microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2008-03-03

Titanic

Minden nap számít


James Cameron Titanic-ja sokkal több, mint egy sima "feldolgozás", köze sincs a katasztrófa-filmekhez, viszont az egyik eddigi legszebb szerelmes történet, egy megtörtént tragédia keretébe helyezve. Ez a film egy valódi élmény, amitől mindent megkapunk, ami a Titanic történetével, az akkori korral, és a főszereplő két csodás fiatal szerelmével kapcsolatos lehet.

Akkoriban, amikor a film nálunk megjelent a mozikban (98 eleje), direkt nem akartuk megnézni - mivel leszinkronizálták. Hiába szerepelt nagyon sokáig a mozik (pl. az Odeon) műsorán, hiába feszítettek hatalmas Titanic-plakátok városszerte, mi akkor kihagytuk, hogy később, kb. a DVD megjelenés idején (99-ben) végre feliratosan nézhessük meg. Nem is kérdés, mennyire jól tettük ezt a kivárást, egy ilyen komoly műalkotás eredeti nyelvet kíván.



A Titanic történ
ete, vagyis az 1912-es tragédia itt egy kerettörténetbe van ágyazva, a luxushajó roncsainak kutatásával indul és végződik a film, illetve ehhez kapcsolódóan az egyik túlélő (nem valóságos, hanem a film kedvéért kitalált túlélő) visszaemlékezésével. Rose DeWitt Bukater ő, az ekkor 101 éves néni, aki a Titanicon való utazás idején 17 éves arisztokrata lány volt. Ez a kerettörténet szokatlanul jól működik a filmben, itt pont nem okoz hangulat-törést, mint ahogy az más filmekben történt, hanem ellenkezőleg: a kincsvadász stílusból, a Titanicra csak mint kutatói karrier-helyszínre tekintő stábból valami más lesz a film végére: Rose visszaemlékezése, a Titanic és a saját személyes Titanic-történetének elmesélése után ezek az egyszerű fickók másképp gondolnak majd a XX. század kultikussá vált, elsüllyedt luxushajójára.

Csodálatos a szerkesztés, hihetetlenül finom a felvezetés, ahogy ráfókuszálunk az idős hölgyre, akinek a szavai a legdrámaibban átélhetővé teszik a Titanic tragédiáját, azt, amit előtte a kövér és suttyó stábtag csak mint egy számítógéppel is modellezhető technikai malőrt vázolt fel. Nem ismerünk még egy ilyen filmet, amiben az öregséget ilyen szépen és megkapóan tudják ábrázolni, mint itt, ahol a 101 éves néni belepillant a hajón használt (és most felszínre hozott) kézitükrébe, és azt mondja, olyan, mintha megint ott lenne, a Titanic-on, csak már a tükör által visszatükrözött arckép nem ugyanaz, mint akkor volt. A szeme, a ráncokkal körülvett gyönyörű kék szeme áttűnik a 17 éves szemeibe, ahogy Kate Winslet Rose-ként száll fel a hajóra, hogy megkezdje az egész életét meghatározó utazását. Szép ez az idős hölgy, és nemcsak azért, mert mögé látjuk a fiatalkori szépséges önmagát, hanem mert sugárzik, és érezzük, hogy egy izgalmas és gazdag életet élt meg, mi pedig alig várjuk, hogy jobban megismerhessük ennek az életnek a Titanic-on töltött időszakát.



