14. Titanic fesztivál - 2007

A Titanic évről-évre meglepi az embert, és nem is csak az új, cirka 60 filmet magába sűrítő filmdózissal, amit a fesztivál kínál, de azzal is, ahogyan az eddigi pilléreitől, alapmotívumaitól megválik, illetve ahogyan újakat vesz fel helyettük. Hogy mindjárt a közepébe vágjunk, idén a legszembetűnőbb változás természetesen a Titanic Fesztivál posztere, illetve a katalógus borítója, az idei címlap. Az idei címlap a fesztivál történetében először nélkülözi a hajó-, illetve tenger motívumot, azaz azt, ami a fesztivál címéből, a Titanic-ból adódik.

Mi tagadás, fájdalmas búcsú ez, megszoktuk a Titanic-motívumot, és egyébként is furcsa érzés, amikor valamiből kivonják azt, ami addig a lényege volt (nem a fesztiválból, hanem a poszteréből). Az új poszter nem kis meglepetést okozott, de talán érthető is, lévén, hogy két töppedt-iker-szarkómás bácsi beszélget rajta (a töppedt-iker-szarkómát először South Parkban fedezték fel, ott egy nővér fejéből saját ikertestvére nőtt ki, bár az nem tudott beszélni). Akármi is ihlette ezt a szemlátomást szatirikus posztert, egy biztos, ha nem lenne ráírva, hogy Titanic Fesztivál, soha nem találnánk ki, hogy ezt akarja ábrázolni, és persze további kérdés az is, hogy egyáltalán miért kell karikírozni egy fesztivált?

Amikor 2 éve a Titanic Fesztivál átköltözött őszről tavaszra, egy mentőmellény volt a poszteren, és arról szólt, hogy a nagy hajtásban életmentő lehet egy nagy adag Titanic-os film megtekintése. Tavaly egy horgászzsinóron lógó döglött haldarab volt a grafikai főmotívum, amely már eltávolodott a Titanic motívumtól, hiszen hovatovább a hajótörés után egy lakatlan szigeten történő vakációzás témáját jelenítette meg. Mentségére szolgáljon, hogy cserébe viszont még szerepelt benne hajóablak, plusz tenger is. A hajóablak egyébként a tavaly bevezetett fesztiváldíj motívuma is lett egyben - és tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem idén vezették be a fesztiváldíjat, mert egy töppedt iker-szarkómás bácsi-fejet (fogszabályzóval) eléggé morbid lehet még csak a magasba emelni is, amikor a győztes átveszi a díjat.

(Idén egyébként a fesztivál látatlanban is legjobb filmje, az Antenna c. argentin fekete-fehér némafilm nyerte el a Hullámtörők díjat, és az ezzel járó 10 ezer eurót).



Ha már a fesztiváldíjnál tartunk, mint ismeretes, tavaly történt, hogy az akkori kultusz-miniszter, Bozóki András lett a fesztivál fővédnöke, a kulturális minisztérium pedig 25 millióval támogatta a fesztivált, amitől a kormány lett a fesztivál fő-szponzora (a választási kampány utolsó hetében). Ezzel a változtatással a Titanic Fesztivál gyakorlatilag elköszönt a független támogatóktól, a szponzoroktól, illetve gyakorlatilag vissza-államosította magát. A közel 100 milliós (96) költségvetésű Titanic Filmfest támogatói között idén ismét megjelent egy kiemelt támogató, a Szerencsejáték Zrt, szóval elvileg mégiscsak van remény, bár nyilvánvaló, hogy az állami támogatók és a média támogatók közötti zónát (a fesztivál katalógusban) kellene benépesíteniük ahhoz, hogy a fesztivál liberalizált alapokon működhessen. Idén egyébként, ha a fesztivál logikáját követjük, Hiller István kellett volna, hogy a fesztivál fővédnöke legyen, vagy a Szerencsejáték Zrt. egyik megbízottja, ám a fővédnökség intézménye, úgy tűnik, a tavalyi egyszeri esetet követően spontán kihalt.

Idén további változás a fesztivál nyitószignálja, a kis spot, amit a filmek előtt minden alkalommal levetítésre kerül. Eddig ezek a kis spotok mindig valahogy olyanok voltak, mint egy szignál, mint egy filmstúdió bejelentkező szignálja, idén azonban e szignál helyett egy rövid animációs filmet vetítenek le, ami körülbelül 3x olyan hosszú, mint amit még el lehet viselni. Ez a kis rövidfilm vizuálisan eléggé igénytelen, különösen a Titanic eddigi szignáljaihoz képest. További probléma vele, hogy a poszterhez hasonlóan, e szignál sem rejt magában semmiféle Titanic-osat, tehát ha nem lenne kiírva, hogy Titanic Fesztivál, azt hinnénk, hogy egyszerűen levetítettek egy 2 perces amatőr filmet.

