2007-05-09
Pókember 3.
Vissza a gyökerekhez
A Pókember-filmek megbízhatóan szaporodnak 2-3 év elteltével, most legutóbb éppen 3 évet kellett várnunk a folytatásra. A kult-képregényen alapuló történet népszerű, a film-sorozat nem kevésbé, a két fiatal főszereplő színész és a rendező egész életére biztos egzisztenciát biztosít a trilógiában való részvétel, a nézők tömegesen váltanak jegyet Pókember legújabb kalandjaira, a gyártó stúdió boldog, mindenki elégedett a film mindkét oldalán - de akkor mi mégis miért húzzuk a szánkat filmnézés közben, és utána?
Talán azért, mert túlságosan kiszámítható és üres lett ez a film? Vagy mert a film stílusa visszatért a képregényes gyökerekhez, ami csöppet sem tett jót neki? Kb. ezek miatt, de azért ez még nem minden. A Pókember 3, szemben az előző két filmmel, nem lett jó film. Nem lett izgalmas, jófajta fordulatokkal teli, kellően romantikus, és megfelelő mértékben érzelem-telített. Ezek helyett (amik egyébként a második filmben a helyükön voltak) most egy mérlegen kiporciózott elemekkel dolgozó, kiszámított forgatókönyvet látunk megvalósulni, egy adag Mary Jane-nel, egy adag barátsággal, két adag ellenséggel, és egy jó nagy adag bosszúvággyal. Túlságosan tisztán tükröződik az ″agyas″ forgatókönyvírás hatása, az, ahogy bejáratott útvonalak mentén közlekedik, és minden elemből annyit vesz (minimum és maximum is), ami éppen szükséges ahhoz, hogy úgy érezzük, akad elegendő konfliktus- kívül-belül- Pókember barátunk körül.
Közben viszont mégiscsak az üresség érzete kerülget bennünket, szinte már az első jelenettől, ami speciel azt volt hívatott érzékeltetni, mennyire szerelmes egymásba Pókember és Mary Jane. Bár tudjuk, hogy erről szól a jelenet, Tobey Maguire és Kirsten Dunst alapszinten sem bírt érzelmeket és romantikát bemutatni, annyira hideg a játékuk, hogy ezek után nehezen hisszük el, a karaktereik között dúl a szerelem. Ez az üresség-vonal végig velünk marad a film során, hiába jön elő minimum 2, de lehet, hogy 3 ellenség, és hiába jön be a képbe egy fehér-szőke lány, aki Mary Jane konkurrenciájaként funkcionál.
Pókember élete elvileg a 2-ik filmben beállt menetben zajlik, vagyis szerelmes Mary Jane-be (és együtt is járnak), és miközben folyton megmenti a várost a gonoszoktól (vagy a csupán balesetet okozóktól), ezalatt a benne rejlő kétségekkel, halvány démonokkal is meg kell küzdenie. Tehát vannak a külsős harcok (Pókember szemben azokkal, akik a városnak, vagy neki személy szerint rosszat akarnak), van a nem felhőtlen csajozás-vonal, és van a belső vívódás, ami egyébként az előző filmet eléggé feldobta. Most is ugyanezek az elemek vannak jelen, de sajnos ezúttal mintha unalmasnak tűnnének. Pókember a film közepetáján felvesz egy másfajta egyéniséget és stílust, de az ötlettelen forgatókönyv ezt sehogy másképp nem tudja bemutatni, csak azzal, hogy Tobey Maguire pörög-forog az utcán, és Fred Asteire módjára teszi-veszi magát.
