Levelek Ivo Dzsimáról

Az ötlet kétségkívül zseniális, hiszen amikor megnézi az ember a Pearl Harbor nevű szörnyűséget, egyből arra gondol, hogy ne már ezt a sok amerikai nyál-filmet, lássuk inkább, hogyan látták a derék japók ugyanezt a háborút, ugyanezt a csatát. A Pearl Harbor egyébként maga a kulturális szégyen, az amcsik nem átallották Japánban más feliratokkal vetíteni a filmet, nehogy odaát ne kasszáljon már ugyanolyan jól - vagy rosszul. A Levelek Iwo Jimáról esetében érdekes módon azt lehet mondani, hogy a 2 db verzió ötlete jól hangzik, de már az első rész bebizonyítja, hogy mégsem jó ötlet - ráadásul azért, mert ez az első rész kifejezetten jól sikerült. Kicsit fura ez a gondolat, de rögtön érthetővé válik, amint rátérünk a film erényeire.



Az egész film teljesen lenyűgöz bennünket, hiszen az ezerszer látott második világháborús csatamezőn most hirtelen az ellenség területére kerültünk. Olyat látunk, amit eddig nem láthattunk. Oda juttat el bennünket a film, ahol eddig még sosem jártunk. Roppant különös és nagy élmény. Képzeljük el, egy sziget, ahol várják az amerikaiak támadását - úgy, hogy mi is tudjuk, ők is tudják, a háborút csúnyán elveszítették. Halálra ítéltek szigete. Az ilyesmi leköti a nézőt popcorn-kajálás közben, amúgy komolyan megrázó szituáció. Ide érkezik az új tábornok, akinek természetesen az a feladata, hogy megküzdjön az amcsikkal. Az új vezető rokonszenves, ugyanúgy, mint filmünk főszereplője, a kis japán srác, akit erőszakkal soroztak be, és aki megígérte a feleségének, hogy hazatér.

A film döcögősen indul, kicsit erőltetett a kép össze-vissza színezése-fakítása (a drámai és történelmi hatás érdekében), még olyan helyzet is előfordul, hogy a távolban egy domb zöldebb, mint a fű, ami méterre van a kamerától. A másik motívum, ami miatt nem akar rendesen beindulni a film (egyből), az az, hogy japán kutatók kutatnak egy barlangban, ott találják mega leveleket. Ez a kutatócsoport-motívum, ez a kerettörténet, olyan, hogy akár Spielberg maga is rendezhette volna nyugodtan, és ezzel most nem dicsérni akarjuk (ne feledjük, a zseniális Ryan Közlegény-ben sem a kerettörténetet szeretjük leginkább). Így vagy úgy, nem kell sokat várni, mert a történet gépszíja elkap bennünket, és a pokoli múlt elkezd megelevenedni, az új japán tábornok megérkezik a szigetre, ahonnan nincs visszaút.

A film nemcsak izgalmas, de tényleg lenyűgöző is. Lenyűgöző, mert nem csak olyat mutat nekünk, amit eddig nem láthattunk, de azért is, mert olyan szemmel, amivel eddig még nem láthattunk. Kétségkívül a legnagyobb jelenete a filmnek, amikor az amerikaiak már támadnak, és azt látjuk, ahogyan a japánok lőnek kifelé a barlang-bunkereikből. Ott jön egy katona, egy srác, egy helyes, amerikai srác - mi pedig látjuk, hogy ott jön az ellenség, akiből sok van, akik mind egyformák, és ott jön közülük egy darab, egy darab amerikai srác, kezében fegyverrel, támad, mi pedig látjuk, hogy jön az ellenség, a japán lő, az ellenség teste szétroncsolódik, és meghal, a harc pedig folyatódik tovább. Az egész csupán pár másodperc, de igazán feledhetetlen élmény. Ez maga a nagybetűs empátia, a másik szemével való látás képessége. Ez lehetett az, amiért ezt a filmet létrehozták, és ez az, amiért megérte létrehozni. Ebben a jelenetben annyira ott van ez a másik szemmel látás, plusz az amerikai szemmel már annyit láttuk ezt a háborút, hogy igaziból csak akkor tartanánk jó ötletnek a másik rész elkészítését is, ha az idő- és cselekmény szinkronban lenne ezzel.

