2008-04-05
Elah Völgyében
Fény az alagút végén
Na végre, még egy Irakos film, hál istennek, gondolja az ember, mielőtt belül az Elah-ra. Az Elah Völgyében azonban nem az, aminek látszik - szerencsére. Nem egy patetikus patrióta mozi, a hadsereg és a kormányzat támogatásával, Bruce Willis-szel a főszerepben, és nem is egy ballib siránkozás, hogy "milyen szörnyű, hogy a szabad világ vezetőjeként elnyomjuk ezt a szegény népet", amely úgy folytatódhatna, hogy "miért nem adják ide a pénzt önként?". Az Elah végre felülemelkedett e két verzión, és egy igazán jó film lett ebben a borzasztó témában.
Az Egyesült Államok, bár a lehető legjobbak az alapjai (lásd a Függetlenségi Nyilatkozatukat, amilyennel nem sok nép büszkélkedhet, és a jogrendszerük is csodálatos), ha
belegondolunk, nem igazán nőtte ki a hidegháború során felvett pozícióját, hogy ugye van az egyik rendszer (Szovjetunió, Kína), és van a másik, egyik így rossz, a másik úgy. Amerikától többet várnánk, nevezetesen azt, hogy önmagában véve jó társadalom legyen, emberi, és hű bizonyos értékekhez (ahogy mondani szokták). Ám az amcsik Vietnámot Vietnámra halmoznak, és nem bírják levetkőzni, hogy agresszorok, és elképzelni is nehéz, mekkora elvonási tüneteik lennének, ha pár hétig nem szállhatnának meg legalább egy országot.
Az Elah Völgyében a lehető legjobb típusú film. Kisvárosi, emberközeli, amolyan csöndes, drámai film, amelyben a légy zümmögésének is szerepe van. Művészi film, a javából. Bár alapvetően, és nagyon szerencsés módon felülemelkedett a konzervatív versus demokrata (párti) háború-ábrázoláson (hálistennek), ezt nem úgy tette, hogy kölcsönvett egy-két szereplőt valamely Robert
Redford-filmből (mint Gyávák és Hősök), és néhányat valamely megrendelésre készült Bruce Willis-es filmből, hogy kiegyensúlyozott legyen.
Ha már itt tartunk, ha amerikai filmekről van szó, tudnunk kell, hogy a hadsereggel kapcsolatos filmeket CENZÚRÁZZÁK, olyan szinten, hogy ha az nem tetszik a pizsamába öltözött katona-PR-osoknak, akkor a filmet letiltják. Ez a tény (aminek legbővebb ábrázolását a Besorolás Alatt c. filmben láthattuk) felveti a kérdést, hogy vajon Oliver Stone (példának okáért) filmjei mennyiben kritikus filmek, és mennyiben megrendelésre készült darabok, hogy Stone mennyire a hadsereg kritikusa és mennyire a szócsöve (e kérdést egyébként valamely vicces filmben is komolyan felvetik).
Az Elah Völgyében az említett felülemelkedést a jobb és baloldali sztereotípiákon úgy valósítja meg, hogy az egyetlen főszereplő egy jobboldali bácsi, aki fia halála után nyomoz. A bácsi azonban úgy jobboldali, ahogy nem szoktuk látni. Ahogyan Magyarországon is a jobboldali bácsik fogatlan, és dühös nyugdíjasok (a politikai érdekek alapján ábrázolva, mellesleg ahhoz is gyomor kell, hogy valakire hasson a gyűlöletkeltés egy idős bácsi iránt, akinek nincs foga), az USA-ban is a ”héják” olyan bácsik, akik minimum nácik (így egyszerűbb a kezelésük propaganda terén, mert nem kell őket megérteni, hiszen nácik, vagy mik).
A mi bácsink (Tommy Lee Jones) is ilyen bácsi, csak őt szeretettel ábrázolták, mint David Lynch tette ezt Alvin Straight-tel a Straight Story-ban. Így bár ha meglát egy amerikai zászlót, tiszteleg (ami, ha bárki belegondol, nem túl nagy defektus,
hacsak nem kínai az illető, vagy japán), mégis ugyanolyan kedves, kisvárosi emberként tekinthetünk rá, mint a Fargo nyomozónőjére, vagy Alvin Straight-re, és nem kell úgy néznünk, mint az Anya, Lánya, Unokája nagymamáját, aki szappant rakott a kislány szájába, ha csúnyán beszélt (világos, hogy vidéken (is) vannak durva arcok, de ha így általánosítunk, nem lépünk-e a sovinizmus mezejére, illetve mit szólnánk egy ugyanígy általánosított filmhez a NY-iakról, LA-iekről, amerikaiakról vagy a magyarokról?).