Ez az amatőr film gondolatilag is veszélyesen erőltetett, egy híres Levi's reklámfilm kisgyerekét helyettesítették be valami komputerrel rajzolt madárral, aki erőből próbálja megoldani a klasszikus logikai feladatot, hogy háromszöget a háromszögbe, kört a körbe, stb. - de nem sikerül neki. Ekkor egy szuperman-madár odarepül, és segít neki. Aztán elrepül, de mindig vissza kell repülnie, mert nélküle a madár nem boldogul a feladvánnyal. Végül a szuperman- madár agya elfüstöl, mert már nem bírja tovább madarunk ostobaságát. Ekkor azonban madarunk elkezd röhögni, amivel azt árulja el, hogy végig csak szívatta a jóindulatú szuperman- madarat. Tanulság, a nézők kritikusok nélkül is értik a filmeket, és nem hülyék, csak annak tettetik magukat - poénból. Mi, mint nézők természetesen üdvözöljük ezt a gondolatot, bár nem tettetjük magunkat hülyének, és más nézőkön sem figyeltük meg ennek a tüneteit :)





A Titanic FilmFest már most megjósolható módon jövőre is komoly változásokon fog keresztülmenni, maga Horváth György hívta fel erre a figyelmet, hogy amióta a fesztivál versenyfesztivál is, rengeteg film érkezik, különösen amikor a nevezési díjat mérséklik, és hogy ez a tény izgalmas perspektívákat nyit a jövőre.





Ami változatlan a Titanic-ban, az az, hogy a közönség továbbra is rengeteg (kb. 60) film közül válogathat. Ez a pozitív tulajdonság továbbra is rendelkezik negatív beütéssel, tekintve, hogy a néző eleve vesztes pozícióból indul, hiszen így is, úgy is le fog maradni legalább 45-50 filmről. Annak idején, amikor a Titanic elindult (1993), a filmek őrületes mennyisége egyoldalú pozitívumként jelentkezett. Egyrészt az embereknek volt idejük, másrészt, és nem utolsó sorban, volt rá bőven pénzük, hogy mozijegyet vásároljanak, tekintve, hogy a mozijegyek a 90-es években még az elhanyagolható kiadások tételébe voltak sorolhatóak.

Az ember vett néhány jegyet, aztán tök jól elvolt, később pedig az esti eszmecserék nyomán újabb filmekhez kapott kedvet, és másnap újabb jegyek vásárlását kísérelte meg, s amikor már minden jegy elkelt, még akkor is volt remény, hogy a lépcsőn ülve meg lehet nézni az adott filmet. Mára két dolog változott meg drasztikusan. Először is a jegyárak, amik immár tetemes kiadást jelentenek - 850-900 Ft. A másik dolog pedig, ami megváltozott, az maga a mozi-kultúra.

A filmek immár kitörtek a mozik falainak korlátai közül, és a DVD-forgalmazás révén (hogy az illegális letöltéseket ne is említsük) gyakorlatilag egész évben rengeteg olyan film hozzáférhető a filmbarátok számára, melyek a hazai moziforgalmazásban nem jelentek még meg, vagy nem is jelennek meg meg soha. Hétköznap esténként a párok beugranak az Alexandra házba, és vásárolnak egy DVD-t, amit hazaérve nyomban meg is néznek. Az emberek winchestere is tele van innen-onnan felvett, átvett, letöltött filmekkel, s tetejébe mindennek, az HBO, a TCM, az MGM, a Film+ és a Zone Európa is lenyom egy-két jó filmet, hogy a Duna TV-t és a királyi tévét ne is említsük. Ó, igen, ha még nem mondtuk volna, a televízió penetrációja döbbenetesen megnőtt az utóbbi években, az emberek életében immár fiatalkorban is markáns szerepet játszik a televízió.

Ezek a változások természetesen nemcsak a Titanic-ot érintik, ám könnyű belegondolni, hogy ilyen körülmények között a Titanic 60 film / 10 nap kínálata hogyan jelenik meg a potenciális közönség számára, hogy mennyire csábító, mennyire megengedhető, mennyire teljesíthető élmény-csomagként tekintenek rá. A másik fő kérdés természetesen a fesztiválhangulat, hogy tavalyi önmagunkat idézzük, "az emberek a filmeket nemcsak megnézni szeretik, de szeretnek beszélgetni is róluk, s ezért fontos, hogy magadon kívül találkozhass legalább még egy emberrel, aki látta az adott filmet. Ha a vetítések után a nézők nem lármás kávéházakban (fesztivál-kávéházakban) kötnek ki, hanem csak a szokásos útvonalukat követve szívódnak fel a városban, nem valószínű, hogy létrejön az a fesztivál-hangulat, ami miatt minden fesztivál vérpezsdítő hatást tud gyakorolni az emberekre."