A nagy belső vívódásból ez lett: egy felvett személyiség, ami eltakarja Peter igazi arcát, vagyis Peter és Pókember igazi arcát. Tehát nem volt elég, hogy a Pókember-identitás is gondot okozott főhősünknek, most ezt még megtoldjuk eggyel (köszi az új ruhát!), hogy még izgalmasabb és sűrűbb legyen a konfliktus, de sajna ezzel épp az ellenkezőt érjük el, vagyis érdektelenné válik ez az elem, úgy, ahogy van. Tényleg nem tudjuk lerágni a körmünket azon, vajon előbukkan-e még valaha Peter/Pókember igazi arca, vagy idétlen yuppie-ként kell mostantól éldegélnie a következő filmekben.
Mint ahogy az sem hoz minket lázba, Pete vajon tényleg megcsalja-e a primitív szőkére festett Bryce Dallas Howard-dal (aki a filmben és az életben is kiváltságos, a filmben a rendőrfőnök lánya, az életben pedig Ron Howard befutott rendezőé) a szerelmét, vagy sem, lesz-e házasság végre hőseink között, vagy sem. Ez a lánykérés-vonal is mesterséges, a változatosság kedvéért, egy szimpla fokozása az eddigi kapcsolatuknak, ha már a második filmben nagyon szerették egymást, akkor a harmadik filmben mi mást is tehetnének, minthogy eljegyezzék egymást? Minimum, a következő filmben pedig már a nászutat szervezik majd, az ötödikben meg a kis Pókember-utódot. Ennél azért egy fokkal érdekesebb történettel is előrukkolhatott volna a film, vagy legalábbis fantáziadúsabbal. (Ha már egyszer úgyis a képregények talaján járunk...)
Ami a Pókember ellenségeket illeti, adott egy előző filmekbeli barát/ellenfél, Harry, akit a remek James Franco játszik, egészen jól, bár az ő szimpatikus arca alapján elég nehéz rosszat képzelni a karakteréről. Vele kapcsolatban érdekes az előző filmek történetére való utalás, ami mondjuk, jogos is, hiszen nem valószínű, hogy egy néző a Pókember 3-at nézné meg először, kihagyva az eddigieket. Harry-vel tulajdonképpen nincs is sok bajunk, bár érdekes, hogy a film egy adott pontján jó időre eltűnik a képből, de aztán ez is megoldódik. A másik két ellenséges arccal már több gond van: a Homokember túlságosan képregény-szerű, és emiatt csak látványos, de nem izgalmas karakter, Eddie pedig túl egyoldalú a maga borzasztó nyomulásával, és idegesítő gátlástalanságával, azzal együtt, hogy ő is hajlamos átmenni ronda képregény-figurába. (Az Eddie-t játsszó Topher Grace viszont jó választás a negatív karakterre, Grace már első szerepében, a Traffic-ban meggyőzően alakította a gerinctelen és aljas egyetemistát, akik rászoktatta a heroinra Erika Christensen-t).
A képregény-effekt elég sokszor felbukkan, ami bizonyára bejön a tini comics-rajongó srácoknak, de a filmet abba az irányba viszi, ahol nemcsak meseszinten, de technikailag is minden megtörténhet, vagyis a komputer-effektek terepére. Persze ezekből lesznek a helyi látványos jelenetek, a Homokember alakváltozásai és harcai, Pókember röpködése és verekedései, vagy az Eddie-karakter fekete párducos akciói, de azzal együtt, hogy tudjuk, a film egy képregény adaptációja, most mintha túl sok lenne ebből a világból - túl sok rajzolt figura, túl sok hihetetlen megmenekülés.
A film két órája most elég soknak tűnik, hiába igyekszik a sokféle mellékszál (a rendőrfőnök lánya, a Homokember múltja, Eddie nyomulása, stb...) kitölteni a filmteret, ez nem annyira sikerül. Nincsenek valódi, tényleg valódi konfliktusok, mert azt azért nem neveznénk annak, hogy Pete egyik percről a másikra átmegy egy öltönyös táncos-komikus figurába, aki annyira gátlástalan, hogy pont a nagy szerelmén akar sebet ejteni. Vagy azt, hogy elveszíti-e a fotós állását az újságjánál, vagy sem. Ezek csak helykitöltő dramaturgiai fordulatok, amiknek nincs erejük.