Az Elah Völgyében azért remek film, mert rendezőnk és írónk, Paul Haggis empátiával fordult e kedves jobboldali bácsi felé, és a nézőket nem kényszerítette hamis, szívükkel és értelmükkel ellenkező azonosulásra, vagy szembehelyezkedésre, és hagyta, hogy egy ember a teljes összefüggésrendszerével együtt legyen kitéve szimpátiánk, vagy antipátiánk sugarának.
Világo
s, hogy a cél az volt, hogy egy háborúpárti bácsi útját bemutassák, onnan, hogy fiait harcba küldi, odáig, hogy megfordul benne a világ, és világos, hogy a cél az volt, hogy az iraki, stb. háború ellen agitáljon, ám ezt nem propaganda eszközökkel tette meg, nem felületes, nem kliséken alapuló, nem csúsztatós módszerrel, hanem azt mondta, hadd szóljon, filmjét aláveti egy hazugság-vizsgálónak, mert bízik benne, hogy tartalom, amit közölni szeretne, tényleg létezik, tényleg benne van ebben a filmben, és nem kell a kozmetika eszközeivel kívülről rárajzolni azt.
Az Elah Völgyében kitűnő film, más aspektusból, de hasonlóan jó, mint a Gyávák és Hősök. Élvezetes krimi, amely, amikor élvezhetetlenné válik, az iraki (etc) háború őrületét kell hibáztatnunk, és nem a rendezőt. Azt az őrületet, amely Michael Moore bár jó alapú, mégis agyon-kozmetikázott propagandafilmjében, a 9/11 Farhrenheit-ben rövid időre felbukkan (és ez a rövid idő jobb, mint az egész film: azt látjuk, hogy harckocsizó katonák heavy metal-ra harcolnak, üvöltő zenére ölnek, mintha egy video game-mel játszanának,
az iparszerű gyilkoláshoz a rossz trippek mindig hozzátartoztak, Hitler katonáit methamphetaminnal nyomták, Hitler maga is súlyos meth-függő volt).
Ez nem az a lineárisan felvezetett őrület, mint amilyen a Full Metal Jacket első felének végén, ez egy non-lineáris őrület, egy rendes skizofrénia, amelyben a srác egyszerre az a jó fiú, aki mindig is volt, és az az őrült, aki odaát vált belőle (és mellesleg ebben a filmben is mit nyomtak: meth-et, a speed alapválfaját).
Az Elah Völgyben, túl jobb és baloldali szemellenzőkön (és vegyük figyelembe, hogy az igazság pillanatában Kerry elnökjelölt is azt mondta, támogatja az iraki operációt) a nemzet nézőpontjából világítja meg ezt a súlyos rákfenét, ezt a mindent felzabáló őrületet, amit számukra az iraki (etc) háború(k) jelentenek.
Mi innen csak támogatni tudjuk agresszor barátainkat, hogy sikerüljön leállniuk, lejönniük a pénzért folytatott háborúkról, a kisebb népek felkarolásáról, lásd Koszovó függetlenségét is eléggé látványosan beárnyékolja a sok-sok amerikai zászló.
belegondolunk, nem igazán nőtte ki a hidegháború során felvett pozícióját, hogy ugye van az egyik rendszer (Szovjetunió, Kína), és van a másik, egyik így rossz, a másik úgy. Amerikától többet várnánk, nevezetesen azt, hogy önmagában véve jó társadalom legyen, emberi, és hű bizonyos értékekhez (ahogy mondani szokták). Ám az amcsik Vietnámot Vietnámra halmoznak, és nem bírják levetkőzni, hogy agresszorok, és elképzelni is nehéz, mekkora elvonási tüneteik lennének, ha pár hétig nem szállhatnának meg legalább egy országot.
Az Elah Völgyében a lehető legjobb típusú film. Kisvárosi, emberközeli, amolyan csöndes, drámai film, amelyben a légy zümmögésének is szerepe van. Művészi film, a javából. Bár alapvetően, és nagyon szerencsés módon felülemelkedett a konzervatív versus demokrata (párti) háború-ábrázoláson (hálistennek), ezt nem úgy tette, hogy kölcsönvett egy-két szereplőt valamely Robert
Redford-filmből (mint Gyávák és Hősök), és néhányat valamely megrendelésre készült Bruce Willis-es filmből, hogy kiegyensúlyozott legyen.
Ha már itt tartunk, ha amerikai filmekről van szó, tudnunk kell, hogy a hadsereggel kapcsolatos filmeket CENZÚRÁZZÁK, olyan szinten, hogy ha az nem tetszik a pizsamába öltözött katona-PR-osoknak, akkor a filmet letiltják. Ez a tény (aminek legbővebb ábrázolását a Besorolás Alatt c. filmben láthattuk) felveti a kérdést, hogy vajon Oliver Stone (példának okáért) filmjei mennyiben kritikus filmek, és mennyiben megrendelésre készült darabok, hogy Stone mennyire a hadsereg kritikusa és mennyire a szócsöve (e kérdést egyébként valamely vicces filmben is komolyan felvetik).