A Titanic idén az Uránia mozira osztotta a fesztivál-kávéház szerepét, amely egybeesik a fesztivál-sajtóiroda helyszínével is. Ez így idáig jól van kitalálva, hiszen a fesztivál látogatóknak lehetőségük van, hoigy megtapadjanak egy helyszínen, másokkal összefussanak, meg ilyenek. Sajnálatos azonban, hogy a 4 fesztivál-mozi közül egyedül az Uránia rendelkezik hangulatos kávéházzal (a város egyik legszebb belsője, ahova a helyiek is eljárnak). Ezzel együtt, amikor legutóbb ott jártunk, a kávézó némiképp a pangás jegyeit viselte magán, egy tévéstáb, amely interjút készített, néhány újságíró, egy-két népszavát olvasó fiatal, körülbelül ez volt a népesség összetétele, és a csodálatos erkélyen egyetlen lélek sem volt, pedig még asztalokat is kitettek oda. Egy fesztivál nyilvánvalóan kell, hogy a fesztivál-mozikon kívül egyéb fesztivál-helyeket is kínáljon látogatóinak, after-helyszíneket, melyekre látogatva a fesztiválozó nem esik ki a fesztivál hangulatából, tematikájából. Az internet és a plazmatévék segítségével pár mozdulattal létre lehet hozni egy fesztivál-kávézót, ahol a falon a következő vetítések információit lehet látni például, illetve a filmekből részleteket. Horváth Györgynek ebben éppenséggel van gyakorlata, lévén, hogy amikor egyszer ő szervezte meg a Filmszemlét, akkor pontosan ilyen "belvárosiasra" vette a fesztivál-figurát, és mindenki nagyon boldog is volt. Egy fesztiválra érkezve elvárnánk, hogy szórólap, vagy Exit magazin (amely idén a PestiEst-énél jobb ajánlatot adott) tájékoztasson bennünket arról, hogy mi a pálya, hogy hol érdemes étkezni, kávézni, esténként pedig szórakozni (ez egy nemzetközi fesztivál!).

Amíg ez nincs meg, amíg az emberek csak azokkal beszélhetik meg, amit láttak, akikkel együtt ültek be, amíg nincsenek a fesztivál okán benépesült kávézó-helyszínek, párhuzamos kiegészítő programok, addig sajnos nem kaptuk meg mindazt, amitől egy fesztivál nagy élmény tud lenni. Addig mindenki csak egy sziget, mindenki csak magányosan mártózik meg előadásról előadásra a vetítőtermek sötétjében, mert a mozi műfaja által kínált legnagyobb élmény, a filmekről való vidám csevegés megmarad délibábnak. Addig az emberek csak számokban fejezhetik ki Titanic élményeiket, tulajdonképpen film-numerákról beszélve, "szia, te hányat láttál, 8-at? én képzeld, 10-et!, neked milyenek voltak? nekem 10-ből 4 tök jó volt. nekem 8-ból 5!" stb.



Visszamenőleg izgalmas belegondolni, milyen remek lehetett volna, ha esténként a Kultiban (ami jövőre már nem lesz) vagy a Gödörben laza Titanic-partik, rendezvények lettek volna, ha napközben is az emberek olyan helyen múlathatták volna az időt a vetítőtermeken kívül, ahol webkamerák segítségével számos Titanic-helyszín pillanatnyi állapotáról kaphattak volna képet, ha a filmbarátok reggelenként a munkahelyeiken is egyből a Titanic fórumon kötöttek volna ki, hogy előző napi élményeiket tárgyalják meg, vagy az aznapiakat tervezgessék.

A filmeket az ember még a klasszikus zenénél is nagyobb áhítattal fogadja be, teljes csöndben és töksötétben, életfunkcióit a minimálisra redukálva, leszámítva a légzést és a pulzust. Az emberek, ha tehetik, teljes transzban, teljes magányban tekintik meg a filmeket - ám ez korántsem jelenti azt, hogy a film, a mozi nem a kollektív szórakozás örömünnepségét kínálja legelsősorban is a nézőknek. A film bizony 100% kollektív szórakozás, még ha ma már nem is annyira abban az értelemben, hogy a nézők végig nevetgélik, kiabálják a filmet (egyébként ezt teszik), hanem elsősorban abban, hogy a filmekről, amiket láttak, imádnak oldott hangulatban beszélgetni. Kár ettől az élménytől megfosztani filmbarátok százait, ezreit. Kár hagyni, hogy a filmbarátok egymástól elszigetelten szerezzenek film-élményeket, és azokat meg se tudják osztani egymással, ahogy kell.

Gondoljunk bele, még a videótékákban is, ahol mindenki mindig épp más stílusban és más film-tripben utazik, még ott is arra törekszenek az emberek, hogy közös filmélményeikről dumcsizzanak. S ha már a tékákat említettük, hamarosan itt a digitális film-forgalmazás kora, amikor a kópiákat interneten keresztül tudják átnyomni egy-egy megrendelőnek, szóval képzeljük el egy pillanatra, hogy Horváth Györgyék megrendelik a kópiákat interneten keresztül, a budapestiek pedig ezeket egy-egy mozijegy áráért letölthetik otthonaikban (egyszer-használatos formában). Ha így nézne ki a Titanic, vajon akkor is azt mondanánk, hogy ez egy fesztivál? Vagy esetleg arra panaszkodnánk, hogy mindenki egy sziget, és hogy kár kivonni egy film-fesztiválból a feszt-et, vagyis az ünnepet? Nos, mindez megítélés kérdése. Természetesen.