Streetdance - Step Up 2.

Egy szó, mint száz, a két film szinte csak az alapszituációban hasonlít, és az egyik forgatókönyvíróban egyezik egymással. De nem baj, mert a Streetdance-t minden előzmény nélkül is tudjuk élvezni, amennyiben szeretjük a táncos filmeket és/vagy a hip-hop-ot.



Már az MTV producióban készült Szívem Érted Rap-es-t is nagyon szerettük, mert remek ötlet volt egy balett-vonalas táncoslányt összehozni egy helyes fekete sráccal, berakni egy fekete negyed iskolájába, összehaverkodtatni rap-es iskolatársaival, és ebből az egészből kihozni egy igazán jó és érzelemtelített, látványos táncos filmet. A film sikeréhez hozzájárult Julia Stiles és Sean Patrick Thomas tehetsége is, ez tény, de azért fontos volt a jó történet is (érdekes, hogy Duane Adler írta annak a forgatókönyvét is, mint ahogy a Step Up 1-2-ben is társíró volt).

Nos, a Streetdance egy egészen elemi, vékonyka történettel rendelkezik, egy dacos tinédzserlányról, akinek meghalt a mamája, és aki ezután az underground táncos kulturában találja meg a helyét. Baltimore-ban vagyunk, ami elég ritka helyszín az amerikai filmekben, vagyis amiről éppen ezért nem sokat tudunk. Mindenesetre főhősnőnk, Andie itt él a nevelőanyjával, itt kerüli a sulit, hogy ideje legnagyobb részét a haverjaival táncolja és akciózza szét. Andie-t egy ismertebb színész lánya, Briana Evigan játssza, és az életben is táncos, filmen eddig csak pici mellékszerepekben tűnt fel. Briana tánctudását nem nagyon tudjuk megítélni, mert kevés jelenetben táncol "végig" egy teljes koreográfiát (vagy mi a neve ezeknek a tánc-adagoknak)), de azt gondoljuk, nem rossz, bár gyakran hasonló mozdulatai térnek vissza. (Az tény, hogy a legjobbhoz, Sofia Boutella-hoz képest olyan jó-közepes színtűnek tűnik).

Lényeg, a lényeg, Andie és utcai táncos barátai (a remek Robert Hoffman-nal Chase szerepében) teszik a dolgukat, próbálnak, és készülnek a soron következő párbaj-megmérettetésre, ami egy adott helyen és időben lesz, de előre még nem lehet tudni, mikor és hol. Ehhez a hip-hop táncstílushoz, amit Andie-ék művelnek, nagyban hozzátartozik az "utca mítosza" is, vagyis az a külvárosi, lepusztult, mégis valamiképp inspiráló környezet, ami ezeket a fiatal táncosokat beindítja. A gettó hangulat, a bandázó srácok, az utca törvényeit ismerő tinik megadják a film stílusát, és mindehhez hozzájön az utcai tánc, amiben élnek.

A történet alakulása nem köti le annyira a figyelmet, hiszen itt sima választási helyzetekről van szó: Andie tagozódjon-e be a helyi művészeti iskolába, vagy sem, inkább maradjon a gyerekkori táncos haverjaival, vagy szerezzen új barátokat, tanuljon-e klasszikus táncot, vagy ragaszkodjon az eredeti stílusához, álljon-e ki a saját dolgaiért, vagy próbálja meg kibekkelni nyugodtan azokat az éveket, amíg nem lesz nagykorú.

A film végig ezeket a konfliktus helyzeteket görgeti előre, mindig felbukkan egy ilyen választási probléma, aztán hősnőnk így, vagy úgy megoldja, dönt valahogy ezekről, aztán haladunk tovább. De nem ez a lényeg, a történet csak enyhe vázát adja a táncos akcióknak, és amiért a film nem lett igazán jó, az éppen a sztori elhanyagolása miatt van. Túl nagy vonalakban és túl kiszámíthatóan halad előre a cselekmény, több lépésre előre láthatjuk az esetleges konfliktusokat, ami azt jelenti, hogy egy egyszerű séma mentén haladtak a forgatókönyvírók, sajnos.

Világos, hogy ez 1. egy tinifilm, 2. egy hiphop film, illetve a kettő együtt, és a célba vett közönség nem feltétlenül igényel komoly drámát a látványos táncbetétek közé. Fiatalokat látunk különböző stílusban táncolni, iszonyat nagy lendülettel és lelkesedéssel, akármilyen táncos megmozdulásról legyen szó, iskola próbáról, vagy utcai akcióról, spontán banda-párbajról, vagy vasárnapi grillsütésről.

Azon túl, hogy többnyire igazán látványosak ezek a táncok, ezeknek a láncolata kétségtelenül hat a nézőre, annyira, hogy ez szinte pótolni tudja a hiányzó dramaturgiát, és a végére totál gettó-hangulatba kerülünk, abban a tudatban, hogy mi is hasonlóan tudunk mozogni, ahogy ezek a srácok, ha nagyon akarjuk...