MR 73

Már az elején feltűnik, milyen furcsa, rafinált és nyers koncepcióval állunk szemben. Gyönyörű fényképezés - és most nem csupán a filmeleji klasszikusan szép beállításra gondolunk Daniel Auteuil borostás arcélével, napszemüvegének szárával - kemény szavak, sötét, komor hangulat, és a film még csak meg sem próbálkozik azzal, hogy szimpátiát ébresszen bennünk főszereplőnkkel szemben. Az alkoholista zsaru fegyvert ránt egy buszon a buszsofőrre. Ezt nem kellett volna - szólal meg bennünk a szimpátia-balanszok iránt rutinosan érzékeny mozinéző. Azt is hamar átlátjuk, hogy a fickónak nincs esélye, és hogy ez a filmünkre is lesz némi kihatással. Mégis belevágunk. Naná, pár perc telt el, és máris le vagy nyűgözve Daniel Auteuil alakításától és persze a rendezéstől.



Van a francia filmeknek egy isteni típusa, egy stílus, amely fel-felbukkan filmekben, éspedig az, hogy a történet magyarázat nélkül halad előre - az amerikai és amerikanizált nézőre való tekintet nélkül. Megy, halad, hömpölyög előre a történet, és mi csak nézünk, nincs megállás, nincsenek pihenők, ahol elmagyarázzák nekünk, hogy eddig mit láttunk, csak egy sötét történetfolyamot látunk, ami főhősünket, mint valami sárlavina sodorja magával. Egyre lejjebb és lejjebb.



A filmben aztán felbukkan egy friss és tiszta karakter is, egy tradicionálisan szép francia lány, mármint a Nikita és az Ötödik Elem tradícióját véve alapul. Filmünk főszereplőnője, a gyönyörű Olivia Bonamy, egyszerre természetes, különleges, extrém és angyali, és jellemző módon a Justine karakternevet kapta. Alakítása az első perctől az utolsóig hiteles, mintha nem színésznő játszaná, hanem a filmbéli lány alakítaná saját magát. Justine nem csak úgy jelenik meg ebben a sötét filmben, hogy legyen benne női főszereplő is - ő gyermekkorában szemtanúja volt egy sorozatgyilkos bestiális vérengzésének - amit a saját szülein kellett végignéznie. Itt már rég azt mondanánk, hogy elég, köszi, kell a francnak ez a sok sokkoló ultra-erőszak - de nem, itt más a helyzet, ez a film más. Itt az erőszak, érződik, hogy nem arról szól, hogy ki kell tölteni a műsoridőt, le kell kötnie nézőket, és művészi hírnevet kell szereznie a rendezőnek.

Itt az erőszak adódik - a filmből, abból, amiről és ahogyan a film szól.

A legbrutálisabb dolog pedig az, hogy a fim elején is és a végén is emlékeztetnek minket arra, hogy mindez nem a pénz- és művészi hírnév-éhes képzelet szüleménye, hanem a valóságon alapul. Rendezőnk az az Oliver Marchal, akinek a fantasztikus - és ugyancsak megrázó Gengszterek c. filmet köszönhetjük, amit a rendező és a színészek tehetségén kívül az tesz remekművé, hogy ezt a történetet egy ex-zsaru, Oliver Marchal (!!) írta és rendezte, egy ex-zsaru, aki 16 évet nyomott le a francia rendőrség kötelékében. Az MR 73-ra ugyanaz igaz, és az igazság tényleg fáj.





Hány olyan filmet láttunk, ami önbíráskodásról szólt? Végső fokon, ha belegondolunk, minden akciófilm önbíráskodásról szól, hiszen az akciófilmek felfokozott emocionális dinamikája végül a leggyakrabban nem teszi lehetővé, hogy a néző szemét kiszúrják egy letartóztatós jelenettel, és helyette jöhet a negatív hősök látványos kivégzése - robbanás, zuhanás és robbanás - egy-egy jól irányzott utolsó mondat kézhezvétele után, amit az öröklét kapujában álló főhős küld az éppen hazavágott negatív hősnek - aki nélkül az egész film nem is jöhetett volna létre. "Megérdemelte" - hangzik el bennünk, "megérdemelte" - ezt sugallja minden a filmekben.

Az önbíráskodás egyébként a legszörnyűbb bűntények egyike, hiszen egy bűnt elkövetett ember az igazságszolgáltatástól függetlenül bűnhődik meg azért, amit elkövetett. Majdnem olyan, mintha csak a fejére esett volna egy tégla, a társadalomnak pedig semmi szerepe sincs a büntetésben.

