microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2007-11-23

Gyávák és Hősök

f*in A (csillagos ötös)


Robert Redford-ot mint rendezőt eléggé kedveljük, mert egy tudatos alkotó, aki nem szórakoztatásra törekszik, hanem gondolatok közlésére, egy komoly ember, akinek a filmjeire az ember külön is odafigyel, mert ha Redford rendez, akkor annak oka van. A Gyávák és Hősök egy roppant komoly kísérlet arra, hogy vér nélkül elkészítse a Bush-háborúk Vietnámos filmjét.

Bush egy nagyon durva politikus, elcsalta a választásokat, és az amerikai nép határozott akarata ellenére folytatja nagyszabású háborúit - mindenki utálja, és tegyük hozzá, joggal. A kép azonban nem ennyire egyszerű, mintha egy retardált Michael Moore dokumentum-moziban látnánk, vegyük például az egyszerű tényt, hogy a világ Dr. Genyáját, Mr. Busht menetközben újraválasztották, amit nem utolsó sorban annak is lehet köszönni, hogy a döntő pillanatban ellenfele sem mondott mást a szent "terrorizmus elleni háborúra", mint azt, hogy folytatná. Ráadásul Bush nincs egyedül, nem egy európai kormány is mögötte áll, hogy Magyarországot ne is említsük itt, a keleti-blokkban.

Időközben a tradicionális politikai séma is olvadásnak indult, miszerint a szemét konzervatívok rossz fejek, a helyes demokraták pedig jó arcok (na meg persze az, hogy a németek nácik), a szellemi felső-felső tízezer, mint a South Park-os Stone és Parker még viccből sem támogatnák az un. demokratákat, a B-pártot a menün.

Hagyományos Hollywood-i megközelítésben (az uralkodó nyugati látásmód) mindig minden nagyon egyszerű, mindig vannak a háborút akaró konzervatív rossz arcok, akiket le kell állítani, és a demokrata jófejek, vannak a jó arc északiak, és a szemét rabszolgatartó déliek.

Nagyon is könnyű elképzelni, hogy néz(ne) ki egy Hollywwod-i (vagy európai, tökmindegy) film az Iraki Háborúról, és gyakorlatilag ugyanilyen nehéz azt megmondani, hogy hogyan kellene kinéznie egy jó Iraki Háborús filmnek. És itt jön be a képbe Robert Redford filmje.

A film, előrebocsátjuk (itt a cikk felénél), tipikusan nem egy közönségfilm, nem egy IMAX moziba való 3D-s nagy durranás, ráadásul Tom Cruise is szerepel benne, aki a legellenszenvesebb híres ember napjainkban (bár semmi sem írja felül azt, hogy mennyire zseniális színész). Tom Cruise mellett ki szerepel még? Meryl Streep, aki ugyancsak zseniális színész (és még jó fej is), plusz, maga Robert Redford, aki ugyancsak nem egy Bruce Willis, aki miatt szórakozni vágyó embertömegek mozik kapuit döngetnék ezerrel.

Ha ezen túl vagyunk, máris tekinthetjük a film jó oldalát, nem egy átlagos film, meglehetősen jó a szereposztása, baromi izgalmas témához nyúl hozzá - és nem Hollywood-i (vagy európai) stílusban! Hm! Zene füleinknek!

A film annyira jól van megírva, annyira kérlelhetetlenül feszesen, hogy színdarabként is tökéletesen megállná a helyét, minimális díszlettel. A hangsúly teljes mértékben a gondolatokon van, a gondolatok ütköztetésén, a néző végig egy gigászi retorika órán érzi magát. A film cselekménye nem más, mint 3 db vita (a szó klasszikus értelmében), három darab pengeéles gondolatmenet lepergetése. 3 darab 1-1 órás történet - 2-2 szereplővel. E három szál, három gondolatmenet, 3 egy órás történés együtt adja ki a filmet - normál esetben csak egyet látnánk, és annak is csak a felét, az egyik felét, de ez most tényleg nem Hollywood.

