My Blueberry Nights - A Távolság Íze

Ez az első filmje, amit nem hongkongi, kínai színészekkel készített, és ami angol nyelvű. Ez a váltás nem lett annyira éles, mint lehetett volna, tehát nem úgy néz ki, hogy a híressé vált rendező betelepült Hollywood-ba, és most már csak Tom Hanks-szel hajlandó forgatni, hanem megmaradt a visszafogott, érzelemdús, lassan ecsetelős stílusánál, és egy angol színész (Jude Law) mellé Ravi Shankar lányát, az eddig még soha sem játsszó Norah Jonest (Elizabeth) tette meg főszereplőnek.

Isteni hangulata van a filmnek, a gondosan megszerkesztett képek mellett a felkavaró filmzene, és az érzelemdús színészi játékok megteszik a hatásukat, és napokig nem bírunk szabadulni a My Blueberrry-hatástól. Wong Kar-Wai-újítás a városi neonfények romantikus használata, amit eddig is sokszor láttunk tőle, de ami most szinte a film alapmotívumává válik. Főhőseink így, vagy úgy mindketten kávézókhoz, illetve kisebb büfékhez kapcsolódnak, amiknek az esti fényei folyton játékosan kitöltik a képmezőt, és ott villódznak a hely előtt áldogálók arcán.

Jude Law (Jeremy) rendelkezik egy ilyen kávézóval, New York egyik szegletében az övé egy barátságos, otthonos és kedves kávézó-étkező hely, ahol nagyon finom sütik (áfonyás piték és társaik) társaságában tölti az idejét, Elizabeth pedig világotlátó körútján eldugott amerikai kisvárosokban dolgozik pincérlányként. Nagyon jó ez a büfé-elem, mert ez is finom jelentéseket kap a filmben, akárcsak a többi, nem annyira fontos részlet.

A forgatókönyvírók mindig sokat filóznak azon, milyen munkát, hivatást, vagy csak pénzkereseti forrást társítsanak a szereplőikhez, hiszen ez eléggé fontos, nemcsak a karakter életútját (a filmben nem látható előzményekkel együtt) érzékeltetheti, hanem az egész személyiséget be lehet lőni a neki megfelelő munka-párosítással. Itt Jeremy egy szimpatikus kávézó-tulajdonos, Jude Law mint helyes fiatal srác (a külön élvezetet jelentő brit-angol akcentusával) egy a saját stílusához illő helyet “visz”, egy kicsit szétszórt, de éppen ezért otthonos kávézó-söröző-reggeliző-sütiző helyet, ahol évekre visszamenőleg megőriz minden leadott kulcsot, és ahol oroszul is ki van írva valami az ajtóra. Ide tér be a szerelmi fájdalommal küszködő Elizabeth, és itt kötnek hamar barátságot, lesznek egymás számára megértő érzelmi társak.

Mindketten ugyanabban vannak, elhagyták őket, bár Elizabeth-et éppen akkor, Jeremy-t pedig már régebben, a szenvedésük hasonló intenzitású. Kar-Wai mindig átélhetően tudja ábrázolni a szerelemmel kapcsolatos érzéseket, ebben külön nagyon jó, és ennek a képességének itt is hasznát veszi. Szinte tapintható az az üresség, ami Elizabeth-et és Jeremy-t körbeveszi, miután elhagyták őket, a melankólia és a felfüggesztett (rutincselekvéssel töltött) idő nyomai látszanak Jeremy-n is, ahogy nap mint nap ugyanúgy nyitja és zárja a büféjét, ugyanúgy elteszi mások kulcscsomóit megőrzésre, és ugyanúgy tart pár perces elgondolkodós cigiszüneteket.



Karakterábrázolásban tehát nagyon jók vagyunk, a tömérdek finomság leköti a figyelmet, ami jól is jön, mert ami a cselekményt illeti, abban már nem annyira erős a film. Elizabeth elutazik, és egy kisvárosban kezd el pincérnőként dolgozni. Innentől elágazik a film, és leginkább az ő útjára koncentrálunk, arra, hogy gyűjt egy autóra (amit más filmekben hasonló munkájú emberek pár hét alatt meg tudnak venni az USA-ban, szinte csak a borravalóból), és hogy köt ismeretséget az egyik, bárhoz tartozó törzsvendéggel, Arnie-val (akit David Strathairn zseniálisan játszott el).

Ez a szál is a szerelemről szól, természetesen, bár annak egy nem annyira ideális formájáról, a lényeg, hogy Elizabeth megfigyelőként belekerül a történetbe, és erről is ír leveleket Jeremy-nek. Ez a levélírás, amit a lány kitalált magának, elég romantikus, és talán egy kicsit idejétmúlt, főként, hogy nem árulja el a címét a srácnak, aki így csak olvashat, de nem reagálhat a lány gondolataira. Elizabeth végigköveti ennek a férfinak a történetét, aztán tovább sodródik az árral, és Natalie Portman-nal, illetve az általa játszott könnyelmű és szerencsejátékos lánnyal, Leslie-vel barátkozik össze. Ez a sodródás nem annyira pontosan kitalált, mint ahogy lehetne, a film elintézi azzal az ügyet, hogy a lány éppen élményeket gyűjt, tapasztalatokat szerez (vagyis az egyetemre való menés helyett ezt a verziót választja), és ebbe belefér a cselekmény esetleges bukdácsolása is.

Tulajdonképpen szó szerint a szerelemről szól a film (bármilyen nehéz ezt ilyen könnyedén kimondani), a szerelemről és az ezzel egy szinten levő szeretetről (Leslie és apja története), a visszafordíthatatlan dolgokról, és az olyan 2 szereplős helyzetekről, amelyekben senki sem hibás, és mégis mindenki szenved (lsd. Arnie és Sue Lynne). Nagyon jó, hogy kevés dolgot mondanak ki a szereplők, inkább az arcokból és egyebekből találhatjuk ki, mi a helyzet, nagyon jó a folyamatos érzelemtelítettsége a filmnek, amit külön feldob a finom zene, a már említett szép fényjátékok és a remek színészi alakítások. Jude Law mindig is fantasztikusan játszott, kezdve az eddigi legjobb szerepével a Gattaca-ban, és most is, olyan könnyedén és magától értetődően bújt bele Jeremy bőrébe, hogy elképesztő. Semmi mesterkélt nem volt a karakterében, olyan srácot alakított, akivel szívesen összehaverkodna bárki, és akibe bármelyik lány rögtön bele tudna szeretni.

Norah Jones (aki zenészként a filmzenében is jelentékeny részt vállalt) ahhoz képest, hogy ez volt az első rendes filmszerepe (ráadásul egyből egy főszerep), meglepően jól játszott, tényleg hihető volt a rendes, érzékeny és szemlélődő fiatal lány szerepében. Egyébként mindenki jó formáját nyújtotta a filmben, Natalie Portman-nek volt egy-két nem jól eltalált megmozdulása, de Rachel Weisz és David Strathairn a legtöbbet hozták ki a kisebb szerepeikből.



Nagyon hangulatos és romantikus Wong Kar-Wai legújabb (szerelmes)filmje, ami remek belépőt jelenthet számára az angol nyelvű és amerikai (művészfilm)gyártásba, és ami önmagában véve is egy jól sikerült darab.