Inland Empire

E cikk megírása egy különös David Lynch kalanddá, valóságos expedícióvá duzzadt, beleértve a Twin Peaks film újra-megtekintését is (az alábbiakban majd kiderül, hogy miért), és az az igazság, hogy a cikk felfogása is nagy utat járt be e röpke másfél hét során. Ami nem változott, az az, hogy az Inland Empire meglehetősen nagy élmény, igazán jó film - de távolról sem közönségfilm, ha valaki élvezi, annak oka van, éspedig az, hogy az illetőt a film nem mint mozi érdekli, hanem mint művészet, elvont művészet.





Korábban úgy gondoltuk, hogy az Inland Empire egy új állomás, egy új nagy-film, némi kerülőút után, mint Lost Highways, Mulholland Drive, Nyulak - és bár kedveljük, és merőben más, mint e három film, a Straight Story-t is ide soroljuk. Elsőre úgy tűnt, hogy az Inland Empire már ismét egy nagy áttörés, amit természetesen nem úgy kell érteni, hogy "közönségsiker", bár mégiscsak valahogy úgy, hiszen ha arra gondolunk, hogy rengetegen fogják imádni, akkor rengeteg eladott mozijegyről is beszélünk. Ennek a nagy-áttörés elméletnek nagyon komoly ellenpontja lett, hogy egy nagyon szimpatikus lányismerősünk, ugyanúgy, mint a meghatározó és trenden kívüli ízléséről híres Király Imre barátunk egyaránt elégedetlenül fogadta az új David Lynch opuszt.

Az Inland Empire egy meglehetősen zenei természetű, kifejezetten pszichedelikus élmény, értsd, nagyon jó nézni, még ha az adott pillanatban nem is pontosan tudja az ember, hogy mi történik. Helyesebben tudja, csak leginkább úgy, mit egy álomban, ahol minden részlet klappol, bár felébredve már nem egészen világos, hogy mi volt ez az egész.

A sztori nem semmi. Amikor az emberek nem tévé-nézéssel izolálják és butítják magukat, mindenféle érdekes beszélgetések alakulhatnak ki. Sok érdekes beszélgetés során sok-sok izgalmas gondolat merülhet föl. A sok-sok izgalmas gondolat közül viszont, melyek elmék egymás és a rejtélyek irányába nyitott állapotában valaha felbukkannak, csak roppant kevés jut el a filmvásznakra. Az Inland Empire azonban egy hatalmas dózist zúdít "ilyen" gondolatok valóságos rendszeréből a nézőkre, akik befizetnek erre a túrára.

Egymillió esetben láttunk már olyat, hogy egy filmbéli karakter és a szereplő elkezdett eggyé válni, hogy a "szerep" és a"valóság" között létrejön valami kapcsolat, analógia, párhuzam vagy azonosság formájában. Ami azonban Nikki Grace-szel történik (Laura Dern), milliószor messzebb megy, mint bármilyen korábbi verzió, valójában már az első percben elénk tárul az egész őrült-nagy jéghegy, amelynek eddig mindenki csak a csúcsát kapirgálta.

Nikki Grace a szalonjában ücsörög, ahol (miután az inas felszolgálta a kávét) beszélgetésbe kezd a furcsa akcentusú nővel, aki mint "egy új szomszéd a környéken" jelentkezett be hozzá spontán vizitre. A látogatót nem más alakítja, mint Laura Palmer anyukája (Grace Zabriskie) - és ez az alakítás már önmagában döbbenet. Furcsa, orosz akcentusa van, a szeme folyamatosan vibrál, az arca időnként meg-megrándul, néha pedig látjuk, amit fel-feltör belőle egy-egy szó, de visszanyomja (ez a "s/he's hiding something" jelenség, eredeti David Lynch találmány továbbfejlesztése). Az elképesztő rendezés és az ennek megfelelő érzékenységű színészi játék a félreértés esélye nélkül alakítják ki bennünk a képet, hogy ez a nő sötét erők küldötte, aki időn kívül létezik. A rendezés és a színészi játék mellett egy döbbenetesen új fényképezési stílus adja meg nekünk a kegyelemdöfést - innentől annyira a film hatása alá kerülünk, mintha hipnotizálnánk bennünket (mellesleg pontosan ez az, ami történik).