James Cameron és kollégái fantasztikus munkát végeztek a film részleteiben is: ahogy a szereplők felszállnak a hajóra, másodpercek alatt rengeteg éles információt kapunk a gazdagok, az arisztokraták, vagyis az első osztályú utasok életmódjáról, illetve a szegények, a harmadosztályon utazó, az Amerikában szerencsét próbálók életéről. Miközben Rose a vőlegénye karján lépdel fel a Titanicra, anyja kimért kíséretében és kb. 20 bőrönddel, aközben látjuk, hogy két fiatal srác hogyan pókerezik a kikötőben két skandináv fickóval, a Titanicra szóló belépőjegyek tétjével. Az egyik srác egy olasz fiú, Fabrizio, a barátja pedig Jack Dawson, a nagyon helyes és életvidám amerikai srác. Megnyerik a jegyeket, és már ott is vannak a Titanic-on, a kiválasztottak hajóján, New York-i úticéllal.
Nagyon finoman megírt szerelmi történetet látunk, aminek minden részlete telitalálat. Ilyen Jack és Rose első találkozásának a megkomponálása: először csak távolról látják egymást, a különböző hajó-szintek által elválasztva, de mégis mindkettőjüknek megakad a másikon a tekintete.

Aztán belepillanthatunk Rose előre kikövezett, és szinte már le is élt életébe, az unalmas és üres arisztokrata hétköznapokba, aminek egyik fontos eleme, hogy egy gazdag örököshöz készülnek éppen férjhez adni. Bár nincs sok időnk erre, mégis rögtön bele tudjuk képzelni magunkat Rose érzéseibe, úgyhogy érteni véljük, ahogy első este odarohan a hajó farához, hogy kétségbesetten kimásszon a korlátján, arra készülve, hogy beugrik a jeges óceánba.



De ez nem történik meg, mert valaki mégis visszarántja őt a szó képletes értelmében, egy ismeretlen srác (Jack Dawson) nem tudja kivonni magát a lány akciója alól (involválódott), és kész rá, hogy utána ugorjon ennek a vadidegen fiatal lánynak. Leonardo DiCaprio annyira hitelesen és tökéletesen játssza el Jack Dawson karakterét, amennyire csak lehetséges: az ő mozdulataiban látjuk a szabadon vándorló, éles eszű, életrevaló és művészi vénával megáldott fiatal srác előtörténetét, azt a vele született nemességet és intelligenciát, amivel ugyanolyan helye van az "előkelő" körökben, mint az olasz és ír barátai között. Jack karaktere a lehető legpontosabban megírt, az egyik legfőbb jellemzője az, ahogy minden egyes új helyzetben tudja, mit kell tennie, az éles eszével és az érzékenységével minden pillanatban látja az utat, ami például megmentheti őt és a szerelmét egy katasztrófa-helyzetben.

Jack megállítja Rose-t, sőt, meg is menti a vízbe eséstől, ami után már mindketten egy új történetben találják magukat: Rose még csak halványan, de érzi, hogy nem lesz az agresszív örökös felesége, Jack pedig boldogan fogadja el a vőlegény köszönő-vacsora meghívását aznap estére. Igazi élvezet nézni a két főszereplőt, ahogy ismerkednek egymással, ahogy az ösztönös rokonszenv és egymáshoz való vonzódás mentén egyre többet mutatnak meg magukból, és ahogy néhány rövid találkozás után mindketten úgy érzik, hogy nem tudnak majd elválni egymástól. Cameron-nak sikerült páratlanul izgalmas karaktereket megformálnia, akiknek az életét külön-külön is szívesen megnéznénk egy másik filmben, és akik együtt tényleg nagyon szépek, és nagyon jóról szólnak.



A filmben Jack többször megmenti Rose életét, is viszont: Rose a legváratlanabb helyezetekben hagyja ott a kényelmet és a biztos túlélés lehetőségét, azért, hogy Jack-kel lehessen. Ilyen tökéletes szerelmet és folytonos önfeláldozást nagyon ritkán láthatunk, és ez a filmnek csupán az egyik, bár igen erős eleme.

A történetben van egy nagy adag Rómeó és Júlia-s sietség, a szerelmeseknek nagyon kevés idejük marad a katasztrófáig, hogy együtt legyenek, de ezt az időt mindennél szebben töltik. A film profi rétegeinek egyike az a vonal, ami egy 17 éves lány első szerelméről szól, arról a magával ragadó érzelmi viharról, ami Jack-et és Rose-t elsodorja.

