microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-04-12

Napfény

A Nap-trip


Danny Boyle és Alex Garland a Part óta immár teljesen összeforrott páros, és lassan már mi magunk is összeforrtunk velük, lévén, hogy sorozatban ontják filmjeiket, melyek bizonyos tekintetben eléggé hasonlóak egymáshoz. Az új darab az űrben játszódik, messze, messze túl a fizika törvényein, a saját naprendszerünkben...

A Garland-Boyle történetek harmadik darabjával van dolgunk, és bár meglehetősen negatív dolog a séma és a kaptafa szavak alkalmazása, mégis azt kell mondanunk, e filmek hasonló vázra, hasonló sémára épülnek, és sajnos e séma nem a legeslegszerencsésebb. Annak idején a Part nekünk eléggé tetszett, ám a nagyközönségnek már csak jóval kevésbé, és igaziból soha nem lehetett egy pozitív Part-os beszélgetésben részt venni, mert kicsit mindenki utálta. Nekünk tetszett, mi úgy voltunk vele, hogy kár, hogy a végét, az utolsó harmadát elszúrták, amikor bejött a "bekattanás" motívum, amikor Leo bekattant. A 28 Nap Múlva esetében ez a bekattanás már hamarabb jött, nem az utolsó harmadában a filmnek, hanem a másodikban, amikor is az addig fantáziadús low-budget sci-fi átment egy prosztó zombifilmbe. A Napfény ehhez képest pozitív fejlemény, mert a Boyle-Garland-i bekattanás itt már szinte csak az utolsó negyedórára minimalizálódik, és tetejébe mindennek még ki is lehet heverni. A film ezzel együtt sajnos nem sikerült jól, mert bár ismét egy olyan anyaghoz nyúltak, amelyről be tudták bizonyítani, hogy abszolút fantáziadús és működőképes is a vásznon, végül ez a film is egy befejezetlen, összedobott, összegányolt forgatókönyv benyomását hagyja bennünk - a maga módján.

A film már az elején megpendíti az őrület-vonalat, amelyre a legjobb (bár kicsit sem sci-fi) példa természetesen a Szarvasvadász orosz rulett-motívuma. Rengeteg film nyúl ehhez az eszközhöz, illetve szeretné megidézni ugyanezt az őrületet, és valahányszor egy ilyen kísérletre sor kerül, mi majdnem mindig jól járunk (lásd Antal Nimród BKV-s filmjét). A Napfényben ott ül egy fickó egy űrhajó orrában, és farkasszemet néz a Nappal, amely egyben utazásuk célpontja is. A Nap fényerejét az űrhajó okos komputere szűri, hiszen ha teljes erővel érné az űrutazót, ott égne el helyben. Már itt érezzük, hogy a filmben többről lesz szó (technikailag pedig kevesebbről), mint egy profin végrehajtott Nap-misszióról, mert ha már az első percekben adódik valaki, aki mágikusan vonzódik a gyilkos sugárzású égitesthez, mint a Cápa 1-ben a megszállott cápavadász a gyilkos bestiához, akkor ott borítékolható, hogy komoly letérések lesznek ama bizonyos sárga-köves útról.

A film eléggé a hatása alá vonja a nézőt, köszönhetően a szépen fényképezett, lassú, lelassult hangulatú jeleneteknek, és a fekete-fehér bálon narancs-vörösbe öltözött nő módján feltűnő isteni filmzenének (amelyről később jól kiderül, hogy Underworld).

Egy kakaóscsiga tökéletes szerkezetét utánozva halad a film, egyre beljebb és beljebb a slamasztikába - és egyre távolabb és távolabb a sárga-köves úttól. A malőrök és konfliktusok menetrendszerűen érkeznek, egyik a másik után, mint a kivilágított buszok észszerű rendet alkotó sorozata valamely nagyvárosban. Az ember rá is tud hangolódni, és még élvezi is, és kifejezetten szép pillanatokat él át ezzel a betépett filmmel (köszönhetően a fantasztikus zenének) - de aztán jön a jó kis törés.

A törésnek két okból sem örülünk. Egyrészt tök otromba dolog, hogy egy ellazult filmben egyszer csak kiderül, hogy hoppá, eggyel mégis többen vannak az űrjárgányon, és a plusz fő nem más, mint egy zombi gyilkos. A film egyszer csak átmegy egy olcsó horror-filmbe, és ez nagyon nem jó dolog. A másik ok, ami miatt ez a Boyle-Garland-i "bekattanás" érzékenyen érint bennünket, az az, hogy totálisan nincs összhangban a film töltésével, tartalmával, hangulatával, anyagával. A Napba történő utazás egy pszichedelikus motívum (nem véletlen, hogy először a Pink Floyd találta ki, a Set the Controls For the Heart of the Sun - c számukban). A pszichedelikus hangulat olyasmit jelent itt, hogy lazulós, kábult, zenében "trance"-érzés, a film hősei és a nézők pedig lelassultan bámulnak ki a fejükből, és csak nézik, hogy mi minden történik. Ez a zombi-horror gyilkosság-betéttel abszolút nincs összhangban.

