2007-09-15
Anya, Lánya, Unokája
14 éves koráig erőszakolta a lányt
A filmrajongók népe hűséges és hálás népség, mint azok a kis lények a csomagmegőrző szekrényben, és ha valaki egyszer csinált már jó filmet, arra mindig pozitívan tekintünk. A Pretty Woman és a Vasmacska Kölykei rendezőjére, Garry Marshall-ra is olyan durván pozitív előítélettel gondolunk, hogy azt már rossz nézni - és az előítéletek előbb-utóbb megbosszulják magukat.
A Micsoda Nő és a Vasmacska Kölykei (Overboard) nemcsak igazán jó filmek, de valódi klasszikusok. Érdemes ezekrõl beszélgetni, de talán majd máskor, egy kávé és egy süti mellett. Az ilyen Hollywood-i nagykutyák úgyis 
mindig követhetetlenek. Az ember a jó rendezõt, a jó filmeket készítõ mûvészt akarja bennük látni, miközben a helyzet ennél sokkal összetettebb és egyszerûbb is, és mindig kiderül, hogy kedvenceink még csak nem is óhajtják magukat elkötelezni a jó filmek mellett, mert õket elsõsorban a siker és a pénz érdekli. Ott van Spielberg, aki számos szánalmasan gyenge filmmel dobta meg közönségét, akik számára õ a Schindler Listája és a Ryan Közlegény Megmentése miatt nagy rendezõ (a Cápa 4-et nem számoljuk ide, sem az A.I.-t), az pedig, hogy Kínáért kampányol - az emberi jogokat az új piac, a nagy biznisz kedvéért a szõnyeg alá söpörve - enyhén szólva is kínos. Aztán ott van Ridley Scott, ahogy a reklámokban nyomják: "a Gladiátor, a Thelma és Louise producere és rendezõje", aki csinált más jó filmet is, lásd G.I. Jane, de az õ kezéhez tapad a Sólyom Végveszélyben és például a Bor, Mámor, Provance címû halálosan gagyi zsáner-film is, hogy kedvenc rendezõnket, Soderbergh-et ne is említsük, aki mostanság filmek helyett nézhetetlen Ocean's epizódokat gyárt. Tanulság: a jó hírnév csak minket kötelez, a tulajdonosaikat nem.
Az Anya, Lánya, Unokája szókimondó magyar címre hallgató filmnél a siker hajszolása közben még a mûfajt sem sikerült betájolniuk. Elvileg adva van egy vígjáték a romantikus vígjátékok gurujától, Garry Marshall-tól. A gyakorlatban
azonban egy kisvárosos pszichodráma bontakozik ki elõttünk, aminek a központjában mi más is állhatna, mint hogy a 17 éves lányt 12 éves korától 14 éves koráig vajon folyamatosan megerõszakolta-e mostoha apja, aki jelenleg is ebben a státuszban él vele és anyjával.
A film elsõsorban idegesítõ, ami már a legelsõ percekben is durván szembeötlik. A jelenetek annyira eszméletlenül bénán vannak megrendezve, mintha valami külvárosi iskolában a reklámfilmes kurzus bukott növendékeinek vizsgafilmjét látnánk. Lindsay Lohan ott hever az út szélén, a szõke hosszú hajú, kissé nem túl értelmes arcú, farmeres, bakancsos, furgonos és kutyás helyi csávó pedig (aki hol kockás ingben, hol pedig atléta trikóban mászkál) elkezdi megnézni, hogy él-e, úgy, hogy a szívére teszi a kezét. Értsd, a mellére. Látszik, hogy a film alkotói ezt (is) egy vicces jelenetnek szánták - de ez szánni való módon nem jött össze nekik.
A film nemcsak úgy tesz, mintha vígjáték akarna lenni, de úgy is, mintha egy családi, három generációs dráma romantikus, papírzsebkendõs feldolgozását látnánk (amilyen a remek Édesek és Mostohák volt). A látszat azonban csak eddig tart, az egész csak egy díszlet, hiszen a rengeteg lehetséges és rengeteg felvezetett konfliktus közül gyakorlatilag egyetlen egyet sem bont ki a film. Az egész olyan, mintha egy kezdõ forgatókönyvírónak eltört volna a lába, ami miatt hónapokig gipszben kellett volna feküdnie - egy kórházi szobában, ahol napi 24-ben tévét kellett volna néznie, és "rengeteget" tanult volna abból, hogy miféle emberi drámák léteznek - a brazil vagy amerikai szappanoperákban.
