Bűbáj

Még a gyereknézők is megkönnyebbültek, amikor a film pár perc felvezetés után átment hús-vér szereplős filmbe, és a folyton éneklős, szuper-boldog rajzfilm figurák megpihentek kissé. A film a "hétköznapokban is létezhetnek csodák, csak oda kell figyelnünk rájuk"-gondolatmenetű filmek családjába tartozik, ami Karácsonykor különösen jól működik, azzal együtt is, hogy itt nincsenek Karácsonyi utalások. Giselle, a helyes rajzolt hercegkisasszony éppen az esküvőjére készül, totál idilli körülmények között, amikor egy gonosz varázslat New York-ba repíti, és közben valóságos lány lesz belőle.

Már a Shrek-filmeknél is remekül működött a giccses Walt Disney-világ enyhe parodizálása, illetve a mesefilm-stílus keverése a mindennapi New York-i életvitellel. A Bűbáj alkotói is hasonlóan gondolkodtak, bár itt kevesebb a humoros utalás, kicsit több az érzelmes mesevilág, több a musical-szerű pörgés-forgás, és éneklés. De ezzel nincs semmi baj, mert így is pompásan elvagyunk a filmmel.

A főszereplő lányt Amy Adams játssza, akit eddig romantikus és/vagy vígjátékok mellékszereplőjeként láthattunk, mint pl. a Serving Sara (Pereld a Nőt), a Taplógáz, vagy a Lagzi Randi. A film nagy részében az a feladata, hogy boldogan repessen New York-ban, naivan tekintsen a helyi lakosokra, és kifejezze, mennyire az a természetes számára, ha az emberek örökké tartó boldogságban élnek egymással. Ami azt illeti, Amy-nek ez nagyon jól megy, a néha szőke, néha vörös hajával, ide-oda repkedő kezeivel, és tágra nyílt szemeivel remekül tudja eljátszani az emberek közt vegyülő hercegkisasszonyt. A film, érthető módon nem tartalmaz egy hű-de-nagy cselekményt, főhőseink nem túl sok helyre jutnak el együtt, de valahogy mégsincs nagy hiányérzetünk ezügyben.



Giselle-t Patrick Dempsey (Robert) és kislánya (Morgan) találják meg, úgyhogy azontúl együtt nyomulnak, bevezetve ezzel a szerelmes és az anyai-barátnős érzelmeket is. Dempsey remekül játszik, szerencsére nem veszi ironikusra a figuráját, hanem hagyja, hogy kellően romantikus (és hercegi) legyen, hasonló ahhoz, ahogy a Kate és Leopold-ban mozgott Hugh Jackman.



Tulajdonképpen az összes szereplő jó, bár Susan Sarandon szerepe lehetett volna hangsúlyosabb is, de pl. Edward herceg karaktere (James Marsden) kellően vicces és eltúlzott ahhoz, hogy élvezhető legyen. No, jó, a rajzolt mókus ide-oda rohángászása eléggé idegesítő, őt simán ki kellett volna hagyni, főként, hogy nem viszi előre a cselekményt, és csak arról szól, hogy bolondozásaival a 8 éven aluliak arcára mosolyt fakasszon.



Összeségében egészen tetszett nekünk a film, bár a magunk részéről elviseltünk volna még egy-két plusz történést, fordulatot, ilyesmit. Az is igaz, hogy jobb lett volna, ha egy fokkal kevesebbet énekelnek a szereplők, és kimarad az a zenés-táncos betét-stílus, aminek az utolsó taktusára a résztvevők beállnak egy koreográfia szerint, mert ez mindig nagyon erőltetett, és a rossz musiceleket idézi fel.

De amúgy, ha ezekkel az apróságokkal nem foglalkozunk, semmi bajunk nem lesz ezzel a kétségtelenül romantikus és érzelemdús filmmel, ami végre még közelebb visz minket a hercegkisasszonyok hétköznapjaihoz.