Kalifornia Királya

Talán nem véletlen, hogy a film igazi főszereplője nem ő, hanem egy 20 éves színészlány, Evan Rachel Wood (A Tizenhárom remek főszereplője), aki szó szerint tökéletesen alakította a szerepét. A film közben még nem tudtuk, ki ez a lány, de az első pillantásra is egyértelmű volt, hogy egy valódi tehetség és igazi érzékeny színész. Csak az ő kedvéért néztük végig a filmet, mivel az ő játéka volt az egyetlen, ami lekötötte a figyelmünket ebben az erőltetten low-budget, művészfilmbe-áthajlani-akaró, 1 helyszínes és 3 szereplős történetben.

Miranda (Wood) egy tizenhét éves lány, aki tulajdonképpen teljesen egyedül van a világban: anyja elhagyta, apja pedig diliházban van. A több, mint talpraesett lány a maga egyszerű módján berendezkedik a társadalomban: a helyi McDonalds-nál dolgozik (ahelyett, hogy iskolába járna), és a félretett dollárjaiból használt autót vesz egy kínai nénitől, amivel később nagy büszkén járhat majd. Nagyon tetszik nekünk, ahogy ez a tinilány csak saját magára támaszkodva megveti a talpát az életben, sőt, amikor az apját kiengedik, még őt is eltartja. Ha ez a menet így menne tovább, és Miranda élete bonyolódna valamiképp, még jó is lehetett volna a film, de nincs ekkora szerencsénk: az elsőfilmes író-rendező egy nagy sztárt akart a filmjébe, úgyhogy nem kisebb arc, mint Michael Douglas tesz-vesz a lány apjaként a filmben, szerencsétlen lepusztult ex-hippiként. A film sorsa kb. itt dőlt el, teljesen más az a film, amit egy kincset kergető, az őrület villámait szóró tekintetű Michael Douglas celebrál, mint ami kijöhetett volna egy, a Evan Rachel Wood fantasztikus tehetségére alapozott történetből.

Meg kell hogy mondjuk, csöppet sem hiteles a többszörös milliárdos Michael Douglas, aki az életben golf-pályákon tölti ideje nagy részét feleségével, Catherine Zeta-Jones-szal együtt, amint a filmben egy éhező és lepukkant középkorú fickót alakít, egy kicsit zakkant zenészt, aki szívesen marad társadalmon kívüli, amíg megteheti. Nem működik ez az alakítás, inkább viccnek tűnik az egész, mint komoly játéknak. Az érezhető, hogy az író-rendező egy Wonder Boys-közeli filmet akart összehozni, de szögezzük le, az a film és az a történet egészen más volt, és ott Douglas nem egy majdnem-hontalan volt, hanem egy szabad író. Ott több szálon is futott a cselekmény, és az egész összeállt egy rendes képpé, nem úgy, mint itt.

Ez a történet teljesen elrontott, mert mennyi nézőt érdekel, hogy a Don Quijote-szakállú Michael Douglas vajon megtalálja-e az évszázados spanyol kincset? Ezzel a fáradsággal akár dinoszauruszokat is kutathatna, de akkor a film átmenne egy béna Ösztön-be, vagy valami hasonlóba, és nem ezt akarta az alkotócsapat, akiket a film trailere így reklámoz: "a Sideways producereitől". Helyben vagyunk, tehát ezek a fickók, akik az egyébként jó Kerülőutakhoz adták a pénzüket és produceri tudásukat, most Mike Cahill első filmjébe ölik mindezt, és mi azt remélhetjük, hogy ez a film nyomokban emlékeztetni fog a Sideways remek intellektuális, visszafogott, nem-mainstream, stb... hangulatára.

Hiába, no, ez nem az a szint, a Sideways annyira sajátos hangulatú volt, mint amilyen egyedi és lebilincselő volt, bár másképp a Család Kicsi Kincse, a kettőben az a közös, hogy mindketten kis költségvetésű, nem nagy sztárokkal dolgozó, de fantáziadús forgatókönyvön alapuló filmek voltak, amik végül nemcsak a kritikusoknak, de a közönségnek is bejöttek.

Nem így a Kalifornia Királya, ami egy elnyújtott bénázás, ami alatt végig csak arra tudunk gondolni, hogy Micky Douglas hova megy haza, miután leadta az aznapi (forgatási) munkát.



Ebből is látszik, hogy sztár-színészünk (akinek még mindig a Tőzsdecápák Gordona a leginkább nekivaló szerep) nem játszott túl jól, legalábbis tény, hogy Evan Rachel Wood nagyobb átélést mutatott, sokkal nagyobbat, mint ő. Van egy olyan sejtésünk, hogy Douglas, aki nemrég azt nyilatkozta, hogy lassan már visszavonulna, és egyre kevesebb szerepet vállal el, most valamiféle barátságból, vagy az egyik producernek tett szívességből vállalta el ezt a munkát, hogy már a puszta neve említése nagyot dobjon a film karrierjén.

A filmben több dolog kifejezetten zavar bennünket: ilyen például az időnként előbukkanó "virgonc" zene, ami azt jelenti, hogy amikor időnként (vagyis elég gyakran) leül a cselekmény, akkor előjön egy álságos vidám zene, ami alatt beindul a kincskeresés, és mindenki felszabadult - egy darabig legalábbis, mintha egy mániás-depressziós filmben lennénk. A történetben nincs semmi humoros, mégis tapasztalunk erre irányuló erőltetéseket, mint amikor Charlie és Miranda harmadik kincskereső társa végigmotorozik a városon, figyelem-elterelésből.

Az némileg gondot okoz, hogy a nézőt általában nem hatja meg ez a fiktív kincsvadászat, tehát szerintünk tök mindegy, hogy Charlie megtalálja-e, vagy sem, amit keres, ettől nem lesz jobb a film. Sajnos a végkifejlet már nagyon művészieskedő, vagyis roppant mesterkélt.



Szó, mi szó, Evan Rachel Wood annyira jó volt ebben a filmben, hogy képes volt még ezt a fura történetet is feldobni, illetve ellensúlyozni azt, amit Micky Douglas túlzásba vitt. Nagyon komolyan átlényegült a 17 éves önfenntartó, magányos nagylány szerepére, úgyhogy ha valami miatt, akkor miatta talán érdemes megnézni a filmet. Minket a végefelé már inkább idegesített, mintsem szórakoztatott a film, de ez nem jelenti azt, hogy néhány néző ne találna érdekességet még ebben a szerintünk elrontott koncepciójú kincsvadászatos filmben is...