Látunk itt mindent, kéremszépen. Mormon srácot, aki misszionáriusnak készül bevonulni, és akinek elõre kijelölt feleségjelöltje van, és nem szexel házasság elõtt.
Látunk helyi orvost, aki elveszítette feleségét és lányát autóbalesetben, és aki Lidsay Lohan anyukájának udvarolt annak idején. Látunk nagymamát, aki minden nap azt szajkózza, hogy a "nagyi szabálya" (Georgia's Rule - úgy hívják, hogy Georgia és õ a nagyi). A nagyi (Jane Fonda) elvileg nagyon vallásos egy elvileg mormon kisvárosban, nem lehet olyat sem mondani, hogy "oh, my god", és néha elõkap egy szappant, hogy az illetõ vegye a szájába, ha mégis ilyet mond (nagyon vicces). A film elkészítése során azonban a nagyi vallásossága tompult, már mégsem lett mormon, imádkozni pedig egyszer sem láttuk, sem õt, sem mást, de mindegy. Tényleg mindegy.
A filmben rengeteg közhely, klisé és konfliktus van felvonultatva, amikkel aztán semmit sem kezd a film. Az egész olyan, mintha egy dráma és tragédia turkálóban matatnánk. Most felkapunk valamit, most pedig elejtjük, közben a nézõtéren a
nézõk lehúzzák a fejüket, mert alacsonyan szállnak a durva drámák, emberi tragédiák. Ennyire bénán és felületesen, valamint közhelyesen megírt forgatókönyvvel ritkán találkozik az ember, körülbelül az S.O.S Szerelemmel vetekszik - ami nem kis szó. Szinte nem is értjük, hogy jöhetett létre ez a mûanyag bóvli - ha nem lakna bennünk egy lelkes kultúr-antropológus. Így azonban minden világos.
A film egy egyszerû koncepción alapul, készítsünk (és adjunk el jól) egy filmet, amelyben Lindsay Lohan egy olyan csajt játszik, aki eléggé hasonlít saját magára. Lohan, akit kiskorában imádtunk, sõt, még serdülõkorában is szúrtunk, de mostanra egy ronda banya lett, és nem a kinézetérõl beszélünk. Semmit sem tud, csak hisztizni meg dobálni magát a vásznon, amikor meg elõ kell adnia a baromi árnyalt emberi konfliktust, hogy hazudik, azért, hogy az anyjának megkönnyítse az életét, de közben belül szenved, akkor mindig ugyanazt csinálja, oldalra, vagy lefelé néz és bekönnyesíti szemét - végül már a nézõ érzi magát kínosan. Szóval adva van Lohan, aki legutóbb, amikor a való életben ismét elkapták ittasan és belõve vezetni, azt mondta, oké, függõ vagyok, elvonóra akarok menni, és aki saját életében sem csinál mást, csak hisztizik és dobálja magát, bizonyára remek csemege lesz a tévénézõ,
sztárok, pletykák hálójában vergõdõ eszes amerikaiaknak - és magyaroknak és albánoknak is. Tök izgi lesz, amikor Lohan (idézõ jel) "saját magát játssza majd". Hû, de nagyon izgi lesz:) Annyira izgi, legalábbis a film alkotói szerint, hogy film helyett csak egy olcsó tévés szappanoperát írtak - egy epizódba belesûrítve mindazt, amit általában lassacskán szoktak adagolni a tehetetlen fogyasztók számára (ha az orvos másképpen nem rendeli, napi egy dózisban évekre, évadokra lebontva).
