microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2008-05-28

2 Nap Párizsban

A nyuszi és az ő játékai


Julie Delpy az egyik legfantáziadúsabb és helyesebb csaj az európai filmgyártásban, akinek öntörvényű, helyes világa minden alakításában, illetve rendezésében tisztán tükröződik. Legújabb filmje, ami több, mint személyes jellegű, egy meglepően játékos, vicces és valóban szórakoztató mű, amin jó sokat nevettünk.

Miss Delpy-ről azt minimum elmondhatjuk, hogy huncut. Azon túl, hogy leginkább művészfilmes és/ vagy simán jó rendezőkkel szokott forgatni (lsd Jarmusch, Kieslowski, Hallström és társaik), többször elvállalt már olyan filmeket/szerepeket, amik eléggé meglepőek (lsd. Egy Amerikai Farkas Párizsban, Szexuális Mélyfúrások, a Vészhelyzet c. tv-sorozatban egy tolvaj ápolónő szerepe, stb..).

Delpy nemcsak jó színésznő, de nagyon jó forgatókönyveket is tud írni, és pompásan be tudja rendezni a saját világát a saját filmjeiben. A 2 Nap Párizsban is pont ilyen: egy virgonc lány filmje, aki kitalált egy vicces történetet, belepakolta a kedvenc barátait és a családját (a mamája és a papája játsszák a filmbeli szüleit), teleírta jobbnál-jobb párbeszédekkel, és eljátszotta benne a főszerepet. Az egész olyan, mint egy vidám és helyes, nagyon jó értelemben vett babaház, amiben úgy történnek a dolgok, ahogy ezt Delpy kisasszony elképzeli.

A vicces beszólások is lányosak, egyrészt gyerekesek, másrészt ütősek. Az első jelenettől kezdve, ahogy elindul a film, magával ragad minket ez a könnyedség és ovis humor, ami Delpy személyiségéből adódik.

Van egy kicsi narrációnk, Delpy, vagyis itt Marion magyarázza az alaphelyzetet, mármint azt, hogy 2 hét velencei szerelmes kiruccanás után két napot töltenek éppen Párizsban, ő és Jack nevű amerikai pasija. Marion francia, Jack amerikai, a lány fotós, a fiú belső épitész, de nemcsak ebben a két dologban különböznek egymástól. Mi, nézők most leginkább beszéd közben ismerjük meg a főszereplőinket, Marionék folyton beszélgetnek, szinte be nem áll a szájuk, és abból, amiket nyilatkoznak az élet dolgairól (pl. állandóan szidják Bush-t)), illetve a visszaemlékezéses régebbi tett-felidézésekből egészen hamar képbe kerülünk velük kapcsolatban. Ami azért így túlzás, mert mindketten túl izgalmas személyiségek ahhoz, hogy hamar megírhassuk a profiljukat, plusz tartogatnak még ezen túl is meglepetéseket, másrészt pedig ez a film pont nem az elhamarkodott képalkotásról szól.



A film csodásan pereg előre, Marionék lebilincselő párbeszédeket nyomnak, és közben megérkeznek Marion szüleihez, ahol a következő 2 napot fogják tölteni. A szülők (akik az életben is Delpy-szülők), ha lehet, még a lányuknál is huncutabbak, a szó európai, és különösen franciás értelmében. Jack (a nézőkkel egyetemben) nem győzi kapkodni a fejét a sok hóbortos (“európai”) attitűdön, amit a szülők művelnek. Az életvidám apa becsapós műveltségi vetélkedőn teszteli Jack ismereteit a francia kulturáról, az érzelemdús (és élénk múltú) anya remekül szórakozik Jack intim fotóin, amúgy pedig gyakran jól adagolt sírás-adagokkal írányítja a családtagjait. A szülőket nézve mi is elég gyorsan átmegyünk egy átlag amerikai nézőpontba, és Jack-kel érzünk együtt, miközben a bolondos francia szülők nagyban műsoroznak.

Delpy filmje az ő helyes (kis) világának a közvetlen leképezése, és ez a közvetlenség nemcsak szórakoztató, de remekül működik is. Látjuk, milyen párbeszédeket, mondatokat, helyzeteket szeretett volna viszontlátni a filmjében, és hogy ezeket milyen magától értetődő természetességgel írta bele a forgatókönyvbe, rendezte meg a színészeivel. Ilyen pl. a “rasszista taxis esete” c. jelenet, amikor egy párizsi taxis minden átmenet nélkül elkezdi szidni Marionéknak a városban felbukkanó (és taxizó) népcsoportokat, miközben szállítja őket.