Szóval ... képzeljünk el egy filmes szempontból teljesen semleges szituációt, egyszerű, hétköznapi olvasópróba egy nagy filmes műterem (sound stage) egyik szegletében. A film rendezője, a fantasztikus Jeremy Irons egy titokzatos alak (Harry Dean Stanton) társaságában érkezik, és megkéri a színésznőt és partnerét, hogy olvassák fel az egyik jelenetet - csak úgy, lazán. Nikki partnere még szól is neki, hogy elsőre nem kell mindjárt nagyot löknie, ez csak egy próba - és itt villan meg Laura Dern tehetsége. Hétköznapi környezetben, egy olvasópróbán, egy széken ülve olyan elképesztő előadást produkál, hogy a néző háta borsózik. Ez azonban még nem minden - hiszen a film folytatódik, és nem is akárhogyan. Laura Dern (Nikki) hirtelen valami zajt hall, hátulról, az egyik díszlet mögül - a film ekkor derült égből máris annyira hátborzongatóan félelmetes, mint a Blair Witch Project.

Partnere hátramegy, megnézi, mi volt a zaj, de nincs ott senki - ez a film egyik kulcsjelenete. Anélkül, hogy spoil-olnánk bárki moziélményét, az milyen lenne, ha később kiderülne, hogy ez a zaj, onnan hátulról, a masszív sötétség mélyről nem más volt, mint maga Laura Dern - egy másik dimenzióból? Egy másik dimenzióból, egy másik időből, egy másik történetből, a történetből, amiről a filmet forgatják? Tényleg nem véletlenül mondjuk, hogy a film elképesztő élményt nyújt - melyhez képest, visszamenőleg a Mulholland Drive és a Lost Highways (és bizonyára a Rabbits is) egyaránt puszta előtanulmányoknak minősülnek.

A cím, hogy Inland Empire, egy bűnszövetkezetre utal, egy állam az államban szituációra - egyfajta összeesküvés elméletről beszélhetünk, amelynek az előzménye a Mulholland Drive-ban lelhető fel, különös tekintettel a háttérben a szálakat mozgató filmipar motívumára. Az Inland Empire egy összefoglaló mű - a szó negatív értelmében is. Kezdetben azt hittük, hogy ez egy nagy áttörés, amelyben David Lynch "végre" megújul, és visszatér "rendes" formájához (akármilyen viccesen is hangzik ez a mondat, a benne elhelyezett 2db előfeltételezéssel).

Az első benyomásunk az volt, hogy az Inland Empire, bár szinte az összes klasszikus David Lynch motívumot felvonultatja (csupán a "door knob" - a gömb alakú kilincs szerepeltetése külön tanulmányt érdemelne, a Radírfejtől, a Kék Bársonyon keresztül, a Veszett a Világ-ig, ahol Bobby Peru belépőjével éri el a csúcsot) egy vadiúj mitológiát hoz létre, amely immár más, mint a Twin Peaks mitológiája, egy új fejlesztés. Újranézve azonban a Twin Peaks filmet, lehangoló élményben lett részünk.

Egyrészt korábbi kedvencünkről kiderült, hogy egyáltalán nem is jó film, hogy leginkább egy összefércelt etűd-szövevénynek tekinthető, amely nem is érzékeny, nem is hipnotikus, nem is mesteri film, hanem csak egy szélsőségesen nem-közönségbarát "lezárása" a sorozatnak - a Chronos-effekt, ahogyan az időisten, Lynch is látványosan zabálta fel saját remekművét, a Twin Peaks sorozatot. Nem volt kellemes szembesülni a ténnyel, és 9 pontról levinni 4-re, nem is említve azt a sok-sok beszélgetést, amely során mint majdnem tökéletes filmről, mint nagyon érzékeny és nagyon szomorú filmről beszéltünk - melynek oka lehetett a sorozat hatása, egy adag David Lynch-imádat, és az, hogy a végén Laura Palmer mosolygása, meg egy kis zene képes volt megtenni a hatását (na mindegy).

A másik lehangoló dolog az volt, hogy kiderült, az Inland Empire mégsem egy új fejlesztésű mitológia, hiszen Laura Palmer szobájának a falán is volt egy kép, amelyen keresztül be lehetett lépni egy másik világba, egy másik dimenzióba - szóval egyáltalán nincs új a nap alatt. E felismerés tükrében máris másképp tekintünk az Inland Empire sztorijára. A sztori ugyanis nem ez a fantasztikus másik oldalon való utazást helyezi előtérbe, hanem (már megint) a nemi erőszakot (lányok ellen)(már megint). Adva van egy csapat nő, akik mind ugyanannak a "karakternek" a megtestesülései, mind prostituáltak. De hogy a 3 órás showműsor vidám legyen, ugyanígy adva van egy csapat férfi is, akik meg az erőszaktevők, a stricik, ők ugyanúgy találkoznak, összejönnek egyszer, egy vicces kerti sütés keretein belül.