Az Anya, Lánya, Unokája leltárszerû filmcím (bár kétségtelenül jobb, mint az lett volna, hogy a "mormon nagyi szabályai". Filmelemzés helyett egyébként tényleg érdemesebb egy leltárt készíteni. Láthatjuk tehát Lohan-t (idézõjel) "önmagát játszani", láthatjuk a Született Feleségek c. tv-sorozat sztárját, Felicity Huffman-t egy alkesz anyát alakítani és a kedves Jane Fonda-t egy nagyit játszani - már csak az átoperált Wachowski hiányzik, amint éppen nõt alakít, de õt Marshall-ék nem tudják megfizetni. Nos, gyakorlatilag ez van a filmben, ez a csomag tartalma, ha valaki erre kíváncsi, tudja, hol keresse :)
mindig követhetetlenek. Az ember a jó rendezõt, a jó filmeket készítõ mûvészt akarja bennük látni, miközben a helyzet ennél sokkal összetettebb és egyszerûbb is, és mindig kiderül, hogy kedvenceink még csak nem is óhajtják magukat elkötelezni a jó filmek mellett, mert õket elsõsorban a siker és a pénz érdekli. Ott van Spielberg, aki számos szánalmasan gyenge filmmel dobta meg közönségét, akik számára õ a Schindler Listája és a Ryan Közlegény Megmentése miatt nagy rendezõ (a Cápa 4-et nem számoljuk ide, sem az A.I.-t), az pedig, hogy Kínáért kampányol - az emberi jogokat az új piac, a nagy biznisz kedvéért a szõnyeg alá söpörve - enyhén szólva is kínos. Aztán ott van Ridley Scott, ahogy a reklámokban nyomják: "a Gladiátor, a Thelma és Louise producere és rendezõje", aki csinált más jó filmet is, lásd G.I. Jane, de az õ kezéhez tapad a Sólyom Végveszélyben és például a Bor, Mámor, Provance címû halálosan gagyi zsáner-film is, hogy kedvenc rendezõnket, Soderbergh-et ne is említsük, aki mostanság filmek helyett nézhetetlen Ocean's epizódokat gyárt. Tanulság: a jó hírnév csak minket kötelez, a tulajdonosaikat nem.
Az Anya, Lánya, Unokája szókimondó magyar címre hallgató filmnél a siker hajszolása közben még a mûfajt sem sikerült betájolniuk. Elvileg adva van egy vígjáték a romantikus vígjátékok gurujától, Garry Marshall-tól. A gyakorlatban
azonban egy kisvárosos pszichodráma bontakozik ki elõttünk, aminek a központjában mi más is állhatna, mint hogy a 17 éves lányt 12 éves korától 14 éves koráig vajon folyamatosan megerõszakolta-e mostoha apja, aki jelenleg is ebben a státuszban él vele és anyjával.
A film elsõsorban idegesítõ, ami már a legelsõ percekben is durván szembeötlik. A jelenetek annyira eszméletlenül bénán vannak megrendezve, mintha valami külvárosi iskolában a reklámfilmes kurzus bukott növendékeinek vizsgafilmjét látnánk. Lindsay Lohan ott hever az út szélén, a szõke hosszú hajú, kissé nem túl értelmes arcú, farmeres, bakancsos, furgonos és kutyás helyi csávó pedig (aki hol kockás ingben, hol pedig atléta trikóban mászkál) elkezdi megnézni, hogy él-e, úgy, hogy a szívére teszi a kezét. Értsd, a mellére. Látszik, hogy a film alkotói ezt (is) egy vicces jelenetnek szánták - de ez szánni való módon nem jött össze nekik.
A film nemcsak úgy tesz, mintha vígjáték akarna lenni, de úgy is, mintha egy családi, három generációs dráma romantikus, papírzsebkendõs feldolgozását látnánk (amilyen a remek Édesek és Mostohák volt). A látszat azonban csak eddig tart, az egész csak egy díszlet, hiszen a rengeteg lehetséges és rengeteg felvezetett konfliktus közül gyakorlatilag egyetlen egyet sem bont ki a film. Az egész olyan, mintha egy kezdõ forgatókönyvírónak eltört volna a lába, ami miatt hónapokig gipszben kellett volna feküdnie - egy kórházi szobában, ahol napi 24-ben tévét kellett volna néznie, és "rengeteget" tanult volna abból, hogy miféle emberi drámák léteznek - a brazil vagy amerikai szappanoperákban.
Látunk itt mindent, kéremszépen. Mormon srácot, aki misszionáriusnak készül bevonulni, és akinek elõre kijelölt feleségjelöltje van, és nem szexel házasság elõtt.