Az egyik szellemi csata egy professzor és egyik diákja közt zajlik, aki elkezdte hanyagolni a prof óráit - valami miatt. A beszélgetés bámulatosan van felépítve. Teljesen hétköznapi módon indul, kávé reggel 7-kor, a diák tökéletes stílusban, kezében két kávéval állít be a professzor irodájába. Elmondja, hogy mostanában sok a dolga, túl sok szerepet vállal az iskolai közösségben, a barátnőjével is eléggé sokat van el, ezért hanyagolta kicsit az óráit. A professzor, Robert Redford megkéri, hogy inkább mondja meg az igazat.

A srác, akit a '83-as Andrew Garfield tökéletesen alakít, előadja, miért nem érdekli a politológia, miért gondolja azt, hogy az egész politika hazugság, nem arról szól, amiről kellene, hogy változtatni a dolgokon az emberek, a közösség javára, és értelmetlen dolog részt venni benne, hacsak nem meggazdagodni akar valaki. Itt indul a vita - és hozzá tesszük, Robert Redford karaktere (mint az egész film) annyira profin van megírva, megalkotva, hogy még csak fel sem merül, hogy ő majd arról akarja meggyőzni a srácot, hogy de, igenis, legyen politikus.



Az ő 1 órájuk különösen komoly teljesítmény, lévén, hogy a fiatal srác karakterét hitelesen megcsinálni egy ilyen vitában borzasztó nehéz - minden egyéb esetben szinte garantált, hogy a srác egy papírszagú stréber lesz, egy kis okostojás, egy, a profnak bókoló karrierista pöcs, akivel egyetlen fiatal sem tud majd a nézőtéren azonosulni.

Ebben a filmben azonban a srác karaktere tökéletes - mert a forgatókönyv és a rendezés egyaránt le tudott ásni a valóságig, odáig, ahol már látszik, hogyan látja a világot egy fiatal srác, és miért. A filmben a színészi játék egyszerűen briliáns, kivételesen intenzív, ritkán látni ilyet, itt azonban, ahol két személy egymással szemben ülve beszélget, minden történés az arcokon játszódik le - a szó legjobb értelmében elszabadul a "pokol".

Egy színész számára az ilyen akciómentes drámai szituáció éppenséggel nem nehézség, sőt, olyan lehetőség, amiről nyári estéken álmodik, ez az igazi, olyan, mint egy színpadi előadás, és még annál is jobb, annál is intenzívebb, mert ott vannak az arc-közelik. Régen az volt a nagy mutatvány, ha egy színész jelenet közben kinyitotta az öntözőcsatornáit, ma az apró elpirulások a színészi kifejezés atombombái - és Andrew Garfiled ugyanolyan remek alakítást nyújt, mint társa, Redford, eszméletlen jól produkálja a lélektani változásokat, reakciókat, beleértve az elpirulást, a zavart. Redford sem semmi egyébként, mert egy jelenetben (nem mondjuk meg hol és mikor) tökéletesen eljátszotta, hogy majdnem elerednek a könnyei (két férfi, egy felnőtt és egy fiatal esetében, akik az életről, küldetésről vitatkoznak, ez nem ugyanaz, mint egy mezei csaj-pasi románc során).

Meryl Streep, az isteni színésznő egy újságírót alakít, egy tévést, aki az "ANX" fantázia nevű csatorna számára dolgozik, amely nyilvánvalóan a CNN-t szimbolizálja. Meryl Streep különleges bánásmódot élvez a kormány részéről, amikor semelyik sajtóorgánumnak nem adnak semmiféle információt, őt akkor is fogadják - sőt, éppenséggel, ha valami új dolgot akarnak megosztani a közvéleménnyel, akkor őt fogják hívni. Most is PR stáb jelenléte nélkül, négyszemközt fogadja őt a az ambiciózus, republikánus szenátor - Tom Cruise. Elmondja neki, hogy van egy tök új dolog, egy nagy áttörés, egy újfajta hadviselési taktika, amit bevetnek "a terror elleni háborúban", és Meryl Streepnek akarják ezt legelőször elmondani, illetve a mögötte álló tévécsatornának.

Na, itt mindenki nyugodtan dobja maga mögé a rettegést a Hollywood-i fekete-fehér látásmódtól, attól, hogy egy dörzsölt és nagyhangú újságíró majd jól számonkéri a genyó politikust - ez tényleg nem egy Michael Moore-mozi. Egy Michael Moore-mozi esetében jól lekoccolnánk a felszínt, és azon fennakadva figyelnénk végig a látszat-érveléseket.