Az Elah Völgyében az említett felülemelkedést a jobb és baloldali sztereotípiákon úgy valósítja meg, hogy az egyetlen főszereplő egy jobboldali bácsi, aki fia halála után nyomoz. A bácsi azonban úgy jobboldali, ahogy nem szoktuk látni. Ahogyan Magyarországon is a jobboldali bácsik fogatlan, és dühös nyugdíjasok (a politikai érdekek alapján ábrázolva, mellesleg ahhoz is gyomor kell, hogy valakire hasson a gyűlöletkeltés egy idős bácsi iránt, akinek nincs foga), az USA-ban is a ”héják” olyan bácsik, akik minimum nácik (így egyszerűbb a kezelésük propaganda terén, mert nem kell őket megérteni, hiszen nácik, vagy mik).
A mi bácsink (Tommy Lee Jones) is ilyen bácsi, csak őt szeretettel ábrázolták, mint David Lynch tette ezt Alvin Straight-tel a Straight Story-ban. Így bár ha meglát egy amerikai zászlót, tiszteleg (ami, ha bárki belegondol, nem túl nagy defektus,
hacsak nem kínai az illető, vagy japán), mégis ugyanolyan kedves, kisvárosi emberként tekinthetünk rá, mint a Fargo nyomozónőjére, vagy Alvin Straight-re, és nem kell úgy néznünk, mint az Anya, Lánya, Unokája nagymamáját, aki szappant rakott a kislány szájába, ha csúnyán beszélt (világos, hogy vidéken (is) vannak durva arcok, de ha így általánosítunk, nem lépünk-e a sovinizmus mezejére, illetve mit szólnánk egy ugyanígy általánosított filmhez a NY-iakról, LA-iekről, amerikaiakról vagy a magyarokról?).
Az Elah Völgyében azért remek film, mert rendezőnk és írónk, Paul Haggis empátiával fordult e kedves jobboldali bácsi felé, és a nézőket nem kényszerítette hamis, szívükkel és értelmükkel ellenkező azonosulásra, vagy szembehelyezkedésre, és hagyta, hogy egy ember a teljes összefüggésrendszerével együtt legyen kitéve szimpátiánk, vagy antipátiánk sugarának.
Világo
s, hogy a cél az volt, hogy egy háborúpárti bácsi útját bemutassák, onnan, hogy fiait harcba küldi, odáig, hogy megfordul benne a világ, és világos, hogy a cél az volt, hogy az iraki, stb. háború ellen agitáljon, ám ezt nem propaganda eszközökkel tette meg, nem felületes, nem kliséken alapuló, nem csúsztatós módszerrel, hanem azt mondta, hadd szóljon, filmjét aláveti egy hazugság-vizsgálónak, mert bízik benne, hogy tartalom, amit közölni szeretne, tényleg létezik, tényleg benne van ebben a filmben, és nem kell a kozmetika eszközeivel kívülről rárajzolni azt.
Az Elah Völgyében kitűnő film, más aspektusból, de hasonlóan jó, mint a Gyávák és Hősök. Élvezetes krimi, amely, amikor élvezhetetlenné válik, az iraki (etc) háború őrületét kell hibáztatnunk, és nem a rendezőt. Azt az őrületet, amely Michael Moore bár jó alapú, mégis agyon-kozmetikázott propagandafilmjében, a 9/11 Farhrenheit-ben rövid időre felbukkan (és ez a rövid idő jobb, mint az egész film: azt látjuk, hogy harckocsizó katonák heavy metal-ra harcolnak, üvöltő zenére ölnek, mintha egy video game-mel játszanának,
az iparszerű gyilkoláshoz a rossz trippek mindig hozzátartoztak, Hitler katonáit methamphetaminnal nyomták, Hitler maga is súlyos meth-függő volt).
Ez nem az a lineárisan felvezetett őrület, mint amilyen a Full Metal Jacket első felének végén, ez egy non-lineáris őrület, egy rendes skizofrénia, amelyben a srác egyszerre az a jó fiú, aki mindig is volt, és az az őrült, aki odaát vált belőle (és mellesleg ebben a filmben is mit nyomtak: meth-et, a speed alapválfaját).
Az Elah Völgyben, túl jobb és baloldali szemellenzőkön (és vegyük figyelembe, hogy az igazság pillanatában Kerry elnökjelölt is azt mondta, támogatja az iraki operációt) a nemzet nézőpontjából világítja meg ezt a súlyos rákfenét, ezt a mindent felzabáló őrületet, amit számukra az iraki (etc) háború(k) jelentenek.
Mi innen csak támogatni tudjuk agresszor barátainkat, hogy sikerüljön leállniuk, lejönniük a pénzért folytatott háborúkról, a kisebb népek felkarolásáról, lásd Koszovó függetlenségét is eléggé látványosan beárnyékolja a sok-sok amerikai zászló.
-jepe-
2008-04-05