2007-09-12
Igen, Akarom?
Szerelem - deal
Charlotte Gainsbourg az egyik legizgalmasabb arcú és kisugárzású európai színésznő, akinek az ajakbiggyesztése és remek stílusa miatt önmagában megéri megnézni egy-egy filmjét. Most egy olyan filmben főszerepel, amit a kollégája, Alain Chabat írt, és ami nélküle csak egy uncsi közepes vígjáték lett volna.
A történet egyrészt szokványos (egy férfi és egy nõ azt játssza el valakik elõtt, hogy együtt vannak, pedig nem is), másrészt picit szokatlan (ez a ″közönség″ éppenséggel a férfi családja, vagyis azok nõi tagjai), de végül is az egész annyira nem jó. A fõhõs, Alain Chabat (Luis) egy nõuralmi nagycsaládban él, kényelmesen, úgy, hogy 43 évesen sem jut eszébe megnõsülni, vagy akárcsak rendesen becsajozni.
Aztán a rengeteg nõvére, húga és unokahúgai az anyja vezetésével kitalálják, hogy Pou-Pou-nak, vagyis neki (így becézik) muszáj végre megnõsülnie, és ettõl fogva vége hõsünk nyugis életmódjának. Az összes reakció, amit ki tud találni erre, az az, hogy felbérel egy lányt, játssza el az õ barátnõjének a szerepét, aztán majd váratlanul ne jelenjen meg az esküvõjükön.
Ez tényleg nem egy nagy terv, ezt már elsõ hallásra tudjuk, úgyhogy csak reménykedünk, nem erre a furfangra épül az egész sztori. Pedig de, errõl a cselrõl fog szólni a film, úgyhogy már nem marad más mentõövünk, mint valami jó színészi játék, vagy esetleg kisebb csavarok a történetben, vagy a jeleneteken belüli apró finomságok. Nos, ezen a vonalon végül is akad egy-két jó pont, amellett, hogy a film alapvetõen felszínes stílusban mûködik, illetve inkább darabosan, vagyis kevés affinitása van a finomságok iránt. Ez magából a történetbõl adódik, bár a rendezés is hasonló nyomon halad.
Mindenesetre a fõhõsünket már az elején nem bírjuk, nem szimpatikus a feminin-kényelmes életvitele, és az az elrontott macsó-stílus, ahogy a nõkhöz hozzááll. Luis megszervezett randijait igyekszik viccesnek beállítani a film, de ez nem nagyon sikerül, mint ahogy humor-fronton amúgy is eléggé szerencsétlen a film. (Összesen kb. kétszer bírtunk elmosolyodni valamin, a kétszeri filmnézés alatt). Aztán Luis legjobb barátja (akit Wladimir Yordanoff alakít, a francia filmek állandóan vesztes, vagy szürke állandó karaktere, lsd. Ízlés Dolga, vagy a Háromszoros Visszavágó) révén megismerkedik Charlotte Gainsbourg-val, alias Emma-val, és ettõl kezdve már jobban érezzük magunkat a moziszékben.
Gainsbourg általában nem mindennapi lányokat szokott játszani, talán nem véletlenül, de egyébként annyira tehetséges színésznõ, hogy bármilyen szerepben el tudnánk képzelni. Itt is nagyon jó, durcás arca, nyúlánk termete és a vadóc tekintete önmagában kifejezõ, de emellett remekül játssza el a magányos, érzékeny és öntudatos lányt, aki a világon a legjobban egy kisbabát szeretne. Miközben a történet nem olyan sok kifutási lehetõséget tartogat számára (Emmaként is szerepet kell játszania, eleinte kedves menyasszony-jelöltet, aztán késõbb pont az ellenkezõjét), õ nagyon igyekszik, és a film legjobb pillanatai végül hozzá kötõdnek. (És itt nemcsak arra a Vermeer-festményes hangulatú képre gondolunk, amiben az õ tetovált nyakára fókuszál a kamera, illetve a kendõ alól kiszabaduló hajfürtjeire).
Bár közte és Alain Chabat között nem nagyon szabadulnak el romantikus kémiai feszültségek a film során, ez valahogy nem is hiányzik nekünk, ami egyébként fura. Az kelt némi izgalmat, ahogy a történet egyre közelebb hozza egymáshoz a fõszereplõket, és az elvileg üzleti kapcsolat hogyan megy át lassan egy érzelmekhez kötõdõ viszonyba. Két különbözõ világból érkezõ ember, egy kényelmes 40-es macsó és egy gyökértelen huszon-harmincas lány hogyan kezd egymásra hangolódni, úgy, hogy elvileg semmi, de semmi közös nincs bennük.
Persze mindez egy vígjátéki keretben (ami leginkább helyzet-gegeket jelent), vagyis a szerelmi konfliktusoknak kevesebb helyük lesz, mint a kavarásoknak, de ettõl még rendesen élvezhetõ a film, és mint már említettük, fõképp Gainsbourg-nak köszönhetõen. (Plusz a remek jelmeztervezõnek, aki nagyon jó ruhákat és kabátot adott rá).