Ez az elpoénkodás a Veszett a Világ jótündér-jelenetéhez hasonlóan nem tesz jót a filmnek, és ha már lúd, akkor legyen kövér, David Lynch további poénkodásokat helyezett el a filmben, nyilván a 8 Nő-t megirigyelve, a prostituált lányok időnként elkezdenek énekelni-táncolni, mintha a Fat Boy Slim klipből ismert Torrance közösségi tánc-group előadását látnánk. Nyilván nem akart bevállalni Lynch egy olyan helyzetet, hogy a film végig elvont és lassú legyen, kiszolgáltatva a sznob kritikusok és nem sznob nézők kereszttüzének - ennél sokkal biztonságosabb elhelyezni egy kis show-betétet, amellyel felrázzuk az alvókat, és meggyőzzük őket arról, hogy ez a nagy összeesküvés elmélet, amit egy gigászi túra során fejtünk fel, igazából csak idézőjeleken belül érvényes.

Amikor megnéztük a filmet, nagyon tetszett, de a vége már akkor sem volt rendben. Már elsőre is, frissen is látszott, hogy ezt a filmet bizony 3x fejezték be. Befejezték, majd tovább vitték, majd ismét befejezték, ismét tovább vitték, és a befejezés még csak ezután következett - kell-e mondanunk, így már nem sikerült elérnie a megfelelő hatást. Tetejébe mindennek, a szuper-katarzis teljesen ugyanaz volt, mint a Twin Peaks film vége, és nemcsak átlátszó volt, de nem is működött rendesen. Ez volt elsőre, mondjuk így, ez volt a hal feje. Mivel filmek is csak olyanok, mint a gesztusok (nem gesztikulációra, hanem protokollra, diplomáciai megnyilvánulásokra, üzenet értékű tettekre gondolunk), egyáltalán nem mindegy, hogy mi van mögöttük. Ha például egy tévécsatornán, amikor nincsenek adásban, a műsorvezetők arról csacsognak, hogy mennyire suttyók azok, akik betelefonálnak, és az erről a csacsogásról készült hangfelvétel közkézre kerül, az rosszat tesz a csatorna megítélésének, a show hiteltelenné válik. Ugyanígy, ha egy ajándékról kiderül, hogy az ajándékozó csak tovább passzolt egy ajándékot, amit maga is kapott, utólag is elveszi az örömünket.

Az Inland Empire-ról azt gondoljuk, hogy David Lynch összefoglaló műve, amelyben az összes David Lynch-motívum ott kavarog, a kezdetektől napjainkig, és lehet, hogy egy új korszak kezdetét jelenti majd (bár még a küszöbön innen). A film hangulata roppant erős, köszönhetően az atomcsapás erejével vetekedő művészeknek (beleértve a filmet fényképező David Lynch-et). Úgy tűnik, a film ilyen hipnotikusan izgalmas jelenetek fűzére (csupán) - ahol a "történet" inkább csak valamiféle váz, mint egy kísérletező filmben, mint egy workshopban készült film esetében. Izgalmas, és nagy élmény azoknak, akiknek bejön - de megértünk bárkit, aki inkább csak érdekesnek tekinti - vagy izgalmasnak, de nem moziba való filmnek.



Ha a legelfogultabb, legpozitívabb nézetünket vesszük, akkor is azt mondhatjuk, hogy lehetett volna jobb is, például a végén. Lehetett volna jobb is, rövidebb is, ha Terminátor 2 rendezői változatára gondolunk, amely sokkal kevésbé jó, sokkal kevésbé egyenes vonalú, folyamatos, koncentrált, mint a mozi-verzió, tényleg el tudjuk képzelni, hogy egy 120 perces Inland Empire (ahol a vágó nem David Lynch maga) nagyságrendekkel jobb lehetett volna. De ... ha valakit izgat, mindenképp érdemes megnéznie.

Ezer film esetében vagyunk úgy, hogy nem hisszük el, hogy az adott színészekkel, az adott rákészüléssel nem bírtak valami élvezhető anyagot összehozni, ilyenkor mindig arra gondolunk, hogy ha csak a kezükbe vettek volna egy egyszerű kamerát, mint a friss főiskolások, még akkor is jobb anyag volna jöhetett volna létre, mint az eredeti tervet kiövetve. Nos, az Inland Empire-rel kapcsolatban nincs helye az efféle fantáziahiányra vonatkozó panasznak - milliószor több van ebben a filmben, mint ami egy átlag mozifilmbe egyáltalán bekerül. Milliószor több érzés, több művészet, több vibráció.

David Lynch nem sétált el a nagy lehetőség mellett - ami jó neki - és jó nekünk. Az Inland Empire-nek igazán remek előzményei vannak, mint a zseniális Mike Figgis Hotel-ja és az About Time 2-ja (a 10 Perc Csello-ban), és persze az örkérvényű Blair Witch Project - mégis, azt mondhatjuk, új korszak kezdete, új kilométerkő ez a film, nemcsak Lynch, de a filmművészet és a moziipar számára is.