Este

Aki már befutott filmes, de nem rendezõ, hanem például színész vagy cinematográfus, rendszerint regények, színdarabok alapján íródott forgatókönyvet visz vászonra - részben nyilván a kisebb kockázat kedvéért, hiszen ha egy regény egyszer már befutott, nagy baj nem történhet, mert az annak alapján készült filmre max azt lehet mondani, hogy nem annyira jó, mint a könyv (lásd a Sorstalanság esetét, ahol mellesleg a film is nagyon jó volt, csak nem annyira). Ennyi óvatosság el is kell, amikor egy befutott, elfogadott mûvész egy másik téren debütál, lásd Robert De Niro fantasztikus Bronx-i Meséjét is elõzetesen szurkálódó megjegyzésekkel illettük, mint "hát akkor most már õ is rendez egy filmet" - stb. A dolog másik oldala természetesen az, hogy aki már megcsinálta a maga mûvészetét, nem fog minden ok nélkül belehuppanni egy rendezõi székbe, sõt, éppenséggel tényleg csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó oka van rá. Érthetõ, hiszen ha valakinek van egy háza Aspen-ben, miért menne el Európába síelni? Persze, hogy el fog menni - de nem pusztán a síelés kedvéért, hanem mert egyéb jó oka is van rá.

Az Este igazán bíztatóan kezdõdik, bemutatják nekünk az idõs hölgyet, aki halálos ágyán haldoklik - õ a film fõszereplõje. Bizakodni akkor kezdünk el, amikor végre váltunk, és visszaugrunk az 50-es évekbe, amikor az illetõ hölgyet még nem Vanessa Redgrave alakította, hanem Claire Danes (bár Redgrave-et is nagyon szeretjük). Amit látunk, szemet gyönyörködtetõ. Gyönyörû autók, egyiknek eszméletlenül szép mély meggy-bordó színe van, a fényezéstõl az ülések bõrborításáig. Amint bekanyarodik, hogy leparkoljon a ház elõtt, oldalról kicsit ráesik a fény, és így végig abszolút látszik, hogy bordó (az ilyen sötét színeknél, árnyékban simán elõfordul, hogy inkább egy sötét autót látunk, mint egy gyönyörû színû járgányt) - de hát mirõl is beszélünk, elvégre egy A.S.C. cinematográfus filmjét látjuk. A színek az 50-es éveknek megfelelõen tobzódnak, köszönhetõen a profi fényelésnek, ez nem az a szín-tobzódás, amit bizonyos filmekben látunk, általában visszaemlékezésekkor, vagy drogos leszámolásokkor, ez "csupán" a tökéletes, színpompás 50-es évek, a kék ég, a fehér kerítések, pöttyös ruhák és idióta frizurák világa - amint ezt a Kék Bársony elején is megcsodálhatjuk.

A gond csak az a filmmel, hogy ez itt, az elején a csúcspontja, és innentõl csak lefelé megy minden - és sajnos, nem arra utalunk, hogy súlyosabb és súlyosabb fordulatok sorozataira kell számítani, hanem hogy a film élvezeti értéke egyszerûen itt a legmagasabb.

Sajnos, egyszerûen fogalmunk sincs, mi indította Koltai Lajost, hogy ebbõl a regénybõl készítsen filmet, amikor úgy tûnik, e regény éppen arról híres, hogy szétnyújtja a konfliktusokat, mint a rétestésztát. Ez a szétnyújtás, bár nem olvastuk, biztosra vesszük, hogy regény formájában tökéletesen mûködik. Filmen azonban, még ha nem is láttuk volna, akkor is azt tippelnék, hogy fatális. Egy regény esetében elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy az író gondolatainak sodrása magával ragadjon bennünket, és még ha végig ugyanarról az egy napról beszélne is, ha az írónak megvan hozzá a tehetsége, biztos, hogy nagy élmény tud lenni.

A regény nem feltétlenül annyira epikus mûfaj, mint azt hinnénk, a film azonban nagyon az. Az ember agya a filmeket úgy fogadja be, mint új élményeket (majdnem mint valami virtuális valóságban), lényeg az, hogy ezerrel kattog az agyunk, roppant intenzív üzemmódban, felderítünk, analizálunk, rendszerezünk, navigálunk, tájékozódunk, miközben együtt haladunk a cselekménnyel. Onnantól kezdve, hogy egy film elindul, egyszerûen nincs megállás, és ez természetesen igaz Tarkovszkij Sztalkerjére is.