Látunk helyi orvost, aki elveszítette feleségét és lányát autóbalesetben, és aki Lidsay Lohan anyukájának udvarolt annak idején. Látunk nagymamát, aki minden nap azt szajkózza, hogy a "nagyi szabálya" (Georgia's Rule - úgy hívják, hogy Georgia és õ a nagyi). A nagyi (Jane Fonda) elvileg nagyon vallásos egy elvileg mormon kisvárosban, nem lehet olyat sem mondani, hogy "oh, my god", és néha elõkap egy szappant, hogy az illetõ vegye a szájába, ha mégis ilyet mond (nagyon vicces). A film elkészítése során azonban a nagyi vallásossága tompult, már mégsem lett mormon, imádkozni pedig egyszer sem láttuk, sem õt, sem mást, de mindegy. Tényleg mindegy.
A filmben rengeteg közhely, klisé és konfliktus van felvonultatva, amikkel aztán semmit sem kezd a film. Az egész olyan, mintha egy dráma és tragédia turkálóban matatnánk. Most felkapunk valamit, most pedig elejtjük, közben a nézõtéren a
nézõk lehúzzák a fejüket, mert alacsonyan szállnak a durva drámák, emberi tragédiák. Ennyire bénán és felületesen, valamint közhelyesen megírt forgatókönyvvel ritkán találkozik az ember, körülbelül az S.O.S Szerelemmel vetekszik - ami nem kis szó. Szinte nem is értjük, hogy jöhetett létre ez a mûanyag bóvli - ha nem lakna bennünk egy lelkes kultúr-antropológus. Így azonban minden világos.
A film egy egyszerû koncepción alapul, készítsünk (és adjunk el jól) egy filmet, amelyben Lindsay Lohan egy olyan csajt játszik, aki eléggé hasonlít saját magára. Lohan, akit kiskorában imádtunk, sõt, még serdülõkorában is szúrtunk, de mostanra egy ronda banya lett, és nem a kinézetérõl beszélünk. Semmit sem tud, csak hisztizni meg dobálni magát a vásznon, amikor meg elõ kell adnia a baromi árnyalt emberi konfliktust, hogy hazudik, azért, hogy az anyjának megkönnyítse az életét, de közben belül szenved, akkor mindig ugyanazt csinálja, oldalra, vagy lefelé néz és bekönnyesíti szemét - végül már a nézõ érzi magát kínosan. Szóval adva van Lohan, aki legutóbb, amikor a való életben ismét elkapták ittasan és belõve vezetni, azt mondta, oké, függõ vagyok, elvonóra akarok menni, és aki saját életében sem csinál mást, csak hisztizik és dobálja magát, bizonyára remek csemege lesz a tévénézõ,
sztárok, pletykák hálójában vergõdõ eszes amerikaiaknak - és magyaroknak és albánoknak is. Tök izgi lesz, amikor Lohan (idézõ jel) "saját magát játssza majd". Hû, de nagyon izgi lesz:) Annyira izgi, legalábbis a film alkotói szerint, hogy film helyett csak egy olcsó tévés szappanoperát írtak - egy epizódba belesûrítve mindazt, amit általában lassacskán szoktak adagolni a tehetetlen fogyasztók számára (ha az orvos másképpen nem rendeli, napi egy dózisban évekre, évadokra lebontva).
Az Anya, Lánya, Unokája leltárszerû filmcím (bár kétségtelenül jobb, mint az lett volna, hogy a "mormon nagyi szabályai". Filmelemzés helyett egyébként tényleg érdemesebb egy leltárt készíteni. Láthatjuk tehát Lohan-t (idézõjel) "önmagát játszani", láthatjuk a Született Feleségek c. tv-sorozat sztárját, Felicity Huffman-t egy alkesz anyát alakítani és a kedves Jane Fonda-t egy nagyit játszani - már csak az átoperált Wachowski hiányzik, amint éppen nõt alakít, de õt Marshall-ék nem tudják megfizetni. Nos, gyakorlatilag ez van a filmben, ez a csomag tartalma, ha valaki erre kíváncsi, tudja, hol keresse :)
-fülöp-
2007-09-15