Tíz Nap Szeptemberben

Ahogyan a Madonna-festmények között külön zsáner a sziklás Madonna (természetesen nem a Forbidden Love szerzőjéről beszélünk), ugyanúgy külön találmány, amit a 10 Nap Szeptemberben filmre vitt: a "pisztolyos Binoche". Izgalmas, a fantáziát feltétlenül megmozgató karakter ez a pisztolyos Binoche, aki a film legelső percében magával ragadja a nézőt.

A remek színésznő egy egészen más arcát mutatja, mint amit "megszoktunk". Először is nem, mintha bajunk lett volna az alakjával, de látványosan le van fogyva, ami által egyből Sophie Marceau-ra emlékeztet a kitűnő Anthony Zimmer-ben. Binoche e filmben még egy szemüveget is kapott, amely bár ránézésre is valahol a dioptria-skála legalján foglal helyet, a film vezérmotívuma lesz. Nélküle, e szemüveg nélkül Binoche csak elmosódott körvonalakat képes látni - amit a film operatőre igyekezett a fényképezésbeli radikalizmus szintjére emelni - csomószor tök homályos a kép, de nem bánjuk, mert van benne rendszer, és ha a film nyitójelenetében nem lett volna két egymást követő snitt is homályos, talán még erőltetettnek sem neveznénk. A pisztolyos Binoche roppant fürge és kiszámíthatatlan, időnként átvált arab nyelvre, máskor pedig hirtelen nagy harsány nevetésben tör ki, plusz folyamatosan flörtöl egy olyan sráccal, aki a fia lehetne (persze nem áll rosszul neki, mint ahogyan Demi Moore-nak sem Kutcher). Ez az izgalmas Binoche-karakter képezi filmünk alapját, ami egyáltalán nem rossz alap.

A francia filmeket általában az jellemzi, hogy valami roppant szuggesztív hangulatot bontanak ki, egy motívumot, amely elegendő töltéssel rendelkezik ahhoz, hogy a nézőben emlékezetes benyomást helyezzen el. Az amerikai filmek ehhez képest folyton a cselekmény, a sztori görgetésével vannak elfoglalva, és gyakran nem is sejtik, hogy a jeleneteknek a hangulata az, ami a nézőre hat, és nem az információ, hogy ez-és-ez a karakter átment az utcán, vagy felhajtotta a kávéját, vagy lelőtte a szomszédját. Az amerikai filmeknél a néző folyamatosan tudja, hogy hol tart a történetben, hogy éppen mi történik, amíg a francia filmekben hamarabb látsz valamit, mint mielőtt megtudnád, hogy mi is az valójában.

Vegyük például a Bíbor Folyókat, amelynek a története eléggé üres, legalábbis áttetszően szellős, ám a hangulata olyannyira sűrű, hogy a feliratok felgördüléséig nem is nagyon foglalkozunk vele, hogy tulajdonképpen mit is láttunk. Amerikai filmnek pedig (a rossz amerikai filmek közül) ott van példaként a Pearl Harbor, amely esetében mindig pontosan tudjuk, hogy mit látunk, és miért - ám a filmbe, még ha akarnánk, akkor sem tudnánk beleélni magunkat, annyira nem ragad magával minket semmi sem belőle. Hogy egy klasszikus példát is hozzunk, ott van a remek Chinatown (Kínai Negyed), amely egy roppant vaskos történetet visz a vászonra, de akármilyen sejtelmes és izgalmas módon is teszi ezt, végül mindig a történeté a fő szerep. Vagy ott van a Bonnie és Clyde, amely még inkább egy történet hű megjelenítését célozta, amit úgy mesél el, hogy a néző végig azzal van elfoglalva, hogy mi történik, nem pedig azzal, hogy milyen a hangulata annak, ami éppen történik (persze ez a film, mint remek film, közben igazán mesteri szinten bánik a hangulatokkal is).

