterembe, azt hiszi, pár perc lesz az egész, ám élete legdurvább, legkegyetlenebb, legrafináltabb meccsébe csöppen bele - és nem is véletlenül. Ted Crawford, Anthony Hopkins karaktere akarta, tervezte, hogy így alakuljon.

Beachum végig azon küzd, hogy nagy nehezen fordítson a helyzeten, és végre átvegye a kezdeményezést a gyilkostól, aki rafinált agyával bolondot csinál a bíróságból is - de nincs könnyû dolga. Ezt a játszmát sajnos úgy kezdte, hogy egybõl sakkba került, még mielõtt lépett volna. A film remek módon görgeti a cselekményt, és menet közben még arra is kerít módot, hogy az Ördög Ügyvédjéhez hasonlóan látványos választás elé állítsa Beachum-ot. Vajon megéri-e egy meghamisított bizonyítékot bevetni a jó ügy érdekében? Vajon gyõzelem lenne-e az, vagy valódi és visszavonhatatlan vereség?

A film jobbnál jobb fordulatokkal rukkol elõ, és tényleg végig, a legelsõ perctõl a legutolsóig tökéletes vonalvezetésû történettel szolgál. Nemcsak meglehetõsen izgalmas film, de kápráztató a mûgond, amivel elkészítették. Minden részlete a helyén van, amit el is várunk egy olyan filmtõl, amely egy zseni által kitervelt gyilkosságot visz a vászonra. Mindig is tudtuk, hogy létezik egy ilyen film, de nem lehettünk biztosak benne, hogy valakinek sikerül elkészítenie, ráadásul ennyire tökéletesen. Egyszóval minden okunk megvan rá, hogy nagyon örüljünk ennek a filmnek. Vannak, akik már alig várják, hogy újra láthassák:)