microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-11-07

Agyő, Nagy Õ!

Nem vagy vicces, Ben

A Ben Stiller-féle vígjátékok külön fejezetet jelentenek a vígjátékok szekciójában, hiszen vele még az is megeshet, hogy egy eredetileg nem túl nagy dobás történetből totál emlékezetes vígjátékot csinál - lsd. Zoolander. Tényleg bírjuk "a kis fickót", de ezt a filmet ki kellett volna hagynia.

A gond leginkább a Farrelly-testvérekkel van, a gusztustalankodó fivérekkel, akiknek minden filmje hordoz magában egy jó adag gyomor-forgató elemet. Ami még a 94-es Dumb és Dumber-ben elment (talán, mert az volt az elsõ ilyen filmjük, és Jim Carrey vicces volt Jeff Daniels-szel együtt), az a Tökös Tekés, a Keresd a Nõt, vagy az Én, és Én, meg az Irén c. baromkodós vígjátékokban már soknak tûnt (de folytathatnánk még a sort a Túl Közeli Rokon, vagy a Nagyon Nagy Õ-vel is..).



A Farrelly-ék (akiknek egyébként nagyon gyakran megbuknak a filmjeik, lsd. a legutóbbi kettõt pl, illetve ezt a mostanit is) úgy helyezik el magukat a nagy Hollywood-i filmpiacon, hogy ocsmány elemeket sorakoztatnak fel a filmjeikben, plusz ehhez hozzátesznek egy adag ál-kisebbségvédelmi attitûdöt (a mozgássérültek -Keresd a Nõt-, a nagyon kövérek - Nagyon Nagy Õ-, a kis növésûek - Én, és Én, meg az Irén-, vagy ha már nincs más, akkor a sziámi ikrek -Túl Közeli Rokon- szerepeltetésével). Tényleg nagyon egyedi a stílusuk, bár ez nem jelent jót, hanem csak azt, hogy még a mostani gusztustalankodó tini-vígjátékok (Pite-trilógia és társai) világában is rögtön kiszúrjuk, ha a Farrelly-fivérek egyik filmjérõl van szó.

Most Ben Stiller sajátos (és egy csomószor jól mûködõ) humor-világa egyesült a Farrelly-stílussal, amibõl egy meglehetõsen élvezhetetlen film jött létre. Itt most furamód nem is a gyakori gusztustalankodás a bántó (ezen a téren mintha visszafogták magukat az alkotók), hanem az unalmas történet, a nem vicces helyzetek, és az elnyújtott szerencsétlenkedõs csetlés-botlás.



Nem sokat nyom a latban, hogy ez egy remake, egy 72-es Neil Simon-darab újra feldolgozása, mert nem vesszük észre, hogy egy régi sztoriról van szó, csak azt, hogy valahogy nem akar kialakulni a történet. Ben Stiller egy 30-as egyedülálló csávó, aki véletlenül összeismerkedik egy lánnyal, és az apja és papucsférj barátja nyomására hamar el is veszi õt. (Az eredetiben egy hangsúlyosan zsidó srác, Charles Grodin egy ″jó zsidó lányt″ vesz el, aztán rögtön utána beleszeret Cybill Sheperd-be, és így kezdõdnek a bonyodalmak). A sztori arról szól, hogy Ben ( a filmben Eddie) a nászútján döbben rá, hogy a csinos, szõke, természetvédõ, bombázó és kedves felesége (Lila) valójában egy ingyenélõ (vagyis önkéntes állatvédõ), durván szexelõ s eléggé otromba lány, akit szívesen ″lecserélne″ az ugyanabban a szállodában nyaraló helyes fiatal lányra, Miranda-ra, akivel a nászút legelején ismerkedett meg.

Totál nagy konfliktus, bár a hihetõség kedvéért az alkotók igyekeztek kerülni a 180 fokos fordulatot Lilával kapcsolatban, vagyis úgy tûnik, mintha a lány mindigis ilyen lett volna, csak éppen a nászúton jöttek volna elõ plusz vonásai, amik már Eddie-nek annyira nem tetszettek. (Miközben Eddie sem túl nagy dobás, a film végéig nem sikerült megnyernie a szimpátiánkat, még annyira sem, hogy egyáltalán neki drukkoljunk ebben a 3 szereplõs játékban). Lényeg a lényeg, Lila épp akkor kezd kiábrándítóan viselkedni, amikor Eddie megismerkedik a jó stílusú (meleg búgó magyar szinkronhangú) és szép Mirandával.



A film központi konfliktusa tehát ez a vonzás-taszítás, ami mind afelé mutat, hogy Eddie ″lecserélje″ a feleségét élete ″nagy szerelmére″, akit egyébként ugyananyira nem volt ideje megismerni, mint Lilát.

Közben igyekeznek humorosnak szánt jelenetekkel szórakoztatni minket, mondanunk sem kell, sikertelenül, mivel azon nem nagyon tudunk nevetni, hogy Eddie-t egy pornófilm megnézéssel vádolják, vagy hogy milyen meséket talál ki, hogy elszökhessen a felesége mellõl. (Egyébként ez a ″megszökés″-motívum emlékezet leginkább a 70-es évekre, ez a nem annyira humoros, inkább drámai, házasság-terápiás vonal.)

Még egy nagy félreértés sem tud viccet csiholni abból, ami nem vicces, vagyis nem számít, hogy Eddie-rõl egy idõ után mindenki azt hiszi, hogy özvegy, miközben éppen nászúton van, a szokásos leleplezõdés sem lesz olyan, ami tetszene nekünk.

Az a baj, hogy a viccességet nem szabad erõltetni, mert az rosszul szokott elsülni, és itt is épp ez történt. Az elvileg vígjátékon nem tudtunk nevetni, még mosolyogni sem, a szokásos Farrelly-féle gusztustalankodásoknak még kevesebb helyük volt, mint eddig bármikor, és közben nem alakult ki egy romantikus film sem, ami esetleg kárpótolhatott volna minket a Lila-vonal ürességéért.

Ben Stiller ezúttal nem tudta érvényesíteni a vicces sármját, és így csak egy alacsony kis fickó lett belõle (aki állva akkora, mint Michelle Monaghan ülve), és aki hiába teszi-veszi magát, nem lesz egy igazi fõhõs típus, akit bírhatnánk.



Ezúttal a mi ízlésünk egyezett az amerikai közönségével, mert kevesen nézték meg ezt a filmet, és a kritikusok sem szerették. Bár azt túlzás lenne állítani, hogy csalódás volt, mert a Farrelly-testvérektõl eleve nem vártunk többet, de tény, hogy egy semmilyen vígjáték benyomását kelti a film, a csöppet sem vicces Ben Stiller-el a fõszerepben.
-olasz-
2007-11-07

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Agyő, Nagy Õ! info-file
:::::::  (The Heartbreak Kid 2007.)