2008-02-05
Cserbenhagyás
Lelki mélyfürdő
Az ember nincs mindig felkészülve egy komoly és megérintő drámára, mármint film formájában. Bár jól tudtuk, hogy miről fog szólni a film, és a címe is sokat elárul, a hatás, amit ránk gyakorolt, majdnem szokatlan, semmiképp sem mindennapos, és nagyon erős.
A Reservation Road tulajdonképpen egy kamara-dráma, ami két férfi között zajlódik, egészen kevés helyszínen, effektíve kevés történéssel, és kiszámíthatóan boldogtalan végkifejlettel.
Egy
harmincas elvált apa egyik nap a meccsről viszi haza a 10 év körüli fiát, és miközben vezet, az alapban feszült férfinak megcsörren a telefonja, hogy (mint kiderül) a volt felesége sürgesse meg a hazatérésüket. Miközben a telefonnal bajlódik (a filmekben látott autóbalesetek kb. 80 %-át a nem kihangosított, vagyis felvett mobiltelefonok okozzák), valahogy szembesodródik egy teherautóval, és hogy villámgyorsan kikerülje, egy benzinkút előtti parkolórészre hajt. Kikerülte a karambolt, megkönnyebbülhetne, de nem teheti, sőt, éppen ellenkezőleg - mivel a parkolórészen éppen egy autó áll, amiből kiszállt egy kétgyermekes család, csak a 10 éves kisfiú álldogál mellette, hogy a kishúga által gyűjtött bogarakat elengedje. Az autós elüti a kisfiút, majd pánikba esik, és továbbhajt.
Erről a borzasztó tragédiáról szól a film, szóról szóra, illetve azt követő napokról, hetekről, és leginkább azokról az érzésekről, ami a véletlenül gyilkossá vált apa (Mark Ruffalo), illetve a kisfiát elveszített apa (Joaquin Phoenix) lelkében zajlik ezekben a napokban. Nehéz lenne leírni azokat az eszközöket, amivel a film eléri, hogy 102 percet lélegzet-visszafojtva nézzünk végig, de az egyértelmű, hogy itt az erős érzelmek, érzések, a fájdalom és
a bűntudat "tobzódását" láthatjuk, a szó pozitív értelmében.
Ismerjük azt a fogást, amikor direkt drámai, gyakran horrorba hajló történettel csábítanak regények olvasókat, illetve filmek nézőket, az Egyesült Államokban az Akadémiai elismerésre várva, Európában pedig csak régi jó európai szokásként (Ilyen például a Millió Dolláros Bébi, vagy az Ígéret Megszállottja, a Ments Meg Uram és társaik..). Vékony a határvonal az erőltetett és a valódi drámák (pl. Az Utolsó Éjjel) között, tulajdonképpen kicsi dolgokon dől el, hogy ki hova tartozik, miközben már a film első perceiben érezzük, hogy az adott film jó lesz-e nekünk, vagy sem.
Ez a film kimondottan jó, mert nincsen benne egy leheletnyi erőltetés sem, és minden egyes percét átéljük az adott szereplők szemszögéből. Ehhez persze kell az, hogy két ilyen
elképesztően jó színészt kapjunk ki, mint amilyen Joaquin Phoenix (akit a Gladiátor szuper-negatív szerepe, Commodus után, illetve a csodás Nyughatatlan után egy életre megkedveltünk, mint őstehetséget), és Mark Ruffalo (aki romantikus vígjátékokban - Hirtelen 30, Azt Beszélik, Ha Igaz Volna - ugyanolyan jó, mint drámákban, lsd. Collateral, Az Élet Nélkülem).
Ők egyesével is temérdek feszültséget cipeltek fel a filmvászonra, de amikor együtt szerepeltek egy jelenetben, akkor sütött köztük a drámai feszültség, mialatt mi nem tudtuk eldönteni, minek drukkoljunk inkább, annak, hogy lelepleződjön Ruffalo, vagy hogy vége legyen már ennek a kemény lelki mételynek.
Mindketten nagyon jól játszottak, a megtört apa
karakteréhez mindketten hozzáadták még a karakterük sajátos jegyeit: Phoenix egy média-professzort játszott, aki hisz az igazságszolgáltatásban és az erkölcs győzelmében is, Ruffalo pedig egy kiégett ügyvédet, akinek az élete már a baleset előtt is romokban volt, de nem tudott rajta változtatni.
Kettejükben az a közös, hogy odavannak a gyerekeikért, és arra vágynak, hogy egy munkás hétköznap után este együtt tölthessék a szeretteikkel az időt.
A filmet olyan szépen és finoman vették fel (operálták), ami szintén ritkaság, és ami csodásan szolgálta a belső (lelki) vívódások bemutatását (különleges volt a szemek kihangsúlyozása, a szubjektív kamera-használat, amikor az egyik szereplő szemszögéül szolgált a kamera, stb..).
A női
(mellék)szereplőket is szerettük, Mira Sorvino a maga kicsi szerepével, és Jennifer Connelly, a bevált drámai színésznő, aki úgy mutatta be a kétségbeesett gyászt, a fürdőszobai kövön kuporodva, hogy a látványa szíven ütötte a nézőt.
