Invázió

A filmen látszik, hogy sok vesződségen ment keresztül, például stílus-keveredés bukkan fel a részleges újraforgatás és a menetközbeni rendezőváltás miatt.

A film rendezője Oliver Hirschbiegel, a német rendező, akinek mindkét (jó) filmét láthattunk már, a Kísérletet és a Bukást. ″Oli″ (ahogy Bódy Gábor Kutya Éji Dalában nevezik az akkor színészként szereplő rendezőt) nagyon jól ért a feszültség keltéséhez, fokozásához, ezt már bebizonyította a filmjeiben, most azonban eléggé vértelen lett az eredmény e téren is. Már jócskán benne vagyunk a filmben (majdnem a közepénél tartunk), amikor hirtelen olyan effektre leszünk figyelmesek, amire addig nem.

Amikor valami izgalmas történik a főszereplőinkkel, Nicole Kidman-nel, vagy mondjuk Daniel Craig-gel, akkor hirtelen néhány villanó vágás bemutatja a közeli jövőt, hogyan fog menekülni, mi lesz vele, stb, mindezt nagyon hangsúlyosan. Közben a kamera nagy látószöges felvételekkel operál, és így az egész nagyon művészi, bár kissé erőltetten drámai. Aztán a film végefelé ez az effekt elhal, mintha ott sem lett volna. Tudjuk, hogy a gyártó stúdió nem volt elégedett ″Oli″ első verziójával, ezért több jelenetet újraforgattak, és ehhez egy tapasztalt rendező-asszisztenst (és egyben egy-filmes rendezőt kértek fel), plusz a Wachowski-fivéreket forgatókönyv-átjavítónak. Szerintünk ez a stílus-keveredés inkább rosszat tett a filmmel, mintsem javított rajta, miközben meggyőződésünk, hogy ez a ″testrablós″ sztori egy nagyon jó filmet hívhatott volna elő a 2000-es években.

Az eredeti film verzióban (1978, mivel az 1956-os első film nem lett elég ismert) Donald Sutherland és barátnője együtt küzdenek (jó sokáig) az idegen megszállók ellen, akik alvás közben elkészítik bárkinek a testi másolatát, majd az eredeti emberi lényt lufiként leeresztve elpusztítják, és a zombilény lép a helyére. A zombik aztán - a jó öreg ″one of us″-stílusban - szótlanul, ridegen, gépiesen közelekednek, és mindegyik a kezében visz egy ronda szürke csomagot, ami az eredeti emberi test maradéka, hogy a végén azt kidobják egy erre létesített kukásautóba. Igen, ez nemcsak sci-fi, de horror is, és ezt a hagyományt az Invázió is igyekezett követni, több-kevesebb sikerrel.

Az új filmben a test-elrablás egy vírussal történik, elvileg cseppfertőzéssel, de a kedvünkért egy látványosabb módszert is beépítettek, miszerint az egyik zombi szembehányja a még embert, és ezzel őt is zombivá teszi. Ez a hányás effekt elég béna, nem is mutat túl jól, meg nem is nagy ötlet. Mindenesetre a zombik (a már megfertőzöttek) itt is gépiesen, kimérten járnak-kelnek, hidegen néznek, és semmi mást nem akarnak, csak még több embert zombivá tenni. A forgatókönyv hibája, hogy nem tudta eldönteni, mi legyen a fertőzés után, miután már aludt az ember (mert a sztori szerint ilyenkor rendeződik át a génállománya, a zombiságnak megfelelően), mivel túl sokat akart egyszerre bemutatni. Egyrészt az eredeti film rémisztő testrablását felidézve egy hártyás csupasz zombitestet mutat be az egyik megfertőzött kapcsán, illetve azt, hogy másoknál is az alvással indul a hártyásodás, miközben egy csomó zombi-klónt látunk sokáig szép emberi formában közlekedni, minden gond nélkül. Itt el kellett volna dönteni, hogy mi pontosan a fikció, vagy mindenki meghal, miután egy jó nagyot aludt és átment hártyás szörnybe, vagy pedig nem, hanem csak simán átmennek darabos mozgású gonosz lényekbe, és onnantól ők képviselik az adott embert.

Bár alapjáraton nem volt elég feszültséggel telített a film (az egy Nicole Kidman-ért izgultunk csupán, de érte is csak azért, mert ő a főszereplő, az ő karaktere az idegenek megállításának kulcsa), azért akadt egy-két izgalmas jelenet, ami arról szólt, hogy nézőként nem tudtuk kitalálni, hogy másznak ki kedves emberi szereplőink az adott csávából. Ezek a jelenetek legtöbbször a leglátványosabbak is voltak, azzal együtt, hogy a rendező éppen a kisebb jeleneteken belüli feszültségkeltésnek a mestere, az eddigi filmjei alapján.

Nem tett jót a filmnek, hogy többször ide-oda ingázott a különböző filmstílusok között, amikor idegen lények kapaszkodnak Kidman autójába (bár nem tudjuk, mit akarnak vele kezdeni), akkor egy zombifilm van előttünk, amikor Kidman egy estélyen egy ál-intellektuális monológot mond, akkor egy sima drámánál vagyunk, amikor hősnőnk nem alhat, és kezd hallucinálni, akkor egy pszicho-thriller-félénél, amikor egy lény behártyásodik, akkor egy sima horrorfilmben, és amikor olyan párbeszédeket adnak elő a gyerekek, mint: ″Furcsán viselkedik az apám. Tudom, az enyém is.″, akkor röpke pillanatra pedig egy paródiában érezzük magunkat.

Akárhogyan is, a remek testrablás-sztori itt nem állt össze egy végig-izgulós, rendes filozófiai hátterű (rideg/nem rideg, ember/nem ember, pusztítás/szeretet, robotlét/egyediség és érzelem ellentétpárok mentén felépített) történetté, nagyon szimpatikus és nagyon elhivatott főszereplőkkel, akikkel kapcsolatban nehezünkre esik lemondani róluk, és megbarátkozni a tudattal, miszerint ″ők már nem ugyanazok.″ Kár, pedig tudjuk, a rendező sokkal többre is képes.