Charlie Wilson Háborúja

Ha valaki azt hinné, hogy a Charlie Wilson Háborúja valami olyasmi akar lenni, hogy van egy eldugott személy, aki egy eldugott területen megvívja maga háborúját, sajnos, téved. Charlie Wilson ugyanis egy amerikai képviselő, aki bár nagyon-nagyon egyszerű civilnek van beállítva, asszisztensként mindjárt egy C.I.A. ügynök segít neki (Philip Seymour Hoffman).

A ″civil kezdeményezés″ így csak másodpercekig marad egy civil kezdeményezés szintjén, hiszen onnantól kezdve, hogy a C.I.A. is benne van a pakliban, hiába vígjáték, amit nézünk, többé nem kispálya.

A történet lényege az, hogy Charlie Wilson bár iszákos, és bármikor beül meztelenül egy meztelen nőkkel és kokainnal zsúfolt jakuzziba, nagyon érzékeny fickó, aki elhatározza, hogy segít a szegény afgánokon. Valami megfogta őt az afgánok sorsában, és rögeszméjévé vált, hogy segít rajtuk - ″szerény″ lehetőségeiből kihozva a maximumot.

Az USA kezdetben (1980) csupán 5 millió dollárral támogatta Afganisztánt, ekkor lépett be Charlie Wilson a képbe, aki ezt a támogatást az adófizetők pénzéből mindjárt felemelte 50 millióra. Így indult el Charlie Wilson a nemzeti hőssé válás pályáján felfelé.

A filmben a vígjátéki vonal eléggé egyszerű, de jól működik. Adott egy iszákos kongresszusi képviselő (Tom Hanks), aki bombázó nőkkel veszi körül magát (mintha a Charlie Angyalai róla szólna). Segítője a lecsúszott, lúzer CIA ügynök (a zseniális Philip Seymour Hoffman), így működik a kis csipet-csapatuk, akik miután megnéztek egy dokumentumfilmet Afganisztánról, és maguk is leutaztak oda, megszállott Afganisztán-segítőkként teszik a dolgukat. Minél több pénz az afgánoknak, annál nagyobb jót tettek, annál nagyobb jót tett az USA.

Közben van egy-két elgondolkodtató rész, a taposó-aknákról és plasztik-aknákról, amelyek a gyerekek végtagjait tépik le, a filmben látunk is ilyen szegény gyerekeket (a hatás kedvéért). Közben persze nagyban megy a humorizálás, a politizálás, egy-két izraeles vicc, egy-két keresztényes poén, hogy a közönség jobban oldódjon, és észre sem vesszük, máris azon kapjuk magunkat, hogy a film logikáját, miszerint több pénz - több jó, teljesen magunkévá tettük.

A film így emeli a téteket, 50 millió dollárról 100, 200, majd 250 millióra, mintha csak a Pretty Woman-ben látnánk a klipet, amelyben Julia Roberts-et egyre jobban megcsinálják a szalonban. Aporpos, Julia Roberts egy fehér republikánus, kő-keresztény nőt alakít, aki az egész Afganisztánért aggódó ″mozgalom″ gyökere. Tom Hanks-szel lefekszik, de még csak nem is mutatják, annyira nincs köztük semmi vibráció, ennek ellenére úgy van beállítva, mintha Tom Hanks, azaz Charlie Wilson elsősorban férfiassága miatt cuppant volna rá az afgán sztorira.



Az egészet még kellemesebbé teszik a jelenetek, amelyben a szemét oroszok védtelen civileket irtanak helikoptereikkel, a gépágyúk golyózáporában csak úgy hullanak az afgánok, mint a legyek, miközben a szemét oroszok szexuális életükről csevegnek rádión, szórakoztató vadászatként fogva fel a népirtást. Charlie Wilson pénzgyűjtése az afgánok számára pont ezért lelkesítő egy projekt. Fegyvert kell adni szegény afgánoknak, hogy vissza tudjanak vágni a szemét ruszkinak. Ha lenne egy-két helikopter elhárító rakétájuk, mindjárt más volna a helyzet. Mivel bár durván torzítva, de mégiscsak a történelemről szól ez a mókás film, elmondhatjuk, hogy a végére már roppant nagy lesz a katonai vesztesége a Szovjetuniónak, és végül le is bontják az egész Szovjetuniót - amit Charlie Wilson sikereként ünnepelhetünk - a derék afgánok javára.





Mit is mondhatnánk, a Forrest Gump történelemszemlélete, amelyben Forrest a fenekét mutatja Nixon-nak, vagy pingpongban elpáholja a kínaiakat, milliószor szimpatikusabb, mert a Forrest Gump egy emberi film, egy nagyon szép mese. A Charlie Wilson Háborúja azonban a történelmet akarja nagyon durván átsatírozni - az idei elnökválasztás kampányának kötelékében, ami már korántsem kellemes élmény.

A film úgy állítja be, hogy a Szovjetuniót Afganisztánban győzték le az amerikaiak, az afgánok harcán keresztül. A film úgy állítja be, hogy az oroszok szemetek, az amcsik (beleértve a CIA-seket) pedig érző lények, aki jó szívük miatt aggódnak az afgánokért, akik az USA ellenségével harcolnak. A film a tényt, hogy a Szovjetunió számára Afganisztán volt Vietnám, úgy állítja be, mintha az USA megnyert volna egy Vietnámot. A film úgy állítja be, hogy a hidegháború és a Szovjetunió vége az afgán vereség miatt következett be. A film természetesen az USA-t teszi meg a hidegháború győztesének.

