Ne Szórakozz Zohannal!

Adam Sandler (Ben Stiller-rel kb. egy időben) a 90-es években indította be a vígjátéki karrierjét, olyan filmekkel, mint Billy Madison (1995), vagy egy évre rá a Happy Gilmore (amelyek után a produkciós cégét Happy Madison-ra keresztelte), amelyek már megadták az alapvonalát a Sandler-filmeknek: egy jóadag kölykös-srácos hangvétel, ártatlan és infantilis vágyakkal és időtöltésekkel, szeretetreméltó, de mindent elhülyéskedő főhőssel a cselekmény közepén. Bár biztos sokan vannak, akiknek nem jön be ez a Sandler-humor, de szerintünk legtöbbször működőképes, élvezetes, vicces, és csak ritkán megy át gusztustalankodóba, vagy efélébe.

A remek indítás után a 96-os Golyóálló c. krimivígjáték elágazásnak tekinthető, mert az nem lett tipikus Sandler-vígjáték, hanem egy normális film, amiben Sandler volt éppen az egyik főszereplő (a másik Damon Wayans, a vicces Wayans-fivérek egyik fiatalabb tagja). A 99-es Apafej már megint visszatérést jelentett a kitalált Sandler-vonalra, és ez a film is egészen jó vígjáték lett, olyan, amit többször is kedvünk van megnézni. Aztán jött az értelmezhetlen Sátánka, amire kár szót is vesztegetni, a Kismenő, ami helyenként vicces volt, de nem az igazi Sandler-minőség, a Ki Nevel a Végén szintén, csak még gyengébben, az 50 Első randi, és így tovább.

A legújabb filmjeinél beleszaladtunk egy erős hullámvölgybe, gondolunk itt a szörnyű remake-re, Csontdaráló címmel, a Távkapcs-ra, amit hiába rendezett az egyik bevált Sandler-rendező, Frank Coraci (összesen 4-en vannak, Dugan, Coraci, Steven Brill, és Peter Segal), uncsi és nem-vicces lett, vagy a tavalyi Férj és Férj-re, ami szintén nem ütötte meg a jó öreg Sandler-szintet.



Ezek után a lehető legnagyobb kiváncsisággal készültünk a volt izraeli titkosügynökből lett New York fodrász történetére, aminek írásában már Sandler is részt vett, hosszú idő után ismét bedolgozva magát a forgatókönyvírói csapatba (legutóbb a 2000-es Sátánkát írta társ-szerzőként, amit mondjuk kihagyhatott volna). Vele együtt dolgozott a könyvön Judd Apatow is, akinek nem rajongunk a stílusáért (Felkoppintva), bár mostanában nagyon sok vígjátékban részt vesz íróként, producerként, rendőként.

Valljuk be, a Zohan sztorija nem rossz. Amikor először meghallja valaki 25 szóban (vagy kevesebben) a film rövid sztoriját, tetszik neki. Vicces, ahogy egy sérthetetlen izraeli ügynök ott akarja hagyni a harcokat, hogy New York-ban békésen varázsolja fényessé és selymessé a hajakat. Ráadásul Adam Sandler olyan képpel tudja ezt előadni (illetve minden nem-normális, humoros helyzetet), amit nem lehet nevetés nélkül hagyni. Szóval jó az alapötlet, de egy igazi jó vígjátékhoz több kell ennél - folyamatosan adagolni és fokozni kell a humorforrásokat, az alap vicces helyzetből ki kell nőniük további humoros helyzeteknek, plusz fel kell bukkaniuk “funny” karaktereknek, akik maguk gondoskodnak egy-két jelenet viccességéről.



Mindig sokatmondó információ egy filmről, mi kerül be a trailerébe, nos, a Zohan mindegyik trailerében egyaránt benne volt a “talpas verekedés”, ami nem is annyira vicces. Az a jelenet, amikor Zohan frissen megérkezve New York-ba, bemutatja a városnak, és egy bunkó rasszista fickónak, hogy mit tud (állva a talpával pofozkodni, például)), az egyszer kicsit vicces, de azért nem annyira nagy dobás, hogy feltétlenül bekerüljön a trailerbe. De bekerült, és ez azért van, mert olyan sok igazi geggel végülis nem szolgál a film. Jól szórakozunk rajta, szó se róla, de egy Adam Sandler-vígjátékban több mulatság is elférne.