Marion-nak se kell kétszer mondani, olyan Hitler-paródiát nyom le, amilyet utoljára Mr. Fawlty (John Cleese) adott elő a Waczak Szálló A Németek c. epizódjában (amit mondjuk nem lehet überelni). Delpy-nek fontos, hogy egy-két momentum benne legyen a filmjében (ilyenek a Bush-ellenes folytonos beszólások, Jim Morrison párizsi sírjának turisztikai értelme, az egy amerikai és egy európai szemszögéből vett velencei utazás kétfélesége, Jack véres állatokkal való ijesztegetése a párizsi piacon, miután ő és a papája Jack távozása után rögtön a biozöldségekhez vándorolnak...), és ezek a kis részletek nemcsak állásfoglalást jelentenek valami mellett, hanem erős információhordozók is, természetesen, miközben viccesen illeszkednek bele a film menetébe.

Marion és Jack a felszínen úgy töltik el a napjaikat, ahogy ezt más párok is tennék Párizsban (már ha a pár egyik tagja őslakos), tehát körülnéznek a városban, taxiznak, nevezetességekhez zarándokolnak el, fotóznak, délben a családdal ebédelnek, este pedig elmennek bulizni. Persze mondanunk sem kell, hogy e kellemes, de átlagos felszín alatt a Delpy-univerzum teljesen átlag-feletti tartalmakat rejt, semmi sem úgy zajlik náluk, mint ahogyan azt bárki előre elképzelhetné. Egy idő után például feltűnik Jack-nek, milyen sok volt pasija szaladgál Marionnak a városban, akikkel egyébként többnyire még mindig tartja a kapcsolatot, és akik valahogy “franciásan” könnyeden veszik “az új (aktuális) pasi” kategóriát.



Adam Goldberg (aki Jack-ket játssza, és aki régebben járt Delpy-vel, és most is jó barátja a színésznőnek) olyan fantasztikus humorérzékkel alakítja a jófej amerikai srácot, aki megpróbál beilleszkedni, hogy elképesztő. A legviccesebb beszólásokat persze a legkomolyabb képpel mondja, miközben a nézők nem tehetnek mást, mint hogy időről-időre harsányan felnevetnek rajta. Az egyik jellemző (Delpy által írt, Goldberg által előadott) jelenet az, amikor Jack-éket nyúllal kínálják Marion szülei. Jack kissé rosszul lesz a megölt és megsütött állat láttán, aztán pedig látja, hogy pont répát adnak köretnek hozzá. Ekkor felveti, milyen fura, hogy megeszik azt is, amit a nyuszi evett (szokott volt enni, még életében - szegényke), ezek után tán a nyuszi játékai is itt lesznek valahol az asztalon? Lássuk be, ez egy ovis humor, de nagyon hat, mert egy fantáziadús lány írta, és egy tehetséges színészsrác adta elő.

Ilyen helyes apróságokkal van teli a film, miközben olyan gördülékenyen, viccesen és jól halad előre, hogy a végén nem is hisszük el, hogy valóban másfél órás volt a film. Delpy szülei, Goldberg, a régi szeretőket játsszó színészek, vagyis mindenki remekül elvan a szerepében, élükön természetesen Marion-nal, vagyis Julie-val. Teszik a dolgukat, ki mit: az apa malac (szexuális ért.) művekből készít kiállítást, az anya a cicához ragaszkodik leginkább, Marion húga bezakkan a tanítástól, Jack megszállottan lefotóz mindent, amit lát, ahelyett, hogy átélné a pillanatokat, Marion pedig próbál rendet tartani a világában, amibe talán egy fokkal több ex-fiúbarát tartozik bele, mint kellene...

A fotózás egyébként központi elem a filmben, és ez is remekül működik. Marion fotós, aki gyerekkora óta a megfigyelésnek, “átérző” fotózásnak él, azzal együtt, hogy a látása nem túl jó (mint ahogy Delpy-nek sem, ugyanazt a szem-hibát írta meg a karakterének, mint amilyen neki van). Jack viszont már a velencei útjukon azzal borította ki a lányt, hogy digi kamerájával minden egyes másodpercet rögzített, válogatás és gondolkodás nélkül. Ezt a módszert hívhatnánk akár “átlag amcsi” megörökítési módszernek is, de a film ennél tovább megy, amikor Marion arra panaszkodik, milyen rosszul esett neki, hogy Jack éppen akkor fotózta le őt, amikor ő fotózta Jack-et, és ezzel kb. egy párbajt hozott létre kettejük között. Érzékeny írói látásmód, árnyalt karakterekkel, remek konfliktusokkal.



Több órát el tudtunk volna még tölteni főhőseinkkel, mert egy igazi élvezet volt őket végigkövetni 2 napos párizsi kalandjukon, amely tele volt kedves humorral, jófajta intellektuális beszólásokkal, eredeti konfliktusokkal és karakterekkel, és legfőképpen egy igazi Delpy-s természetességgel. Nagyon megszerettük a világát, és alig várjuk, hogy megint megnézhessük ezt az erre vonatkozó filmjét...
-lido-
2008-05-28

Címkék:



:::::::
  LÁSD: 2 Nap Párizsban info-file
:::::::  (2 Days in Paris 2007.)