Mindezzel együtt az eddigi Pókember-nézők egészen biztosan meg fogják nézni a harmadik filmet is (vagy inkább már meg is tették, tekintve, hogy a film minden idők legjobb hétvégi jegyeladási adatait produkálta, és a Sony már el is határozta, hogy még minimum 3 további Pókember-film van tervbe véve), sőt, rengeteg mozinézőnek tetszeni is fog, amit lát, vagyis tényleg majdnem mindenki jól jár a bolton. A későbbiekben pedig ez a kevésbé jól sikerült Pókember-film beolvad majd a díszborítós Pókember DVD-kiadásokba (a jó második és a még nem tudni, milyen negyedik rész közzé), és nem is fogunk emlékezni rá, hogy akkoriban mennyit elégedetlenkedtünk miatta.
Közben viszont mégiscsak az üresség érzete kerülget bennünket, szinte már az első jelenettől, ami speciel azt volt hívatott érzékeltetni, mennyire szerelmes egymásba Pókember és Mary Jane. Bár tudjuk, hogy erről szól a jelenet, Tobey Maguire és Kirsten Dunst alapszinten sem bírt érzelmeket és romantikát bemutatni, annyira hideg a játékuk, hogy ezek után nehezen hisszük el, a karaktereik között dúl a szerelem. Ez az üresség-vonal végig velünk marad a film során, hiába jön elő minimum 2, de lehet, hogy 3 ellenség, és hiába jön be a képbe egy fehér-szőke lány, aki Mary Jane konkurrenciájaként funkcionál.
Pókember élete elvileg a 2-ik filmben beállt menetben zajlik, vagyis szerelmes Mary Jane-be (és együtt is járnak), és miközben folyton megmenti a várost a gonoszoktól (vagy a csupán balesetet okozóktól), ezalatt a benne rejlő kétségekkel, halvány démonokkal is meg kell küzdenie. Tehát vannak a külsős harcok (Pókember szemben azokkal, akik a városnak, vagy neki személy szerint rosszat akarnak), van a nem felhőtlen csajozás-vonal, és van a belső vívódás, ami egyébként az előző filmet eléggé feldobta. Most is ugyanezek az elemek vannak jelen, de sajnos ezúttal mintha unalmasnak tűnnének. Pókember a film közepetáján felvesz egy másfajta egyéniséget és stílust, de az ötlettelen forgatókönyv ezt sehogy másképp nem tudja bemutatni, csak azzal, hogy Tobey Maguire pörög-forog az utcán, és Fred Asteire módjára teszi-veszi magát.
A nagy belső vívódásból ez lett: egy felvett személyiség, ami eltakarja Peter igazi arcát, vagyis Peter és Pókember igazi arcát. Tehát nem volt elég, hogy a Pókember-identitás is gondot okozott főhősünknek, most ezt még megtoldjuk eggyel (köszi az új ruhát!), hogy még izgalmasabb és sűrűbb legyen a konfliktus, de sajna ezzel épp az ellenkezőt érjük el, vagyis érdektelenné válik ez az elem, úgy, ahogy van. Tényleg nem tudjuk lerágni a körmünket azon, vajon előbukkan-e még valaha Peter/Pókember igazi arca, vagy idétlen yuppie-ként kell mostantól éldegélnie a következő filmekben.
Mint ahogy az sem hoz minket lázba, Pete vajon tényleg megcsalja-e a primitív szőkére festett Bryce Dallas Howard-dal (aki a filmben és az életben is kiváltságos, a filmben a rendőrfőnök lánya, az életben pedig Ron Howard befutott rendezőé) a szerelmét, vagy sem, lesz-e házasság végre hőseink között, vagy sem. Ez a lánykérés-vonal is mesterséges, a változatosság kedvéért, egy szimpla fokozása az eddigi kapcsolatuknak, ha már a második filmben nagyon szerették egymást, akkor a harmadik filmben mi mást is tehetnének, minthogy eljegyezzék egymást? Minimum, a következő filmben pedig már a nászutat szervezik majd, az ötödikben meg a kis Pókember-utódot. Ennél azért egy fokkal érdekesebb történettel is előrukkolhatott volna a film, vagy legalábbis fantáziadúsabbal. (Ha már egyszer úgyis a képregények talaján járunk...)
