microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2008-04-29

Párizs, Szeretlek!

Szkeccsfilm, imádunk!


Amennyire izgalmas és remek műfajt képeznek a szkeccsfilmek (több kisfilmből összeállított filmek), annál kevesebb jó szkeccsfilm jut az eszünkbe, sőt, annál kevésbé van kedvünk jegyet váltani egy szkeccsfilmre. Nos, a Párizs, Szeretlek! feloldja ezt a faramuci helyzetet, és igazságot szolgáltat mind a szkeccsfilm műfajának, mind a nézőinek, mert ez egy igazán ihletett és jól sikerült film.

A szkeccsfilmekkel az a baj, hogy egy-egy játszósarkot rendeznek be a résztvevő alkotók számára, ahol valamennyi pénzből, valamekkora terjedelemben kiélhetik magukat, létrehozhatnak egy szignóval ellátott, alkalom szülte, ad hoc művet, amely nem illeszkedik szervesen művészi karrierjükbe, de egy alkalmi szereplésnek megteszi. Ebből az aspektusból adódik a szkeccsfilmek legrosszabb tulajdonsága, hogy különálló, lecsapott, „ez most csak egy kisfilm, egy ujjgyakorlat a nagy filmek nagy rendezőjétől” - stílusú erőszakosan kerek történetek keletkeznek. Gyakorlatilag minden film-rész előtt fel és legördül a függöny, megtapsoltatják az előzőt, és felkonferálják a következő opuszt. Ezerrel dübörög a nagybetűs IMPORTANCIA.

A Párizs, Szeretlek! ehhez képest egy üdítően lendületes, frissítően friss alkotás, és ez a kitűnő minőség nem csupán az egyes filmek elképesztő szépségének köszönhető, de az egész ihletett atmoszférájának, szerkesztésének is.

A legeslegjobb a filmben (briliáns húzás), hogy az elején nem egy kerek 10 perces történetet látunk, hanem egy éppenséggel jóval a végkifejlet előtt elvágott kis filmet. Ennél nagyobb bíztatást nem is kaphatna egy 120 perces szkeccsfilmre beült néző elméje: a film diplomatikusan jelzi, hogy nem kell félni a „mindenki pont 10 percig nyomja a saját sztoriját” szindrómától, nem kell félni, hogy távirányító nélkül, védtelenül, kiszolgáltatottan ültünk be, és nem tudjuk ugratni a történetet a „skip this chapter” gomb segítségével, mert a film szerkesztői, alkotói ugyanazon cél érdekében munkálkodtak: hogy egy korlátok és kompromisszumok nélküli élményfolyam jöjjön létre.

Persze így is volt pár olyan kisfilm, amely kifejezetten fárasztó volt, például egy bohócos sztori, vagy egy kínai szépség-szalonos etap, de ezek sem okoztak fennakadást, nem kellett az óránkra pillantani, mert valami varázslatos módon (köszönhetően a film szerkesztésének) e béna részek is fenntartották az egész film folyamát, konkrétan az ember úgy volt vele, hogy tudtuk, hogy lesznek rossz részek is, most legalább túlesünk rajtuk.

A néhány kifejezetten béna rész ráadásul lehetővé tette, hogy az összes kis sztori a nulláról indulhasson, hogy úgy álljunk hozzá, hogy „na, ez is biztos béna lesz”, miközben a film 70%-a egészen jó színvonalú, és van 30%, amely egyszerűen elképesztően jó.



A film szerkesztése lehetővé tette azt is, hogy az a néhány film is, amely bénább volt az átlagnál, egészen jól érvényesüljön, köszönhetően annak, hogy egy ilyen izgalmas és friss egésznek a részeként nyilvánult meg. Ott volt az a rész például, amelyben Bob Hoskins és partnere egy szerepjátékot adtak elő, ami tök fárasztó volt - ám az utolsó pillanatban egy megoldással (ami önmagában eléggé nyálas lett volna) a film olyan elegánsan ért véget, olyan gyorsan és könnyedén, ráadásul magyarázatot szolgáltatva az addigiakra, hogy a néző egyszerűen felszabadult tőle, és így az egész kisfilmre mint egy tartalommal bíró, emlékezetes és barátságos állomásra tekintünk vissza.