"Az újságíró és a politikus" 1 órája kiemelkedő élmény, még önmagában is elmenne egy színdarabnak. Persze senki ne a nagy hangon elripacskodott színdarabokra, előadásokra gondoljon.

A politikus és az újságíró csatája mentes a lármás csörtéktől (abszolút mentes), sőt, éppenséggel e csata legforróbb pillanatai, amik a filmművészet nagy pillanatai közé már most bevonultak, a legcsöndesebb részek. Az egyik ilyen csúcspont az, amikor a buzgón jegyzetelő Meryl Streep nagyon megörül, hogy Tom Cruise megígéri, hogy majd adnak csomó "gun-camera" felvételt, a fegyverek nézőpontjából készült felvételeket. Elmosolyodik, és írás közben, a szemüvege alatt azt mondja, az nagyon jó, mindig ez adja a letöltéseink legnagyobb részét. A legfinomabb, legárnyalatnyibb kis mondatocska - és a legzúzósabb kritika, amit a sajtó és a média kapott (ekkora nyilvánosság előtt) az elmúlt X évben. A másik ilyen apró, csöndes pillanat az, amikor Tom Cruise kap egy telefont - és a vonal másik végéről érkező információ még a rezzenéstelen arcán is átjön. Harapni lehet a feszültséget.

Meryl Streep nagy jelenetéről még nem beszéltünk, vajon hogy képzeljünk el egy nagy jelenetet ebben a valóban szofisztikált filmben? Meryl Streep egy tetőn áll, és le akar ugrani, ömlenek a könnyei, és arra kéri a lányát, hogy ne kövessen el öngyilkosságot? Nem igazán ilyen ez a film. Meryl Streep fog egy taxit. Kicsit letekeri az ablakot - mert valami furcsa rosszullét lesz rajta úrrá. Teljesen zaklatott. Később, e jelenet folytatásában Meryl Streep tovább brillirozik, rosszulléte, hőhullámai nem enyhülnek, közben meg átvált oda, hogy elkezd egy WHO számot énekelni -akkor volt fiatal, akkor kezdte a pályáját, akkor is épp egy új taktikát vezetett be a kormány az aktuális villám-háborúban.

Igazán nagy teljesítmény ez a film, egy szokatlanul nagymértékben koncentrált darab, amely egy vadiúj látásmódot képvisel. Nem tudni, mennyit, de e film hatására egy picit elkezd tisztulni a kép, mert Robert Redford filmje végre behatolt a felszín mögé, és e film után a trendi farmergatyóban és pulcsiban a Live 8 koncert házigazdájaként színpadon szereplő Al Gore is csak ugyanolyan politikusnak tűnik, mint GW Bush.



Robert Redford filmje még ennél is többet világít meg. A Gyávák és Hősök konkrétan rámutat a sajtóra, a médiára, az újságírókra, akik kormányokkal együttműködve, azok szócsöveiként, azok PR gépezetének részeként "teszik a dolgukat", és lenyomják az emberek torkán a háborúkat, a durva kormánydöntéseket, úgy, hogy mire az emberek elkezdenek gondolkodni, már rég le is nyelték.

A film rámutat, mint Sailor a Veszett a Világban Lula anyjára, a sajtóra, illetve arra, hogy a bulváranyagok közé csomagolt híradókat közvetítő, a kormányok szócsöveként működő médiumok, újságírók ugyanúgy felelősök azért, ami történik, mint a genya politikusok. És ha már itt tartunk, a legszebb a filmben ezzel együtt, hogy a professzor hatására vajon mihez fog kezdeni "a diák" az életével? Mi az, aminek a film üzenete szerint van értelme? Nem akarjuk lelőni a "poént". Nincs is poén - ez egy komoly film. Nagyon komoly és nagyon hatásos. Az egyik jelenetben a sráctól azt kérdik, hogy hányast fogsz kapni a proftól? Nem árulja el, de a néző érzi, hogy az van a száján, hogy "f*in A" - (csillagos ötöst).
-zé-
2007-11-23

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Gyávák és Hősök info-file
:::::::  (Lions for Lambs 2007.)