Arra gondolunk, hogy az lenne a jó, ha a másik részben ugyanazokat a pillanatokat élnénk meg a másik oldalon, tehát, amikor a japán srác kimegy, hogy kiürítse a vödröt, az amcsik meg lőnek rá, elvárnánk, hogy a másik részben ugyanez a pillanat meglegyen, és lássuk ugyanezt a japán srácot, mint egyetlen szürke célpontot - mint ahogyan most a pillanat-életű amerikai katonát. Ha a második rész ilyen idő- és cselekmény szinkronnak készült volna, jó ötlet lenne, amúgy azonban fölösleges, és úgy tűnik, elsősorban anyagilag briliáns ötlet (hasonló, mint a Kill Bill-é, ami miatt ugyancsak rengeteget bosszankodtunk). Miért kellene egy produkcióért 2 mozijegyet fizetnünk, nem igaz? A háborús jelenetekkel mellesleg eléggé olcsón bántak, mert amíg a Ryan Közlegény partraszállása valódibbnak tűnt a valódinál is, itt tisztán látjuk, hogy csak komputerrel rajzolt hajók állnak csatarendben (és nem egy valódi 2-ik világháborús flotta - :)).

Mindegy, a film még így is kifejezetten nagy élmény, és az empátiának olyan csúcsára juttat el bennünket, ahol eddig még nem igen járhattunk.

A másik dolog, ami miatt kicsit kellemetlen utóízt hagy bennünk a film, az a liberalizmus. A japánok, akikről tudjuk, hogy fanatikus harcosok voltak, és fanatikus vezetőik voltak, most úgy jelennek meg a filmben, hogy csak a negatív hős-japánok olyanok, mint ahogy eddig a japánokat ismertük. Adva van például egy rosszfej őrmester (vagy hadnagy),aki üti-veri, és rabszolgaként kezeli a katonákat. Amikor a tábornokunk a szigetre érkezik, egyből leteremti ezt a rosszfej japánt. Ha belegondolunk, nem csoda, hogy megkedveljük, hiszen a mi stílusunkat képviseli. Nem azért kedveljük meg, mert megérjük, hogy a japánok számára az amerikaiak az ellenség, hanem elsősorban azért, mert ránk hasonlít. Ugyanígy a főszereplő srác is eléggé amerikai jellegű, és több japán katona is inkább tűnik másod-, vagy harmadgenerációs amerikainak, mint eredeti japánnak, de mindegy. A rosszfej parancsnok homokot ásatott a katonákkal, amitől azok nagyon ki voltak akadva. A jófej tábornok leállította az értelmetlen homok-ásatást (mármint lövészárok ásást a homokos parton), és ezért újabb jó pontot kap a nézőktől. Az, hogy utána nyomban kitalálja, hogy a homokos part helyett a sziklákba kell barlangokat, járatokat vájni, már nem kap akkora reflektorfényt a filmben, és inkább csak a védelmi zsenialitását állítják előtérbe, azt viszont nem, hogy micsoda gigantikus, emberfeletti munkát jelent a sziklákba járatokat vájni.

Mindegy, e jófej japó tábornok aztán elkezd barátkozni egy jófej japán ezredessel, aki díjugratásban megnyerte a Los Angeles-i olimpiát. Maga a tábornok is járt már az USA-ban, és ott barátokat is szerzett, sőt egy pisztolyt is kapott tőlük ajándékba. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy azokat a japókat kedveljük a filmben, akik szimpatizálnak az amcsikkal. Később olyan jelenetet is látunk, amiben a japán ezredes elkezd dumcsizni egy amerikai hadifogollyal, angolul beszél neki amerikai sztárokról, meg arról, hogy ő ismeri őket személyesen, meg képeket mutogat az olimpiai szerepléséről. Ez eléggé nyálas rész volt. A film másik legjobb jelenete azonban kompenzálja ezt. Abban a japánok kezébe kerül egy levél, amit az amerikai hadifogoly anyukája írt. A japánok meghatódnak, hogy jé, az amerikaiak is emberek. Ez ismét gyönyörű volt.

A film összességében még így is durván amerikanizált, és semmiképp sem neveznénk a japán verziónak, inkább a köztes, japán-amerikai verziónak, amiből két tanulság adódik: Egy, hogy a második rész (A Dicsőség Zászlaja) látatlanban is felesleges (mert úgy tudjuk, hogy nincs idő- és cselekmény szinkron). Minek egy tisztán amerikai rész, amikor ez a japán-amerikai verzió legalább döntetlen szinten kiegyensúlyozott ábrázolást valósított meg? Egyébként is japán szemmel a 2-ik Világháborúról filmet készíteni, anélkül, hogy Hirosimát és Nagaszakit ne említenék, nem lehetséges. A második tanulság az, hogy Pearl Harbor japán verziója még mindig nem készült el, arra még mindig szükség van (és előre reméljük, nem Jerry vagy Steven fogja producelni, hanem valódi japánok).

A film ezzel együtt kifejezetten jó, Clint Eastwood pedig, akit mind kedves emberként, mind remek színészként, mind tehetséges rendezőként (lásd a Szív Hídjai) nagyrabecsülünk, szerintünk is büszke lehet erre a filmjére.