A legtöbb filmet erősen jellemzi a könnyedség, a friss és dinamikus történetvezetés, kihasználva, hogy egy kisfilm nem nagy ágyú, hanem profi kézi-fegyver, amely közelharcban milliószor hatékonyabb tud lenni.

Depardieu filmje például egy idős házaspárról elvileg lehetne közepes is, ám a színészi játék nagyon finom, a dialógok, különös tekintettel az „I've had all the fun I wanted for today” (megkaptam az összes jót, amit ettől a naptól vártam /mintegy hazaindulás előtt/ egy ennél sokkal jobb élmény forrásává teszik e filmet. A film legeslegvégén pedig, bár tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy a biciklista csak egy fikció, egyetlen kép, egyetlen beállítás révén a film egy atomvillanás erejével rázta meg az embert, mintha csak Bódy Gábor Fogalmazvány a Féltékenységről című filmjét láttuk volna.

A szerkesztést dicséri, hogy a film elejére olyan filmeket helyeztek el, amik valahol, meta-szinten (az egész film szintjén) a kezdet hangulatában játszódnak. A frappáns kis történet a baby-sitterről, amely a friss szociográfiai érzékenységével, roppant mód fókuszált kifejezésmódjával (a másik nő nem látszik a képben) nemcsak elegáns, finoman gördülő, letisztult, és jól irányzott, de egy hosszú távon elgondolkodtató filmalkotás is lett.

A kedves olvasónak most (Neked) ugyanúgy nem kell aggódnia, hogy minden egyes filmen ugyanúgy, ugyanolyan terjedelemben és módon trappolunk végig, ahogyan a Párizs, Szeretlek! nézői is az ettől való félelem és reszketés nélkül élvezhetik a filmet. Minden rész olyan hosszú vagy rövid, amilyennek lennie kell.

Az egyetlen film, ami igazán-igazán rosszul sikerült, éppen a rövid terjedelem korlátaiból igyekszik gúnyt űzni. Az egész egy közhelyes fordulatokból álló sztori - felgyorsítva. A közhelyes fordulatokba beleértve rákos megbetegedést, elhalálozást, satöbbi. A kisfilm nyilván azt akarja bemutatni, hogy 90 perc alatt nem lehet történetet elmesélni - de a célját nem éri el, és inkább azt bizonyítja be, hogy még egy 5-6 perces filmnél is ordító hiba, ha nincs igazán-igazán jó története :)

A film közepén túl elkezdenek sűrűsödni az események, egyre emocionálisabb darabok követik egymást. Az egyik ilyen magas hőfokú film éppenséggel nincs is annyira jól megcsinálva, mégis a fényképezés és a szereplőválogatás révén (egy gyönyörű fekete lány hajol egy megsebesült fekete srác felé, a lány mentős) megtelt élettel. A kis sztori lehetett volna kevésbé giccses, mégis jól sült el, és nagyon jó alkotó-elemévé vált a filmnek is. Ha egy kiránduláshoz hasonlítjuk az egész filmet, akkor ez nem egy súlyos részekből álló kálvária, hanem egy kellemes, lejtős, panoráma szakaszokból összeállított útvonal - anélkül, hogy a film picit is felületes lenne.

A Juliette Binoche-t és Willem Dafoe-t foglalkoztató rész (Nobuhiro Suwa filmje) a súlyos darabok közé tartozik, és bár látunk benne némi fantáziát, az egész megmarad egy teljesen kidolgozatlan gondolatnak. Egy anya egy hete veszítette el kisfiát, amire a férje azt mondja, most már tényleg túlléphetnél rajta, hiszen egy hete történt (eléggé érthetetlen megnyilvánulás). Később, amikor ugyanez a férfi kínálja ölelő karjait oltalomként a nő felé, mennyire lehet hiteles? Nagyobb a füstje, mint a lángja, ahogy mondani szokták.