A gond az, hogy az ilyen populáris, propaganda-történelem gyakorlatilag néphülyítés. Michael Moore propaganda ″dokumentum″-filmjei (amik azért mindig masszívan a valóságon alapulnak) szofisztikált tudományos anyagok az ilyen tömeg-röhögtető demagógiához képest.

Az a helyzet, hogy a hidegháborúnak nincs győztese, illetve ha van is, az nem egy háborút nyert meg, csak egy csatát (de ez a győztes természetesen az USA). A hidegháborúnak azért lett vége, mert a harc áthelyeződött a területért folyó fegyveres hadviselés dimenziójából a gazdasági hatalom, a gazdasági gyarmatosítás dimenziójába. Egy ország már nem azé, akié a föld, hanem akié a bevétel és a profit. Egy ország azé, aki az ország erőforrásait tulajdonolja (privatizáció révén), illetve azé, akinek az ország a sok-sok felvett kölcsön miatt tartozik. Hadsereg helyett gazdaságilag is el lehet foglalni egy országot, kölcsönöket lehet adni nekik, amiket sosem tudnak visszafizetni, kölcsönöket, amiket meg lehet szabni, hogy mire költsék el. Az USA ad egy nagy kölcsönt egy kis országnak, és megszabja, hogy mekkora léptékű beruházásokat kell elvégezniük, amiket természetesen USA cégek fognak elvégezni. A pénz máris visszakerül az USA-ba, a kis ország meg egy életre adóssá válik. Ezt az adósságot aztán mindenféle módon lehet behajtani, kötelezik a kis országot, hogy adja el, privatizálja erőforrásait, áram, víz, stb, néha még az egészségügyet is. Ez az igazi területfoglalás - nem a hidegháború.

A hidegháború vége mellesleg nem szovjet KO volt, hanem szovjet hatalomátmentés - ″rendszerváltás″. Gyarmataikon bevezették a kapitalizmust, úgy, hogy a korábbi állami tulajdonokat trükkösen leprivatizálták saját maguk számára, így a szovjet és szocialista nagyurak nemzetközileg is fizetőképes milliárdosokká váltak. Ez azért nem egy kimondott KO.

Kicsit tehát más a valóság, és más az, amit a film erőltetett anti-intellektuális lazasággal beállít, hogy az USA jól hazavágta a Szovjetuniót, megnyerte a hidegháborút, és egyben revansot vett Vietnámért is (a szovjeteken :)). A Szovjetunió és a keleti blokk lebontása a szovjet szocialisták nagy manővere volt, amely miatt az USA nem győzelmi mámort kellett, hogy érezzen, hanem egy vadiúj és nagyon kemény ellenfél megjelenését a saját területén. Nem győzelmi mámor - hanem új fenyegetés.

A másik dolog, amit nem árt fejben tartani, és amiről a durván demokrata kampányfilm még viccből sem tenne utalást, hogy az USA Afganisztánt azért akarta (már akkor is), mert minden hatalommániás tábornok számára világos, ha a térképre tekint, hogy a Közel-Kelet kulcsa stratégiailag Afganisztán. Azt sem árt fejben hozzágondolni a filmhez, hogy a legendás afgán harcosok között ott volt Osama Bin Laden is.

A harmadik, és nem mellékes körülmény, hogy ha már egyszer CIA ünnepséget tartunk a filmben a nagy amerikai sikerekről (a film egy CIA ünnepséggel kezdődik, ahol Charlie Wilson-t kitüntetik), akkor emlékezzünk meg az USA 1-2 ezzel párhuzamos akciójáról is. Gratuláljunk nekik, tapsoljuk meg őket azért is, hogy 1989 karácsonyán az USA fogta magát, és elfoglalta Lengyelországot, illetve, bocs, Panamát. A Panama függetlenségéért kiálló tábornok rezidenciája előtt egy amerikai vadászgép jelent meg. A tábornokot elfogták és az USA-ba hurcolták. Az USA-nak annyi köze volt Panama-hoz, mint bármely területfoglaló agresszornak. Az is kedves beavatkozás volt a filmben főszereplő CIA részéről, hogy például 1981-ben a panamai Omar Torrijos-t megmerényelték (felrobbantották a kisgépét, ugyanúgy, mint néhány hónappal korábban az ecuadori Roldós tábornok gépét). Természetesen ″ezek″ mind diktátorok, akik nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek az USA számára (:)). Jól szemlélteti egyébként a gazdasági gyarmatosítás és a katonai hadviselés közti különbséget, az, hogy bár 1999-ben Panamát visszaadták a panamaiaknak (mi az a majd' száz év 1903 óta), a csatorna technikailag (korrupt vezetők, gazdasági befolyás, stb) továbbra is abszolút az amerikaiaké.





A film egyébként végig vicces, legalábbis valamennyire, illetve legalábbis akkor, amikor éppen nem az köti le a figyelmünket, hogy mennyire erőlködnek, hogy a laza kis vígjátékkal átmossák a nézők agyát. Egyébként nézni nem kellemetlen - csak belegondolni az. A film végül egy nagyon aranyos poénnal teszi konkréttá a politikai üzenetet, hogy ti. Bushnak mennie kell, betűkkel is kiírják a vászonra, hogy mindenki értse, megjegyezze és terjessze: "Afganisztán jól kezdődött - csak később ... we fucked it up". Azt, hogy jól kezdődött - erősen vitatjuk, de az mégis bájos húzás, hogy legvégül gyakorlatilag Bush szájába adják, hogy ″elszúrtuk″. Ennek révén az Oscar ceremóniát egy világszerte közvetített Bush-ellenes kampánnyá lehet változtatni, ami, akármennyire is örül neki az ember, nem más, mint gusztustalan propaganda.