Babel

A legelső benyomásunk a filmről (a legelső snitt) az, hogy csodálatosan van fényképezve, illetve, hogy nagyon ki van találva. Egy turbános férfi megy és megy a sivatagos környezetben, nem pusztán egy pont ő, hanem egy vektor, valahova tart, valamiben sántikál, mesterkedik, van neki egy célja, egy pályán mozog e cél megvalósítása érdekében. Ahogy így megy, érezzük, hogy a sors tintába mártott ujjhegyét látjuk, a végzet egyik szerszámát, amely révén megvalósul. Egyszerű, gyönyörű és tartalmas filmkezdet. A legegyszerűbb snitt, a sétáló, valahova igyekvő férfi "snittje", amely a lehető legközvetlenebbül utal a jövőre. Kifejezetten izgalmas. A férfi aztán bekopog egy ajtón, és a hirtelen zaj jól megijeszt bennünket.



Ekkor a hatásvadászat gyanúja merül fel. Picivel később, amikor egy kisfiú, aki éppen megleste a szomszéd lányt, amint meztelenül mosdott, majd később egy hegy tetején, ahol kecskét őriztek a bátyjával, egy szikla mögött önkielégítést végzett, ez a hatásvadászatra vonatkozó gyanúnk csak jól megerősödött. A maszturbálásban a kisfiút egy puskadörrenés zavarja meg, bátyja lövöldözik, ő is csatlakozik, és igyekszik megmutatni béna bátyjának, hogy hogy kell célozni - egy, a több száz mérettel alattuk kanyargó úton haladó turistabuszra. Ez nem lehet más, csak vadászat a hatásra - gondoltuk ekkor, de a film tényleg nagyon szépen és finoman van kibontva, és a végén kifejezetten felemelő élmény birtokában hagyjuk el nézői székünket - szóval talán jó tudni, hogy megbízhatunk ebben a filmben, nyugodtan hátradőlhetünk, és rábízatjuk magunkat a különös filmre (nem mondanánk, ha nem így volna).

A nem civilizált környezet olyasmi, amivel végtelen könnyű visszaélni, sok-sok nem-élvonalbeli rendező pedig vissza is él e miliőkkel, és arra használja őket, hogy erőszakkal, szemet tágító szenvedéssel kösse le nézői figyelmét - és ezzel kompenzálja történetírói fantáziátlanságát. A Babel írója-rendezője, Alejandro González Inárritu bármivel vádolható, de fantáziátlansággal biztos, hogy nem. Éppenséggel a Babel nem is csupán egy istenien jól megírt történet, de egyben egy zseniális koncepció, egy vadiúj cselekmény - struktúra is. Nemcsak egy történetet kapunk, de egy struktúrát is. Maga a struktúra önmagában egy külön történet, a "cselekmény cselekménye", egy plusz dimenzió, egy plusz élmény, ami igazán tágra nyitja az ember tudatát és szemét. Ez a struktúra, "a cselekmény cselekménye" az, amit leginkább kapunk a filmtől, ez egy látásmód, amelyből eddig ha kortyolni akartunk, eddig leginkább a Vonnegut nevű forráshoz kellett elkirándulnunk (ezzel a szokásunkkal természetesen ezután sem kell felhagynunk).

A cselekmény cselekménye egy egyszerű modell, amely azt illusztrálja, hogy hogyan hatnak egymásra az emberek történetei, hogy az egyik ember élete hogy jelent impulzust egy másik ember életében, s hogy e kölcsönhatások hogyan érnek körbe. E modell a filmben roppant egyszerűre van véve - mégis ékesszóló, és igazán nagy élményt jelent megtapasztalni.



Az eddigi filmek közül leginkább a Short Cuts volt ilyesmi természetű (no, meg az Ütközések), de ott a cselekményszálak egy időben és tulajdonképpen egy helyen futottak össze. Itt az idők is és a helyek is egymásba vannak ágyazva. Az egyik helyszín, amely az előző pillanatban még a fő helyszín volt, ahol a történéseket a lehető legélesebben éltük át, a következő pillanatban egy süketnéma japán kislány bekapcsolva felejtett tévéképernyőjén jelenik meg - a legkisebb jelentőség nélkül. Ez olyan intenzív költészet, és olyan intenzíven festi le korunk sok-dimenziós világát, hogy a következő évtizedekben valahányszor a többdimenziós világra utal majd valaki, a Babel-t hozza fel majd példaként.

A film nemcsak kifinomult költőiséggel lett megírva, nemcsak baromi szépen van fényképezve, de a rendezést is igazán érettnek tekinthetjük. Egy ilyen remek és újszerű, egy ilyen komplex filmnél simán előfordulhatott volna, hogy a rendezés kicsit tapogatózó (lásd még az isteni Florida, a Paradicsom rendezése is tapogatózó jellegű volt), de nem, Alejandro González Inárritu ezt a történetet előzőleg már megtapasztalta, megélte, és rendezésekor már nem a felfedezés, hanem az élmény átadása lehetett a fő cél, ami hajtotta. Csodálatosnak tartjuk, hogy Brad Pitt (akit végre ismét egy normális, sőt, baromi jó filmben látunk) bizonyos pontján a történetnek nagyon durván ordítozik a helyi sráccal, még neki is ront. Később pedig, egy másik ponton pénzt akar neki adni - de a srác nem fogadja el. Félreértés ne essék, nem megsértődésről beszélünk, csak szándékosan homályosan akarunk utalni két mozzanatra, melyeket egy kicsit is lavírozó, kicsit is bizonytalan, kicsit is valamiféle határok betartására törekvő filmből bizony kihagytak volna, vagy ha mégsem, hát nagyon rosszul rendezték volna meg. Két borzasztóan kényes jelenet, melyben a főhőst egy nagyon negatív tulajdonsággal ruházhatták volna fel - ha nem jól rendezik meg, illetve a helyi srácot amerikanizált szemmel ábrázolhatták volna, ha kicsit is felületesek - de szerencsére nem így történt, mert a film nemcsak megírva, de megrendezve is baromi jó érzékkel lett.





Nagyon boldogok vagyunk, hogy végre egy igazán jó film, igazán komoly mondanivalóval, hiba nélkül jött létre, és cserébe semmilyen rossz tulajdonságát nem kell elviselnünk (nem is vagyunk önzőek:)) Egy igazán jó és tartalmas film, amelynek minden porcikája a helyén van, és még hetek múlva is abszolút töretlen fényben látjuk, és úgy vagyunk vele, hogy bármikor örömmel megnézzük, ha lehetőségünk adódik rá. Az egyetlen negatív érzésünk is, ami a filmmel kapcsolatos, nem a filmmel kapcsolatos - hanem Wim Wenders-szel, mert szerintünk neki kellett volna hasonló történetet létrehoznia, illetve hasonló filmet - de ez végképp nem Alejandro González Inárritu és a Babel hibája :) A Babel isteni film, akárki megláthatja, aki megnézi egy kedves kis művészmoziban...