Ezzel kontrasztban viszont ott van a remek dagi amerikai nős film, Alexander Payne remekműve. Egy amerikai Párizsban, ahol az amerikai egy magányos, dagi nő, aki a lehető legszerencsétlenebből kirándul. Ez az alap van megküldve azzal a második réteggel, hogy ez a nő franciául meséli a történetet, kezdő francia nyelvtudásával, amit épp egy nyelvtanfolyamon sajátított el. Egy hétköznapi, dagi amerikai nő Párizsban, saját gondolatait meséli el egy házi feladat jellegű francia fogalmazás formájában. Ki hinné, hogy e rövid és egyszerű film szinte sokkhatás-szerű érzelmi intenzitással tud hatni. Ebben a történetben is szerepel rák és halál, de tökéletes megrázó erővel.

Az ember az őszinteségtől és természetes egyszerűségtől le van nyűgözve, egyszerűen gyönyörű film, Andy Warhol egy klasszikus szkeccsfilm-béli szereplését (66 Scenes from America) juttatja eszünkbe, amelyben a kamera előtt kicsomagol egy hamburger menüt, elfogyasztja, majd összerendezi a hulladék papírokat, megtörli a száját, és azt mondja: „My name is Andy Warhol, and I just finished eating a burger”.

A másik igazán intenzív filmélmény a Maggie Gyllenhaal főszereplésével készült 3. kerület, Olivier Assayas rendezésében, akinek a Titanic fesztiválon láthattuk egy meglehetősen béna filmjét. Maggie Gyllenhaal egy Párizsban forgató színészlányt alakít, aki egy partira odarendel egy dealert. Oké, hogy a betépettség tünetei nem hasisra, hanem durva (és életveszélyes) heroinra emlékeztetnek, a film azonban mégis nagyon szép és jó, köszönhetően annak, hogy a részletekben rejlő finomságok révén a filmnek sikerül éreztetnie egy színészlány magányosságát, rászedhetőségét. Igazán emlékezetes film - akkor lehetett volna még jobb, ha nem a csodás Maggie Gyllenhaal, hanem az ugyancsak csodás Kirsten Dunst játszotta volna a főszerepet, mégpedig úgy, mintha éppen a Marie Antoinette forgatásán vett volna részt (a filmben szereplő kék barokk háttér juttatta ezt eszünkbe).

Természetesen egyszerűen nevetséges volna eredményt hirdetni, vagy valami, ugyanakkor vannak dolgok, amik mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül, és ez nem más, mint a Natalie Portman-es rész. Ez a rész (amit bizonyára a gyengére sikeredett Closer ihletett) már a legelső másodpercben lehengerlő. A vak srác, aki totál szemben ül a kamerával, mint valami tekintet-elnyelő lény, kap egy telefonhívást. "A lány az" - igen, ez egy ilyen romantikus film. Ekkor még nem is hinnénk, mennyire az. Nem először kell az intenzitás szót használnunk e cikk során, de ez a film maga az elsöprő intenzitás, a Sturm und Drang. Nem tudni, hány perces a film, megszámolni is nehéz, annyira gyors. Eszméletlen jó zene kíséretében a srác szavait halljuk, mintha Jean-Pierre Léaud egyik költői kirohanását hallanánk a Hímnem-Nőnem c. filmben.

Sebesség és Érzékenység, egymás ellenében dolgozó erővonalak közötti eszméletlen kisülés részesei lehetünk. Megjegyezzük, hogy a felgyorsított történethez (mintha a srác életének filmje peregne le) olyan mennyiségű és minőségű jeleneteket vettek fel, amiből egy másfél órás film biztosan kijött volna. Tömény költészet, viharzó érzelmek - valóságos remekmű pereg le a szemünk előtt. Ha kíváncsiak vagyunk, ki követte el - Tom Tykwer, a Lé meg a Lola rendezője :)

Nem túlzás azt állítani, hogy a Párizs, Szeretlek! sokkal több és sokkal nagyobb élményt ad, mint általában egy film. Persze, hozzá kell venni azt is, hogy ha az ember túlzottan rákészül, akkor kicsit csalódhat, szóval érdemes csak úgy, lazán beülni rá, és hagyni, hogy meglepjenek minket, és ha az ellazult nyitottság egy közepes szintjét sikerül megmintáznunk, remek élményben lesz részünk.
-jepe-
2008-04-29

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Párizs, Szeretlek! info-file
:::::::
 Paris, Je t'aime 2006.