Mondhatnánk, hogy egy kamara-dráma ez a film, mert kevés szereplős, és végülis két férfi lelki összecsapásáról szól, de a Reservation Road sokkal több ennél - egy olyan drámai élmény, ami akkor is erősen hat ránk, amikor nézzük, és később is (amikor gyakran eszünkbe jutnak egyes jelenetei, vagy csak simán a hangulata, a szereplők mozdulatai) - nagyon jó és nagyon megrázó mű, aminek a megnézése felér egy lelki megtisztulással.
Egy
harmincas elvált apa egyik nap a meccsről viszi haza a 10 év körüli fiát, és miközben vezet, az alapban feszült férfinak megcsörren a telefonja, hogy (mint kiderül) a volt felesége sürgesse meg a hazatérésüket. Miközben a telefonnal bajlódik (a filmekben látott autóbalesetek kb. 80 %-át a nem kihangosított, vagyis felvett mobiltelefonok okozzák), valahogy szembesodródik egy teherautóval, és hogy villámgyorsan kikerülje, egy benzinkút előtti parkolórészre hajt. Kikerülte a karambolt, megkönnyebbülhetne, de nem teheti, sőt, éppen ellenkezőleg - mivel a parkolórészen éppen egy autó áll, amiből kiszállt egy kétgyermekes család, csak a 10 éves kisfiú álldogál mellette, hogy a kishúga által gyűjtött bogarakat elengedje. Az autós elüti a kisfiút, majd pánikba esik, és továbbhajt.
Erről a borzasztó tragédiáról szól a film, szóról szóra, illetve azt követő napokról, hetekről, és leginkább azokról az érzésekről, ami a véletlenül gyilkossá vált apa (Mark Ruffalo), illetve a kisfiát elveszített apa (Joaquin Phoenix) lelkében zajlik ezekben a napokban. Nehéz lenne leírni azokat az eszközöket, amivel a film eléri, hogy 102 percet lélegzet-visszafojtva nézzünk végig, de az egyértelmű, hogy itt az erős érzelmek, érzések, a fájdalom és
a bűntudat "tobzódását" láthatjuk, a szó pozitív értelmében.
Ismerjük azt a fogást, amikor direkt drámai, gyakran horrorba hajló történettel csábítanak regények olvasókat, illetve filmek nézőket, az Egyesült Államokban az Akadémiai elismerésre várva, Európában pedig csak régi jó európai szokásként (Ilyen például a Millió Dolláros Bébi, vagy az Ígéret Megszállottja, a Ments Meg Uram és társaik..). Vékony a határvonal az erőltetett és a valódi drámák (pl. Az Utolsó Éjjel) között, tulajdonképpen kicsi dolgokon dől el, hogy ki hova tartozik, miközben már a film első perceiben érezzük, hogy az adott film jó lesz-e nekünk, vagy sem.
Ez a film kimondottan jó, mert nincsen benne egy leheletnyi erőltetés sem, és minden egyes percét átéljük az adott szereplők szemszögéből. Ehhez persze kell az, hogy két ilyen
elképesztően jó színészt kapjunk ki, mint amilyen Joaquin Phoenix (akit a Gladiátor szuper-negatív szerepe, Commodus után, illetve a csodás Nyughatatlan után egy életre megkedveltünk, mint őstehetséget), és Mark Ruffalo (aki romantikus vígjátékokban - Hirtelen 30, Azt Beszélik, Ha Igaz Volna - ugyanolyan jó, mint drámákban, lsd. Collateral, Az Élet Nélkülem).
Ők egyesével is temérdek feszültséget cipeltek fel a filmvászonra, de amikor együtt szerepeltek egy jelenetben, akkor sütött köztük a drámai feszültség, mialatt mi nem tudtuk eldönteni, minek drukkoljunk inkább, annak, hogy lelepleződjön Ruffalo, vagy hogy vége legyen már ennek a kemény lelki mételynek.
Mindketten nagyon jól játszottak, a megtört apa
karakteréhez mindketten hozzáadták még a karakterük sajátos jegyeit: Phoenix egy média-professzort játszott, aki hisz az igazságszolgáltatásban és az erkölcs győzelmében is, Ruffalo pedig egy kiégett ügyvédet, akinek az élete már a baleset előtt is romokban volt, de nem tudott rajta változtatni.
Kettejükben az a közös, hogy odavannak a gyerekeikért, és arra vágynak, hogy egy munkás hétköznap után este együtt tölthessék a szeretteikkel az időt.
A filmet olyan szépen és finoman vették fel (operálták), ami szintén ritkaság, és ami csodásan szolgálta a belső (lelki) vívódások bemutatását (különleges volt a szemek kihangsúlyozása, a szubjektív kamera-használat, amikor az egyik szereplő szemszögéül szolgált a kamera, stb..).
A női
(mellék)szereplőket is szerettük, Mira Sorvino a maga kicsi szerepével, és Jennifer Connelly, a bevált drámai színésznő, aki úgy mutatta be a kétségbeesett gyászt, a fürdőszobai kövön kuporodva, hogy a látványa szíven ütötte a nézőt.
Mondhatnánk, hogy egy kamara-dráma ez a film, mert kevés szereplős, és végülis két férfi lelki összecsapásáról szól, de a Reservation Road sokkal több ennél - egy olyan drámai élmény, ami akkor is erősen hat ránk, amikor nézzük, és később is (amikor gyakran eszünkbe jutnak egyes jelenetei, vagy csak simán a hangulata, a szereplők mozdulatai) - nagyon jó és nagyon megrázó mű, aminek a megnézése felér egy lelki megtisztulással.
-lido-
2008-02-05