Rocky Balboa

Egyébként nem valószínű, hogy most, mielőtt valaki beülne a Rocky 6-ra, kikölcsönözné (vagy az egyik kertv-n megnézné) az összes előző filmet, kezdve a legjobbal, a 76-os első filmmel. És nincs is rá szükség, teljesen elegendő az az alapinfó, amit minden mozibajáró tud, az, hogy Rocky egy külvárosi bokszoló, aki kívülről érkezett a boksz világába, és sajátos körülmények között edzette fel magát a legjobbak közé. Az "itáliai csődör"-nek is nevezett bokszoló legutóbb 1990-ben tűnt fel (Rocky V), már akkor is visszavonuló-félben, úgyhogy most nem kis meglepetés, hogy ismét "ringbe száll" Stallone, immáron 50-es felüli volt-bokszolóként.

Bár voltak fenntartásaink ezzel az új Rocky-val kapcsolatban (semmi különös, csak a szokásos: felmelegített sikersztori, csak a pénz kedvéért), ezek a negatív előérzetek hamar elmúltak, miután elkezdődött a film, és vele együtt beindult a film egyedi és jó hangulata. Ehhez a hangulathoz sokat hozzátett, hogy nem szinkronizáltan, hanem eredeti hangján hallgathattuk Stallone-t, ami tényleg újszerű élmény. De Stallone hangján kívül is kellemes benyomások értek minket, kezdve a 80-as évekbeli filmek feliratait idéző főcímmel, a jó zenével, és a szintén 80-as évekbeli fényképezési stílussal.

Az az érzésünk, egy jól kitalált és felépített történetet látunk, ahol nem kell, hogy percenként történjen valami érdekes vagy látványos, mert így is remekül leköti a figyelmünket Rocky, az ő hétköznapjai, álmai és rémálmai, fiához, elhunyt feleségéhez, annak bátyjához, illetve egy új hölgy-ismerőséhez fűződő kapcsolata és érzelmei. Rocky egy ötvenes étterem-tulajdonos, aki egykor a legjobb bokszoló volt, és akitől távol áll, hogy ezt folyton előhozza, mégis a múlt dicsőségét idézi fel nap mint nap az éttermi vendégeinek. Nagyon jó és sokatmondó a jelenet, amiben Rocky az egyik asztalnál (ki tudja, hanyadszor) meséli el az egyik meccsét, és az ott ülők egyszerre, még Rocky előtt mondják fel a csattanót (″bárcsak bírnám″).

Valószínűleg azért hat jól ez a film, mert egyrészt hihetően és jól követhetően van megírva a forgatókönyv, másrészt pedig életszerű Stallone összes megnyilatkozása és tette. Könnyedén eléri, hogy átérezzük a helyzetét, azt, mit gondol az eddigi pályájáról és a szeretteiről, miért fontos neki ez a váratlan mérkőzés, és mire gondol, amikor megint visszamegy a hűtőházba a felakasztott jeges állatokon edzeni, hóban-esőben futni, és söröshordókat emelgetni. Egyébként ez a kívülálló-effekt az alapja a Rocky-mitológiának, aminek a lentről feltörekvő, csak a saját tehetségére és elszántságára építő bokszoló a hőse. Most ezek a hatásos elemek ismét felbukkannak, kezdve a hűtőháztól, folytatva a Paulie karakter baráti, de nem teljesen profi segítségével, és az egész felkészülés visszafogott, de komolyan vett stílusával.

Ráadásul a film végkifejlete is jó lett, mondhatni, mi sem találhattunk volna jobb befejezést ehhez a történethez. Stallone láthatóan otthon érzi magát a saját maga által kitalált-írt-rendezett filmben, amiben írt magának egy-két hatásos kifakadást-monológot, de ezek a jelenetek is megmaradtak körön belül, vagyis érzelmesek voltak, de nem túlzottak. A fiát játsszó Milo Ventimiglia nem volt végig a topon, volt egy-két jó megnyilatkozása, de amúgy nem volt túl meggyőző. Jól sikerült viszont a női főszereplő kiválasztása, Geraldine Hughes bár idősebbnek nézett ki a valódi koránál (36 éves), de remekül játszotta a nehéz sorsú, másodvonalbeli életet élő nő szerepét, aki többet tud az életről, mint azt az első pillantásra sejtenénk róla.

Mindent egybevéve kellemes filmélmény volt a Rocky Balboa (alias Rocky 6), sokkal jobb, mint amire számítottunk. És ami fontos lehet a Rocky-val kapcsolatban, ez a film azoknak is bejöhet, akik amúgy rühellik a bokszot, mert persze itt is láthatunk egy meccset, de az izgalmas és nem brutális, követhető, és nem erőszakos meccs. Szó, mi szó, jól sikerült Stallone és Rocky visszatérése.