Ami a Pókember ellenségeket illeti, adott egy előző filmekbeli barát/ellenfél, Harry, akit a remek James Franco játszik, egészen jól, bár az ő szimpatikus arca alapján elég nehéz rosszat képzelni a karakteréről. Vele kapcsolatban érdekes az előző filmek történetére való utalás, ami mondjuk, jogos is, hiszen nem valószínű, hogy egy néző a Pókember 3-at nézné meg először, kihagyva az eddigieket. Harry-vel tulajdonképpen nincs is sok bajunk, bár érdekes, hogy a film egy adott pontján jó időre eltűnik a képből, de aztán ez is megoldódik. A másik két ellenséges arccal már több gond van: a Homokember túlságosan képregény-szerű, és emiatt csak látványos, de nem izgalmas karakter, Eddie pedig túl egyoldalú a maga borzasztó nyomulásával, és idegesítő gátlástalanságával, azzal együtt, hogy ő is hajlamos átmenni ronda képregény-figurába. (Az Eddie-t játsszó Topher Grace viszont jó választás a negatív karakterre, Grace már első szerepében, a Traffic-ban meggyőzően alakította a gerinctelen és aljas egyetemistát, akik rászoktatta a heroinra Erika Christensen-t).
A képregény-effekt elég sokszor felbukkan, ami bizonyára bejön a tini comics-rajongó srácoknak, de a filmet abba az irányba viszi, ahol nemcsak meseszinten, de technikailag is minden megtörténhet, vagyis a komputer-effektek terepére. Persze ezekből lesznek a helyi látványos jelenetek, a Homokember alakváltozásai és harcai, Pókember röpködése és verekedései, vagy az Eddie-karakter fekete párducos akciói, de azzal együtt, hogy tudjuk, a film egy képregény adaptációja, most mintha túl sok lenne ebből a világból - túl sok rajzolt figura, túl sok hihetetlen megmenekülés.
A film két órája most elég soknak tűnik, hiába igyekszik a sokféle mellékszál (a rendőrfőnök lánya, a Homokember múltja, Eddie nyomulása, stb...) kitölteni a filmteret, ez nem annyira sikerül. Nincsenek valódi, tényleg valódi konfliktusok, mert azt azért nem neveznénk annak, hogy Pete egyik percről a másikra átmegy egy öltönyös táncos-komikus figurába, aki annyira gátlástalan, hogy pont a nagy szerelmén akar sebet ejteni. Vagy azt, hogy elveszíti-e a fotós állását az újságjánál, vagy sem. Ezek csak helykitöltő dramaturgiai fordulatok, amiknek nincs erejük.
Mindezzel együtt az eddigi Pókember-nézők egészen biztosan meg fogják nézni a harmadik filmet is (vagy inkább már meg is tették, tekintve, hogy a film minden idők legjobb hétvégi jegyeladási adatait produkálta, és a Sony már el is határozta, hogy még minimum 3 további Pókember-film van tervbe véve), sőt, rengeteg mozinézőnek tetszeni is fog, amit lát, vagyis tényleg majdnem mindenki jól jár a bolton. A későbbiekben pedig ez a kevésbé jól sikerült Pókember-film beolvad majd a díszborítós Pókember DVD-kiadásokba (a jó második és a még nem tudni, milyen negyedik rész közzé), és nem is fogunk emlékezni rá, hogy akkoriban mennyit elégedetlenkedtünk miatta.
-lido-
2007-05-09