2008-01-14
A Nagy Kiárusítás
fyi: ez történik most - Magyarországon
Florian Opitz megdöbbentő dokumentumfilmet készített a privatizációról, a globális nézőponttól lefelé haladva, 4 ország, 4 közösség, 4 ember sorsát követve. A Nagy Kiárusítás duplán megdöbbentő, megdöbbent, amit eléd tár, plusz megdöbbent, hogy ráeszmélsz, ez történik a saját országodban - ezekben a percekben.
A Nagy Kiárusítás egy SOWETO-i fiatalember történetével kezdődik, aki illegálisan visszakapcsolja az áramot olyan embereknek, akiknél az áramszolgáltató kikapcsolta azt. 
Elmagyarázza nekünk, ki ő, mit csinál és miért, majd látjuk munka közben is. A természetes reakciónk a látottakra az, hogy a fiatalember anarchista, és hogy bár érzelmileg megértjük, tetteivel nem tudunk azonosulni. Ha valaki nem fizet az áramért, akkor ne is használja - hangzik a belénk táplált gazdaságilag liberális érvelés. A történet azonban itt még nem ér véget. Adva van egy 150 000 lelket számláló város, illetve városrész, Johannesburg egyik lepusztult része, ahol havonta átlagosan 20 000 háztartásban kapcsolják ki a villanyt. Van a nyomornak és a tragédiának egy olyan szintje, amikor az ember már tehetetlenné válik - e fiatalember azonban nem vált tehetetlenné, egy egész mozgalmat indított el - legyen világosság címmel:)
Florian Opitz filmje metszően briliáns, mert elképesztő empátiával és közben végtelen távolságtartással
hozza közelünkbe ezeket az emberi tragédiákat, úgy, hogy a lépést a filmben szereplő emberek, életek, sorsok felé nekünk magunknak kelljen megtenni. Semmi sem fogható ahhoz az élményhez, amit a más emberekkel való kontaktusteremtés, "más" emberek sorsával való azonosulás jelent, és itt nem hírességekről, hanem olyan emberekről beszélünk, akikre rá van tapasztva a címke, a bélyeg, hogy „más emberek”, hogy „nem igazán részei a társadalomnak”.
Az 53 éves anya, Minda története még durvább. A pénzbedobós, privatizált rendszert ő egy Shakespeare-i vagy görög tragédiába illő kín formájában kell, hogy elszenvedje.
Hetente 2x, de legalább 10 naponta 1x meg kell szereznie bizonyos mennyiségű pénzt ahhoz, hogy a fia életben maradhasson (beteg a veséje, és a dialízis baromi drága dolog). Hogy lehet ennél durvább kínzást elképzelni? Ha van pénze kap ellátást, ha nincs, nem kap - és pont.
Vannak horror-történetek, amikkel semmit sem tudunk tenni - sajnos. Szegény emberek, akiknek ki kellett ugraniuk a WTC ablakaiból, hogy elkerüljék a tűzhalált, szomáliai éhező gyermekek, uszonyaik miatt lemészárolt cápák, gorillák, Tiananmen téren meggyilkolt egyetemisták, a Putyin alatt kivégzett újságírók, a sor végtelen, végtelenül hosszú.
Látunk egy súlyos beteg ágya mellett kézi pumpával lélegeztető férfit, és arra gondolunk, szegény manilai emberek, nincs pénzük, nekik csak ez az egészségügy jutott, nem tehetünk semmit. Ugyanakkor a saját egészségügyünkkel itt és most, Magyarországon pontosan most teszik ugyanazt, amit az övékkel tettek.
Vajon a saját történetünket is úgy kell-e, fásultan és közönyösen végignéznünk, mintha az egy másik emberrel, egy „más emberrel” történne, akinek eleve elrendelve ez a sorsa és amin nem lehet megváltoztatni?
Elmagyarázza nekünk, ki ő, mit csinál és miért, majd látjuk munka közben is. A természetes reakciónk a látottakra az, hogy a fiatalember anarchista, és hogy bár érzelmileg megértjük, tetteivel nem tudunk azonosulni. Ha valaki nem fizet az áramért, akkor ne is használja - hangzik a belénk táplált gazdaságilag liberális érvelés. A történet azonban itt még nem ér véget. Adva van egy 150 000 lelket számláló város, illetve városrész, Johannesburg egyik lepusztult része, ahol havonta átlagosan 20 000 háztartásban kapcsolják ki a villanyt. Van a nyomornak és a tragédiának egy olyan szintje, amikor az ember már tehetetlenné válik - e fiatalember azonban nem vált tehetetlenné, egy egész mozgalmat indított el - legyen világosság címmel:)
Florian Opitz filmje metszően briliáns, mert elképesztő empátiával és közben végtelen távolságtartással
hozza közelünkbe ezeket az emberi tragédiákat, úgy, hogy a lépést a filmben szereplő emberek, életek, sorsok felé nekünk magunknak kelljen megtenni. Semmi sem fogható ahhoz az élményhez, amit a más emberekkel való kontaktusteremtés, "más" emberek sorsával való azonosulás jelent, és itt nem hírességekről, hanem olyan emberekről beszélünk, akikre rá van tapasztva a címke, a bélyeg, hogy „más emberek”, hogy „nem igazán részei a társadalomnak”.
Az 53 éves anya, Minda története még durvább. A pénzbedobós, privatizált rendszert ő egy Shakespeare-i vagy görög tragédiába illő kín formájában kell, hogy elszenvedje.
Hetente 2x, de legalább 10 naponta 1x meg kell szereznie bizonyos mennyiségű pénzt ahhoz, hogy a fia életben maradhasson (beteg a veséje, és a dialízis baromi drága dolog). Hogy lehet ennél durvább kínzást elképzelni? Ha van pénze kap ellátást, ha nincs, nem kap - és pont.
Vannak horror-történetek, amikkel semmit sem tudunk tenni - sajnos. Szegény emberek, akiknek ki kellett ugraniuk a WTC ablakaiból, hogy elkerüljék a tűzhalált, szomáliai éhező gyermekek, uszonyaik miatt lemészárolt cápák, gorillák, Tiananmen téren meggyilkolt egyetemisták, a Putyin alatt kivégzett újságírók, a sor végtelen, végtelenül hosszú.
Látunk egy súlyos beteg ágya mellett kézi pumpával lélegeztető férfit, és arra gondolunk, szegény manilai emberek, nincs pénzük, nekik csak ez az egészségügy jutott, nem tehetünk semmit. Ugyanakkor a saját egészségügyünkkel itt és most, Magyarországon pontosan most teszik ugyanazt, amit az övékkel tettek.
Vajon a saját történetünket is úgy kell-e, fásultan és közönyösen végignéznünk, mintha az egy másik emberrel, egy „más emberrel” történne, akinek eleve elrendelve ez a sorsa és amin nem lehet megváltoztatni?
-jepe-
2008-01-14