A sors iróniája, hogy végül a film sikeresen visszatalál ebből a zombi-őrületből (kb. 10 perc kitérő után) az eredeti motívumhoz, és megint összhangba kerül még a pszichedelikus stílussal, hangulattal is, és a katarzis már ennek jegyében robban - ám ekkorra a film más vonalon felhalmozódott egyéb hibái már túl súlyosra nőttek ahhoz, hogy elbírjuk őket. Vicces módon elsősorban a fizika Hollywood-ban is elfogadott törvényeinek módszeres és bestiális megszegéseiről van szó konkrétan.

A film fikciója, hogy a Napot újra kell indítani, eléggé nevetséges, hisz' mindenki tudja, hogy egy-egy csillag életpályáját a tömege határozza meg, és azt is tudni illik, ha már ebben a naprendszerben utazunk, hogy a Nap karrierje a vörös óriáson keresztül a fehér törpe-stádiumhoz vezet majd - és azt is általános iskolás korunk óta tudjuk, hogy erre nem 50 év múlva fog sor kerülni :) Leállásról szó sincs, bár kb. 3 milliárd éve történt "hasonló", amikor a Nap még a mostani energiájának csak kb. 75%-ával sugárzott, ami Földünknek kevés lett volna, ha nincs az akkor jótékony üvegházhatás. Amúgy azt is tudni illik, hogy a Nap nem plutóniummal működik, azaz nem atom-bomba alapú, hanem hidrogént éget el héliummá, ami bombákban gondokodva a hidrogénbomba szisztémájának felel meg. További fontos tény, hogy a Nap eléggé hatalmas. Ha a Nap egy 30 méter átmérőjű gömb, akkor a Föld egy gombostű feje. Így érdemes elképzelni, mekkora tömeget jelent Földünk teljes plutónium készlete a Nap számára - amikor Földünk teljes tömege is csak szúnyogcsípés lenne kedvenc G2-es kategóriájú csillagunk számára.

Mindezt természetesen elnéznénk a filmnek, ha hangulatosan és átélhető módon festené meg mindazt, amit átélünk. Mellesleg a fizikával való durva dacolás azért is kellemetlen, mert semmi sem indokolta, hogy Földünk lakói legyenek a főszereplők, értsd, a Csillagok Háborúja sem a Földön játszódik - a Napfény is elrugaszkodhatott volna egy picit a Földtől, amely révén a sci-fi műfajban rejlő élvezetekben sokkal jobban elmélyülhettünk volna. De sebaj, ezt még mind elviseljük, ha kell. Amikor azonban az egyik űrhajóból úgy közlekednek át a másikba, hogy jól becsavarják magukat hőszigetelő cuccokba, mert a világűr arról híres, hogy megfagynak benne az emberek (amit egy korábbi demó-halálesettel alattomosan be is vezettek), az ember zsebében kinyílik a bicska. Ezek után már csak hab a tortán, ahogyan a Nap felé utaznak, mit sem törődve a Nap környezetében uralkodó hőmérséklettel (a Korona hőmérsékletével), amely 5 millió fok, bár a Nap felületi átlaghőmérséklete sem rossz, a maga 6000 fokával. Akárhogyan is, a közelébe kerülni nem igazán lehetséges egy darabban.

A filmnek mégis elnéznénk ezt, ha jól kezelte volna a történetet. Ha a történet rendben lett volna, akkor elnézzük a fizikai durváskodásait, így azonban végül megorroltunk az összes hibáért, és a film végén kifejezetten úgy tekintettünk az egészre, mint ami össze lett csapva. Egyáltalán nem mondhatnánk, hogy jól sikerült. Jobb, mint a 28 Nap Múlva, de korántsincs olyan jó, mint a Part, ami ugye, nem a világ legjobb filmje. A Napfény-ről leginkább azt lehet elmondani, hogy sajnos "kitűnően" illeszkedik a Boyle-Garland páros jó alapokból építkező, fantáziadús, de végül elrontott filmjeinek sorába. Sajnáljuk, bár így elrontva is emlékezetes élmény tud lenni, ha a néző éppen olyan hullámhosszon van.
-jepe-
2007-04-12

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Napfény info-file
:::::::  (Sunshine 2007.)