Az Este az elsõ pofonokat azzal adja nézõinek, hogy hûen a regényhez, a filmben is vissza-vissza ugrunk a jelenidõbe - tegyük hozzá, a szomorú, gyászos jelenidõbe. Azt reméltük volna, hogy mint a Titanic-ban, itt is meg lesznek az idõskori jelentek, de ezek majd "csak" keretezik a filmet. Arra, hogy jelenetenként vissza-visszavágunk a halálos ágyra, legmerészebb és legrosszabb álmunkban sem gondoltunk volna. Ez egyszerûen kizökkent minket a történetbõl - újra és újra (time after time).

A legsúlyosabb ilyen kizökkenések egyike, amikor Claire Danes idejében elkezdenek Szentjános bogarak röpködni, majd ugyanezek a kis fénypontok az idõs hölgy halálos ágyánál jelennek meg, majd a hölgy felpattan és elkezd utánuk rohanni fürge léptekkel, be az erdõbe. Egyszerûen érthetetlen. Mármint érthetetlen, hogy miért kell ez az inzert-jelenet, miért nem folytathatjuk szépen a történetet az 50-es években, miért kell megint bevágni Vanessa Redgrave-et (akit szeretünk)? Esetleg attól félt a vágó, hogy elfelejtjük, hogy a film onnan indult, hogy a hölgy halálos ágyánál vagyunk? A vágóra van más panaszunk is. Egyszer, amikor éppen próbálnánk beleélni magunkat a történetbe, Claire Danes végre megcsókolta a Harris nevû fickót, azt vesszük észre, illetve az zökkent ki minket, hogy valakik, valamilyen érthetetlen megfontolásból olyan közeliket vágnak be a filmbe, amin a szereplõk feje mögött az odafényképezett csillagos ég látható. Ha már csomót költöttek a csillagokra, akkor mindenképp be kell vágni? Nehogy a nézõ ne vegye észre, vagy egyszerûen természetesként kezelje? Tolakodó, kizökkentõ és szájbarágó stílusú megoldás volt ez, nem is említve, hogy tök giccses.

A filmben a legjobban Claire Danes ruháiban lehetett gyönyörködni, melyek egyáltalán nem voltak közhelyesek, sõt, érdekes módon a mai napon is abszolút telibe találnák a jó stílust. Claire Danes (akit imádunk) ehhez képest már nem volt olyan jó. Persze lehet, hogy csak azért kezdtük el kissé szétesettnek látni a játékát a vége felé, mert már fáradtak voltunk, de akkor is, pár jelenetben egyszerûen nem tudta, mit játszik és miért.

Amikor például együtt sétál Harris-sel az erdõben, annyira kacér vele, hogy jobban már nem is lehetne. Aztán, amikor a Harris megcsókolja, olyan arccal háborodik fel, mintha a metrón utazva csókolta volna meg valami idegen. Az nem számít, hogy pár másodperccel azelõtt gyönyörû nyakát olyan közel tolta a fickó arcához, hogy ha két parkoló autóról beszélnénk, akkor a rendszámtábláik takkra összeértek volna. Máskor, amikor azt akarja eljátszani, hogy valami nõi megérzése van, a gyomrában érzi valahogy, hogy nem kéne visszamenni a házhoz, a jelentet egyszerûen úgy oldja meg, hogy bár csupán pár másodperce van minderre, sietve, de biztos, ami biztos, a gyomrocskájára teszi a kezét egy pillanatra - szókimondó stílusban, nehogy a nézõ véletlenül ne értse meg.

Ami a rendezést illeti, a legerõsebb benyomásunk az, hogy monoton. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy gyakorlatilag minden jelenet ugyanabban a stílusban, hangulatban, ritmusban zajlik, mintha a filmnek mindig ugyanazon a pontján volnánk, valahol a közepén, még a végkifejlet elõtt. Egyebek közt ennek tudható be, hogy nincs a filmnek íve. A végkifejlet pedig, mármint ha beszélhetünk ilyesmirõl, egyszerûen túl késõn ér el bennünket, addigra már jóformán telítõdtünk. Mindez azért lehet, mert bár szöveg szintjén mást és mást mondanak a szereplõk, a jelenetek mégis nagyon hasonlóak - ami bizony a laposság érzését küldi a nézõre.

A filmben Koltai Lajosnak a legizgalmasabb az öregség ábrázolása lehetett - legalább is a nézõben ez csapódik le. Egyfajta kegyetlenséggel tapad rá az öregség összes dimenziójára - amiben az írónõ, aki a forgatókönyv megírásában is abszolút részt vett - folyamatosan adta alá a lovat. Képzeljük el, hogy ott van egy egy idõs néni halálos ágya, odamegy két kiskölyök, megkérdik, megsimogathatják-e (mint valami cicát?). Oké, aztán ugyanez a két törpilla elkezd arról csevegni, hogy aranyos a néni, meg minden, de már hamarosan meg fog halni, sõt, nem is így mondják, hanem úgy, hogy hamarosan halott lesz (will be dead). Baromi szép - ráadásul ugyanennyire hiteles is két gyerek szájából, akiknek más filmekben úgy kellene elmagyarázni még egy kiskutya esetében is, hogy õ most ott van a kutyusok mennyországában, és onnan néz téged, stb. Itt: "hamarosan már halott lesz".