Nemcsak a történések, hanem a képek szintjén is nagyon erős a film, egy-egy jelenet egy-egy részlete egy életre belénkivódik a szépségével és a kifejezőképességével. Ilyen például, amikor a katasztrófa bekövetkezte után egy gyönyörű fiatal lány teste lebeg a hajó vízzel elárasztott halljában, vagy amikor Rose-ék menekülnek a volt-rendőr inas elől, és letévednek a gépházba, a hatalmas izzó vasgépek közé, ahol mint két angyal suhannak végig, miközben Rose selyemruhája festményszerűen libben.



Ahelyett, hogy egy "sima" katasztrófa-film feldolgozását kapnánk a Titanic tragédiájának, Cameron sokkal többre vállalkozik, sikerrel: a páratlan, "elsüllyeszthetetlen" luxushajó hétköznapjait is bemutatja, az ütközésig, és persze azon túl is, a hajón tartózkodók különféle csoportjairól is képet adva: a mindenféle náció tagjai, a gazdagokat kiszolgáló személyzet, a hangsúlyos ír közösség, akikkel Rose-ék együtt mulatnak, a millárdos különleges vendégek, mint Benjamin Guggenheim, akiről a Titanic-történelem külön megemlékezett, az egyszerű szénpakoló munkások, akik hajtották a gépeket, az első tisztek és matrózok, a zenekar legendává vált tagjai, akik szó szerint az utolsó pillanatig játszottak, amikor már süllyedt a hajó, a lányok, akiknek el kell válniuk szerelmüktől, mert nők és gyerekek mehettek a mentőcsónakokba, a szegény anyák, akik a halál előtt elaltatják a gyerekeiket, a pánikba esett emberek, akik egymást taposva igyekeztek túlélni a tragédiát, a különféle személyiségeket, akik a tragédia bekövetkeztével váratlanul hősökké váltak, vagy éppen ellenkezőleg.

Elképesztő az a részlet-gazdagság, amivel a film dolgozik: egy-egy jelenetben villanásnyi idő alatt rengeteg információt kapunk a korról, az arisztokraták életmódjáról, a beszédstílusukról és megnyilvánulásaikról (Benjamin Guggenheim legendává vált mondatáról: "A legjobb ruhánkat vesszük fel, és úriemberként várjuk, hogy elsüllyedjünk."), a harmadosztályon utazók kiszolgáltatottságáról (ami azt is jelentette, hogy a szegény utasok közül haltak meg többen a tragédiában), a hajó kapitányáról (aki rossz döntést hozott a sebesség fokozásával), az első tisztek és az alacsonyabb fokozatú hajószemélyzet magatartásáról - apró részletekből egy teljes képet kapunk az egész hajóról, és a rajta utazókról.



Látszik, hogy mennyit kutatott Cameron a filmre készülve, több olyan utas is felbukkan a filmben, akik valóban ott voltak a Titanic-on, és akikről megemlékeztek a feljegyzések, ilyen pl. a filmben Kathy Bates által játszott Molly Brown, akit valóban "az elsüllyeszthetlen Mollynak" hívtak, és aki állítólag rendet tartott a mentőcsónakukban, Isador és Ida Straus, akikről tudjuk, hogy az asszonyt kimentették volna, de nem akarta elhegyni a férjét, és akiket a film drámaian mutat be, ahogy egymást átölve fekszenek az ágyon, és a víz lassan eléri őket, John Jacob Astor, a leggazdagabb, multimilliomos utas, aki 5 hónapos terhes feleségével utazott (Rose a vacsoránál be is mutatja őket Jack-nek), és akinek csak a felesége élte túl a tragédiát, mert Astor az utolsó utáni percig halogatta a hajó elhagyását - de nemcsak a valódi utasok szerepeltetésével törekedett valósághűségre a film, hanem technikai részletekben is, és felhasználták a a túlélők visszaemlékezeseit is (arról a drámai képről, ami fogadta a Carpathia-ra kimentetteket a jeges vízben levő halottakról).