Semmi különös ez a film, egy sima francia romantikus vígjáték (nem a top 10-bõl), de valami miatt kétszer is meg tudtuk nézni, sõt, másodszor már jobban tetszett, mint elõször. Lehetne sokkal jobb a története, és kellene bele sokkal több érzelem, illetve érzelmi konfliktus, plusz a mellékszálakat is jobban ki kellett volna dolgozni, de még így is rendben van. Alain Chabat pedig egyszer már nagyon jót írt és rendezett (Asterix és Obelix: A Kleopátra Küldetés), plusz õ a legviccesebb Julius Cézár, úgyhogy ezt a könyvet is el tudjuk nézni neki...
Aztán a rengeteg nõvére, húga és unokahúgai az anyja vezetésével kitalálják, hogy Pou-Pou-nak, vagyis neki (így becézik) muszáj végre megnõsülnie, és ettõl fogva vége hõsünk nyugis életmódjának. Az összes reakció, amit ki tud találni erre, az az, hogy felbérel egy lányt, játssza el az õ barátnõjének a szerepét, aztán majd váratlanul ne jelenjen meg az esküvõjükön.
Ez tényleg nem egy nagy terv, ezt már elsõ hallásra tudjuk, úgyhogy csak reménykedünk, nem erre a furfangra épül az egész sztori. Pedig de, errõl a cselrõl fog szólni a film, úgyhogy már nem marad más mentõövünk, mint valami jó színészi játék, vagy esetleg kisebb csavarok a történetben, vagy a jeleneteken belüli apró finomságok. Nos, ezen a vonalon végül is akad egy-két jó pont, amellett, hogy a film alapvetõen felszínes stílusban mûködik, illetve inkább darabosan, vagyis kevés affinitása van a finomságok iránt. Ez magából a történetbõl adódik, bár a rendezés is hasonló nyomon halad.
Mindenesetre a fõhõsünket már az elején nem bírjuk, nem szimpatikus a feminin-kényelmes életvitele, és az az elrontott macsó-stílus, ahogy a nõkhöz hozzááll. Luis megszervezett randijait igyekszik viccesnek beállítani a film, de ez nem nagyon sikerül, mint ahogy humor-fronton amúgy is eléggé szerencsétlen a film. (Összesen kb. kétszer bírtunk elmosolyodni valamin, a kétszeri filmnézés alatt). Aztán Luis legjobb barátja (akit Wladimir Yordanoff alakít, a francia filmek állandóan vesztes, vagy szürke állandó karaktere, lsd. Ízlés Dolga, vagy a Háromszoros Visszavágó) révén megismerkedik Charlotte Gainsbourg-val, alias Emma-val, és ettõl kezdve már jobban érezzük magunkat a moziszékben.
Gainsbourg általában nem mindennapi lányokat szokott játszani, talán nem véletlenül, de egyébként annyira tehetséges színésznõ, hogy bármilyen szerepben el tudnánk képzelni. Itt is nagyon jó, durcás arca, nyúlánk termete és a vadóc tekintete önmagában kifejezõ, de emellett remekül játssza el a magányos, érzékeny és öntudatos lányt, aki a világon a legjobban egy kisbabát szeretne. Miközben a történet nem olyan sok kifutási lehetõséget tartogat számára (Emmaként is szerepet kell játszania, eleinte kedves menyasszony-jelöltet, aztán késõbb pont az ellenkezõjét), õ nagyon igyekszik, és a film legjobb pillanatai végül hozzá kötõdnek. (És itt nemcsak arra a Vermeer-festményes hangulatú képre gondolunk, amiben az õ tetovált nyakára fókuszál a kamera, illetve a kendõ alól kiszabaduló hajfürtjeire).
Bár közte és Alain Chabat között nem nagyon szabadulnak el romantikus kémiai feszültségek a film során, ez valahogy nem is hiányzik nekünk, ami egyébként fura. Az kelt némi izgalmat, ahogy a történet egyre közelebb hozza egymáshoz a fõszereplõket, és az elvileg üzleti kapcsolat hogyan megy át lassan egy érzelmekhez kötõdõ viszonyba. Két különbözõ világból érkezõ ember, egy kényelmes 40-es macsó és egy gyökértelen huszon-harmincas lány hogyan kezd egymásra hangolódni, úgy, hogy elvileg semmi, de semmi közös nincs bennük.
Persze mindez egy vígjátéki keretben (ami leginkább helyzet-gegeket jelent), vagyis a szerelmi konfliktusoknak kevesebb helyük lesz, mint a kavarásoknak, de ettõl még rendesen élvezhetõ a film, és mint már említettük, fõképp Gainsbourg-nak köszönhetõen. (Plusz a remek jelmeztervezõnek, aki nagyon jó ruhákat és kabátot adott rá).
Semmi különös ez a film, egy sima francia romantikus vígjáték (nem a top 10-bõl), de valami miatt kétszer is meg tudtuk nézni, sõt, másodszor már jobban tetszett, mint elõször. Lehetne sokkal jobb a története, és kellene bele sokkal több érzelem, illetve érzelmi konfliktus, plusz a mellékszálakat is jobban ki kellett volna dolgozni, de még így is rendben van. Alain Chabat pedig egyszer már nagyon jót írt és rendezett (Asterix és Obelix: A Kleopátra Küldetés), plusz õ a legviccesebb Julius Cézár, úgyhogy ezt a könyvet is el tudjuk nézni neki...
-lidoc-
2007-09-12