A két 40-es korú lánya sem különb, úgy értjük, õk sem kaptak különb szerepet, úgy beszélnek róla, a feje fölött, hogy "most, az utolsó stádiumban már" ... stb. Késõbb azonban látunk még ennél is durvább jelenetet, ami már annyira durva, hogy az ember elneveti magát. Meryl Streep azt mondja neki, hogy tudom, milyen rossz most neked, így a végén, a végsõ stádiumban, a férjemmel is végigcsináltam (aki már halott). Lehet, hogy bizonyos kultúrákban ezt a fájdalommal való szinte önmarcangoló szembenézésnek tekintik (New York-i kritikusoktól kitelik) - nálunk azonban szimplán tuskó érzéketlenség.

Az öregség legkegyetlenebb, szinte paparazzói, kukkolói megnyilvánulása volt, amikor Meryl Streep arcát és szemeit olyan közeliben mutatták, hogy egy mikroszkóp már csak annyira jött volna jól, mint esõ után egy köpönyeg. Oké, látjuk, hogy a gyönyörû színésznõ, aki évtizedeken keresztül jobb és jobb filmekben, gyönyörûbbnél gyönyörûbb alakításokat produkált, most már 57-58 évesen rendelkezik némi ránccal az arcán és a szemei körül (ezzel együtt, tuti, hogy rásegítettek a maszkosok is némi öregítéssel). Ezt azonban csak akkor vágjuk be, ha dramaturgiailag izgalmas - és nem merõ kukkolásból - mintegy "az elmúlás felett érzett fájdalmunkkal való önmarcangoló szembenézésként". Ugyanígy láthatunk pár indokolatlan öregség-közelit Glenn Close-ról is, aki bár 60 éves, és nem pontosan azt várjuk tõle, hogy üdítõen bombázó legyen, mint egy gimnazista, mégis kifejezetten szép hölgy. Egyszerûen szenyóság direkt bevágni egy olyan snittet, amin tök ramatyul néz ki, csak azért, hogy sokkolják a nézõt. Egy esküvõi bevonulást láthattunk, az egész közelinek semmi jelentõsége nem volt - maximum egy tévéfilmben, ahol leltár szerint halad a vágás, hogy "õ is itt van, meg õ is", vágták volna be ezt a Close-up-ot. Ennyi öregséghez fûzõdõ fura jelenség nem lehet véletlen - ezért gondoljuk, hogy Koltai Lajost valamilyen szinten, tudat alatt vagy felett szemlátomást foglalkoztatta ez a dolog.

Az Este, sajnos, nem egy jól sikerült film, gondok vannak a történettel, a szerkesztéssel, így folyamatosan kizökkenünk, míg végül ebben a kizökkent állapotban nem maradunk. A Vanessa Redgrave-es jeleneteket, leszámítva az elejét és végét, kihagytuk volna. Tettük volna ezt már a forgatókönyvírás szintjén, és ha ekkor úgy találtuk volna, hogy az 50-es évekbeli történet Claire Danes-vel önmagában nem elég, vagy nem eléggé jó egy egész estés filmhez, akkor az egészet ejtettük volna. Még így, utólag is érdemes lett volna kihagyni az idõskori jeleneteket, vagy pedig, ha ez az a ló, amit meg akarunk ülni, akkor inkább erre koncentráltunk volna, és a régi jeleneteket halványítottuk volna el egy kicsit. Egy biztos, két lovat nem lehet megülni egy fenékkel. A két történet-szál közül valamelyiknek önmagában is eléggé jónak kellett volna lennie.

Sokat segíthetett volna, ha az írónõt nem vonják be a forgatókönyvírásba. Így most persze kaptunk egy garanciát, hogy utólag nem mondhatja, hogy nem is tetszett neki a film (hiszen õ is benne volt, miért nem szólt korábban), mégis, ha tõle független írók adaptálhatták volna, kizárólag filmes szemmel a regényt, akkor a film végén ma vidámabb arccal hagyhattuk volna el a vetítõtermet.

A film egyébként amerikai film, és az USA-ban már nyáron bemutatták, de Izraelben, Ausztráliában, Görögországban és még Oroszországban is.