Ellenpéldaként ott van, mondjuk a Nagyítás (mint francia film:)), amely végig roppant sejtelmes, ám amikor kijövünk, nem mondhatnánk, hogy megkaptunk egy történetet, hiába szép az a propeller, hiába izgalmas, ahogy fotózgat a fickó, sosem kapjuk meg azt a luxust, amit a Chinatown esetében, hogy a film után egy történettel a fejünkben térhetünk haza. A Nagyítás ehhez képest olyan, mint például teniszlabda nélkül teniszezni :)

Az amerikai és az európai filmkultúra különböző alapokon nyugszanak. Az amerikai filmkultúra olyan, mintha egy nagy, déli kocsmában, ahol kancsóban hozzák a sört, egy nagy asztal körül beszélgetnének Tarantino-típusú fejek. Ha valamelyik magához ragadja a szót, csak akkor tudja magánál tartani, ha egyre-másra dobja be a meghökkentő fejleményeket, fordulatokat - azaz, ha a továbbgörgeti a cselekményt. Ehhez képest a francia verziót úgy képzelhetjük, mint egy vacsora utáni borozást, ahol a beszélgetésben résztvevők elsősorban a társaság ellenkező nemű tagjait szeretnék levenni a lábukról, és ennek érdekében, ha magukhoz ragadják a szót, inkább egy-egy jelenség hangulatának mélységeibe ugranak fejest, és rántják magukkal a hallgatóságot.

Természetesen mindkét filmes kultúra, stílus, gondolkodásmód egyforma eséllyel vezethet oda, hogy jó film készül ez alapján. A Nagy Kékség - bár 99%-a víz, illetve a film alaphangulatát meghatározó motívum, mégis ott van benne az az atomi történet, ami miatt az egész kitűnően működik. A Kék Bársony pedig hiába űz sportot az információ professzionális görgetéséből (lásd Jeffrey Beaumont bemutatkozásait), az egész film közben mégis mesterien bontja ki a kék bársony, mint alapmotívum roppant erős hangulatát, úgy, mintha maga a történet is ebből a hangulati elemből jönne elő.

Visszatérve a 10 Nap Szeptemberben-re, a film nyilvánvalóan a hangulatok hullámain akar révbe jutni, illetve az új Binoche-karakter által kínált izgalomkeltő források kiaknázásával igyekszik hatást gyakorolni nézőire. Kár, hogy közben gyakorlatilag alig történik valami, ráadásul ez a kém-vonal is eléggé alacsony színvonalú. Adva van pl. az amerikai ügynök, aki évtizedek óta a kormánynak dolgozik, és hónapokon keresztül szervezik meg a találkozót vele és a gyerekeivel - és amikor telefonál, Binoche, aki dörzsölt, és mindenről tud, csípőből azt kérdezi tőle, hogy "hol vagy?", mintha csak az egyik plázában telefonálna az egyik honfitársunk cipővásárlás közben.

Akárhogyan is, a film folyton újabb és újabb lendületet szerez azáltal, hogy remek hangulatú dolgokat dob be. A fiatal lány és a srác közös fogmosása - bár abszolút 3x olyan hosszú, mint kellene - izgalmas látvány a vásznon (egy amerikai filmben csak az lett volna a különbség, hogy közben történik is valami). Máskor ugyanezek a fiatalok, szex után a a takaró alatt dumcsiznak, ami egy kivételesen jó hangulatú jelenet, szóval hangulatilag van muníciója bőven a filmnek, kár, hogy a történet, a kötőanyag hiányzik belőle. Legbeszédesebb példa, amikor hőseink a legdurvább sikátorokon keresztül igyekeznek hazafelé, éjjel, teljesen ittasan, énekelve. A feszültség abszolút tapintható - kár, hogy ez csak vaktöltény, mert nincs semi szerepe a filmben, csupán hangulatos kitöltése néhány percnyi időnek.



Végül, amikor felgördülnek a feliratok, bizony az az érzésünk támad, hogy 2001 Szeptember 11-ét nagy kár volt belekeverni a filmbe- és mellesleg totál indokolatlan is. Bizony, az az érzésünk, hogy ez a film arról szól, hogy két mostohatestvér utazik Velencébe, egy amerikai és egy francia, hogy az apjukkal találkozzanak - és az összes pisztoly, meg kém-motívum csupáncsak töltelékként szolgált ahhoz, hogy a filmet eladja, ugyanúgy, mint a Turturro által alakított bérgyilkos is. Végül az az érzésünk, hogy mindezeket a töltelékeket is csak azért kavarték bele a filmbe, hogy a pisztolyos Binoche-karakter számára közeget jelenthessenek. A film igaziból semmit sem adott hozzá az eredeti ötlethez, hogy ti. Binoche jól mutathatna egy izgalmas kémnőként, pisztollyal a kezében, és végül nem is kapunk mást, csak ezt az alapötletet - másfél óra töltelékkel, körítéssel, amik aztán a kijáratnál lazán lehámlanak a filmről.