Történeti hűség és drámai ábrázolás: ezeket együtt tudta Cameron és stábja, annyira átélhetően, hogy az az érzésünk, mintha mi is ott lettünk volna a Titanic-on. Nem lehet eléggé értékelni az a döntést, amivel a katasztrófafilmek irányából a dráma felé irányította filmjét a rendező, mert miközben tényleg pontos képet kapunk a tragédia óráiról, és látjuk, hogy mi történhetett a jéghegynek való ütközés után, nem a tömegbalesetek kikerülhetetlen horror-motívuma a jellemző, hanem az egyes emberek tragédiái.




A folytonos feszültség és veszettül intenzív drámai ábrázolás közben még kisebb csúcspontok is adódnak a filmben, olyan jelenetek, amik felejthetlenek és az elevenünkbe találnak: ilyen az a jelenet, amikor Rose áll a mentőcsónakban, és lassan engedik le, miközben fentről nézi Jack, a süllyedő hajón maradó (és a gerinctelen vőlegény által becsapott) fiú, akivel kapcsolatban érzi Rose, hogy nem fogja többet látni -és akkor váratlanul kiugrik a mentőcsónakból, hogy ismét együtt legyenek ("ha te ugrasz, én is ugrom"). Csodaszép és borzongtató jelenet. Ilyen az a kép, amikor több száz porcelántányér kezd el lezúdulni a polcokról, az a jelenet, amikor Jack lerajzolja a meztelen szerelmét, és a szemeit látjuk közelről, vagy ilyen az, amikor Rose egy mentőcsónakban kockás plédbe csavarva néz fel a napfelkelte rózsaszínű fényében a Carpathia jelzőfényeire.

Ilyen a jeges vízben vergődők "látványa", vagy ezzel egyidőben a félig üres mentőcsónakokban kuporgók elgyötört arca, akik nem merik nézni az utastársaik haláltusáját, de ilyen a Titanic-ot tervező Thomas Andrews (a filmben Victor Garber) halála is, aki még az előtte levő percben megigazítja a szalon óráját - méltóságteljesen, és egy régvolt világ nemesi gesztusával búcsúzik el a hajójától és az élettől.



A film végén visszatér a kerettörténet, a Rose által viselt különleges gyémánt utáni kutakodás, aminek megtalálása volt az expedíció fő célja. Rose ott van a kutatóhajón, a Titanic roncsai felett, és kirakja a kabinjában az életéről készült fotókat. Látjuk, hogy mindaz, amit Jack-kel élt át a Titanic-on, hogyan változtatták meg a későbbi életét, hogyan lett színésznő az arisztokrata feleség helyett, hogyan repült pilótaként, hogyan lovagolt férfi módjára, és még sorolhatnánk az elemiet annak a gyönyörű életnek, amit Jack-nek köszönhetett.

Egyedül úgy tudja megköszönni élete legnagyobb szerelmének, hogy többször szó szerint és minden értelemben megmentette az életét, hogy a gyémánt nyakéket, amivel annak idején Jack lerajzolta őt, és ami 85 évig vele volt, bedobja az óceánba. Drámai jelenet, ami úgy folytatódik, hogy Rose békésen elalszik a kabinjában, és álmaiban visszatér ő és Jack a Titanic-ra - boldogságuk színhelyére.


James Cameron Titanic-ja egy kiemelkedő és nagyon komoly művész alkotás, ami azon túl, hogy ez izgalmas és szép szerelmi történetet dolgoz fel, igazán méltó megemlékezést ad a Titanic áldozatairól. Csodás film, amit legszívesebben minden évben megnéznénk egyszer, akkora élményt nyújt, és aminek a hatása nem múlik napok múltán sem...

-lido-
2008-03-03

Címkék: James Cameron, Kate Winslet, Leonardo DiCaprio, Titanic



:::::::
  LÁSD: Titanic info-file
:::::::  (Titanic 1997.)