Zohan két fronton támad új, New York-i életében: egyrészt menő hajakat csinál az idősebb hölgyekből álló vendégkörnek, másrészt szexuális szolgáltatásokkal is ellátja őket. Olyanfajta idióta beindultságot kell elképzelnünk Zohannál, mint amilyet Mike Myers nyomott az Austin Powers-ban (a “hello, baby, na mi a helyzet?-féle kedves macsó stílus, aki megragadt a 70-es éveknél, és meg van róla győződve, hogy még mindig bárki bármikor szexelhet majdnem bárkivel...leginkább vele)).

A Zohan-karakter “közvetlen férfiassága” jó ötlet, mert ebből később még több vicces jelenet és beszólás eredhet (a legjobbak a vörös hajú zsidó srác, Michael megnyilvánulásai, akivel Zohan megérkezésekor barátságot köt, és akinek a mamáját is töbször “megmasszírozza”, amitől a srác folyton rosszul lesz).

Zohan tehát teszi a dolgát, a lehető legtermészetesebben, mindenkinek csak jót akar: fellendíti a gyönyörű palesztin bevándorló lány, Dalia fodrászüzletét, több módon is széppé varázsolja az idősebb hölgyeket, őrzi a kerületet, és mindenkivel barátságot köt, beleértve az utca másik oldalán levő palesztin boltosokat is. Ez a zsidó-arab, pontosabban izraeli-palesztin viszony, amit a film ábrázol, teljesen rendben van, nem erőltetett, nem demagóg, hanem jól kitalált, és persze gyakran humoros is.

Mindkét oldal megkapja a maga paródiáját, és ezek egyike sem bántó, ami nagyon jó dolog. Zohan “izraelisége” amúgyis több vicces paródiaelem tárgya a filmben (a sárga színű bubble-s üditőital imádata, a fura akcentusa, a szüleihez való viszonya, a humusz sokoldalú használata, stb), amiken lehet derülni, és amin állítólag az izraeli közönség sem sértődött meg, sőt, nagyon tetszett nekik.



A film tehát mindenben kellő mértéket tart, Zohan idióta beindult szexvezérelt mentalitásától kezdve a politikai, nemzetiségi utalásokig, és ez feldobja a filmet. Ráadásul az idősebb hölgyek is méltósággal vannak bemutatva a filmben, akikre nem vet rossz fényt, hogy Zohan folyton “megmasszírozza” őket.

Úgy tűnik tehát, hogy egészében jól működik a Zohan, ez nagy vonalakban tényleg így van, csak hát a humorvonal nem tartott ki a majdnem két órás filmidő alatt, voltak hosszabb részek, amikor konkrétan nem történt semmi vicces, és miután már megszoktuk Zohan szexuális attitűdjét, kevesebbszer tudtunk mosolyogni a csábító mozdulatain. Mint ahogy azt is hamar felfogtuk, hogy ő sérthetetlen, tehát bármilyen számítógépes trükkre képes, ami viszont megint nem annyira nevetésre ingerlő elem.

Rob Schneider, a Sandler-filmek egyik állandó szereplője ezúttal egyáltalán nem volt vicces, pedig a magyar szinkron igyekezett feldobni a karakterét a szokásos magyar hangjával. A szinkron egyébként nagyon jól sikerült, elvileg idegesítő lehetett volna két órán keresztül Sandler fura akcentusának magyar megfelelőjét hallgatnunk, de nem így lett.

Az Adam Sandler-barátok kedvelni fogják ezt a filmet, mert bár kevesebb ősi Sandler-elemet használt, mint lehetett volna, azért rá lehetett ismerni a stílusára.

A nem kifejezetten Sandlerre beindultak, akik “csak” egy “jó kis nyári vígjátékot” szeretnének kikapni, nos, ők sem fognak csalódni, mert a Zohan a színvonalasabb vígjátékok családjából való, szerencsére.