Láthatatlan

Eredetileg egy misztikus thrillernek indult a történet, amiben a thriller-vonalat egy véletlen gyilkosság, a misztikus vonalat pedig az élet és halál közti lebegés, illetve az ebbõl a zónából való kommunikálás adja. De szemben a remek Ghost-tal (ami ennek a filmnek az elõdje, forrása, ihletõje lehetett), itt nem következik semmi ebbõl a kiindulópontból, nem fejlõdik tovább a cselekmény, és nem mondhatnánk, hogy halálra izguljuk magunkat azon, mi lesz végül a fõszereplõ kissrácunkkal, meghal-e, vagy mégsem. Ennek egyébként több oka is lehet, kezdve azzal, hogy a film egy remake, egy svéd film újra-feldolgozása, vagyis elõfordulhat, hogy már az eredeti könyv, illetve film sem volt százas, ami a jó történetet és az izgalmakat illeti. Aztán ott van a két fõszereplõnk, akik egyesével sem nyújtanak túl meggyõzõ elõadást, plusz az a tény, hogy valóban egy max. 4 szereplõs darabról van szó (ami mégiscsak kevés, bár tudjuk, a Hatodik Érzékben bejött).

Mindenesetre a filmben meglepõen nem történik semmi, miután a fõhõsünkkel megtörténik a ″kis balesete″, és egy kismadár-prezentáció során (amikor egy cinkével bemutatja a film, milyen az élet-halál közti lebegés a gyakorlatban) képbe kerülünk, mit kell tennie Nick-nek, hogy túlélje a halálosnak tûnõ balesetét, már nincsenek további tartalékaink, és csak egy 50:50 %-os tippelésbe futhattunk bele: túléli-e a fejsérülését, vagy sem. Kár lenne érte, bár annyi idõnk nem volt, hogy feltérképezzünk Nick személyiségét, csak azt tudjuk róla, hogy gimnazista költõ, és ért a versekhez, érzékeny, és legfõbb vágya, hogy Angliába menjen továbbtanulni. Egyébként ez a londoni vonal is eléggé fantáziátlan, tekintve, hogy most az amerikai sztárok is sorra a brit fõváros fedezik fel maguknak.

Mindegy, a film döcög a maga tempójában, Nick jó darabig úgy tesz, mintha nem értené a játékszabályokat (õt nem hallják és nem látják, õ viszont lát és hall mindent), és így a film értékes percei arra mennek el, hogy próbálgatja magát - ″hallo, hall engem valaki?″ -, fáradhatatlanul, és persze teljesen értelmetlenül. Világos a történet menete: Nick-nek valahogy észre kell vetettnie a csatornában fekvõ testét (ami még nem is csak test, mivel még nem halott), és így talán megmenekülhet. De mivel nincsenek eszközei a kommunikációhoz, a film mindenféle mellékvonalakkal próbálkozik, a hangsúly a majdnem-gyilkos fõszereplõ lányra, Annie-re terelõdik, illetve az õ szörnyû családi körülményeire. A lány olyan, mintha Angelina Jolie Adatrablók-beli (vagy esetleg Észvesztõ-beli) énjének a kisebb változata lenne, sötét kontúrokkal, vad stílussal, kevés beszéddel és merész-szexi csajossággal, és persze végig fekete Rocky-sapkával és az elmaradhatatlan kapucnival. (Mindezt egy 22 éves Szentpéterváron született lány, Margarita Levieva elõadásában, aki eredetileg orosz talajtornász volt. )

A karaktere, ami egy majdnem-gyilkos karaktere is, csak akkor lesz úgy-ahogy elfogadható, ha a nehéz családi hátterére hivatkozik a film, arra, hogy alkoholista anyja és egyszerû apja milyen légüres teret teremtettek számára, egy olyat, amiben csak a kisöccse iránti rajongása és a suliban való garázdálkodása tudja kitölteni az életét. Ez a bûnözõs-vonal is eléggé vékony határon táncol, hiszen elvileg egyfajta beindultságnak akarja láttatni a film Annie rablásait, iskolatársai fenyegetését és egyebeket, de nem nagyon sikerül. (A lány rossz helyzetben van, de ezzel együtt sem jó fej.)

Ezek fényében nem csoda, ha eléggé unjuk magunkat a film alatt, és arra várunk, hogy végre oldódjon meg a nagy konflikt, találják már meg szegény Nick-et, Annie agresszivitását pedig kezdjék el kezelni. A befejezés hasonlóan lehangoló, mint az addigiak, ráadásul egy ilyen végkifejlet mûködhet egy európai (érzésünk szerint majdnem mûvészfilm) esetében, mint amilyen a film svéd eredetije lehetett, de nem nagyon passzol egy amerikai (tini)filmhez.

Olyan film a Láthatatlan, amire nem mondjuk azt, hogy ″szörnyû″, vagy ″pocsék″, szóval nem igazán bántjuk, de az is igaz, hogy egy okot sem tudnánk mondani, hogy miért lenne érdemes megnéznie valakinek, aki még nem látta. A történet sehova sem vezetõ, a szereplõk annyira nem izgalmasak, a fordulatok eléggé kiszámíthatóak, és a misztikus vonal is borzasztóan gyenge. A film végén nem érzünk semmit, amikor végre ″megoldódnak″ a dolgok, nem értjük, miért pont ez a befejezés, és nem tiszta, végülis mirõl szólt ez a film. A barátságról? A második esélyrõl? Az ″éjszaka, egy erdõ közepén nem szólj be a téged verõ embereknek″-elvrõl?

Nem tudjuk, de ezzel valószínûleg nem vagyunk egyedül, mivel világszerte elég kevesen nézték meg a filmet, és eddig mindössze 25.5 millió dollárt termelt, miközben az USA-ban hetenként exponenciálisan csökkent a filmet játsszó vetítõtermek száma. Ez sem lehet véletlen, mivel egy jó misztikus thrillerhez kicsivel több kell, mint hogy ″a Hatodik Érzék producerei″ összeálljanak egy másik filmre, és ezt is misztikus thrillernek nevezzék el.