A bűn büntetésével kapcsolatban pedig az a legfontosabb, hogy azt a társadalom rója ki a bűnösre - és nem valaki, aki vette magának a bátorságot. A bűn büntetésével a társdalom egy szelekciót valósít meg, egy meghatározott mértékben kitaszítja az elkövetőt, amivel a társadalom összes tagja számára üzenetet is küld, amely így hangzik: "így jár az, aki szembefordul a társadalommal", "társadalmunk tagjai biztonságban vannak, meg tudjuk őket védeni, s ha mégsem, a bűnösök pedig megkapják, amit megérdemelnek". Ha egy nehézfiú az utcán hazafelé elintézi azt, aki elkövetett egy durva bűntényt, az nem a legjobb dolog. Valaki gyilkolt, magához vette a jogot, kicsavarva azt a társadalom kezéből, a nyomozás, a bűnügyi vizsgálat, az ítélkezés és a büntetés végrehajtás jogát.

A kisemberek ilyenkor örülnek egy pillanatra - mert a bűnös megérdemelte. Elkezdenek felnézni az elkövetőre, az igazságosztóra. A könnyebb utat választják - és nem azt, hogy feljelentsék azt, aki pár perce lőtt szitává egy (másik) nehézfiút (ami, ugye, testvérek közt is felér egy öngyilkossággal). Inkább azt mondják rá: azért jó ember, hiszen jót cselekedett, és lehajtott fejjel böngésznek tovább a hírek között. Vagyis máris létrejött egy új hatalom, mint a Keresztapa 1-ben, amikor De Niro megtette, amit meg kellett tennie. Egy új hatalom, aminek a holnapja érdekesebb a mánál (nem honlapja - holnapja:)). Ma még ünnepled, és hálás vagy, hogy megszabadított a gonosztól, de mi lesz holnap? Holnap, ha van valami igazságtalanság, mit teszel, tárcsázod a számát, és mész szívességet kérni? A kocsmában, amikor ő is ott van, mersz majd olyat mondani, hogy pokolba az összes szemét bűnözővel? Mersz majd olyat mondani, hogy utálod a gengsztereket? Mersze majd olyat mondani, hogy a bűnösöket bíróság elé kell vinni? Nem valószínű. Létrejött egy új hatalom, és a saját életét éli, és te arra törekedhetsz egyedül, hogy ne kerülj az útjába. Akkor most mi is történt a bűnüldözéssel, igazságszolgáltatással? Arról pedig szándékosan nem ejtettünk eddig egy darab szót sem, hogy a "bűnös", akit elintézett egy igazságosztó, mennyiben biztos, hogy tényleg bűnös volt? Üdv a középkorban - keménykezű, igazságos királyok és hadurak világában.

A másik típusú igazságosztás, a Taxisofőr-féle igazságosztás, a magányos hős igazságosztása. Ez már milliószor szimpatikusabb, de ne feledjük, Robert De Niro a Keresztapa "első részében" is magányos hősként kezdte, és azt se feledjük, ami a Taxisofőr legnagyobb tanulsága, hogy gyakorlatilag a véletlenen múlott, Jody Fosteren, hogy a magányos hős utcákat megtisztító harca, haragja nem egy helyi politikus ellen járt sikerrel, hanem egy helyi prosti-barlang brutális arcai ellen. Csak a rend kedvéért jegyezzük azért meg, hogy Robert de Niro mégis hős a Taxisofőrben - mert feláldozza magát egy másik személyért. Az igazságosztás mégis durva dolog - egy külön plusz tragédia, minden esetben, társadalmat pedig nem lehet rá alapítani, sőt, még az akármilyen szintű jelenlétét sem lehet tolerálni.



Visszatérve az MR 73-hoz, ez a film mindezek figyelembevételével is egy nagyszerű alkotás, az MR 73 tökéletesen áll hozzá a bűnhöz, a korrupcióhoz (a mocsokhoz, ami kézről-kézre tapad hozzá mindenkihez, aki részt vesz a korrupt rendszerben), és eszébe sem jut, hogy valamiféle happy endet kínáljon fel. Az önbíráskodás egy tragédia, egy tragédia terméke, amely tragédiát is szül, legeslegtisztább esetben az önbíráskodó tragédiáját. Ha mindaz, amit a filmben látunk, a képzelet szüleménye lenne, morcosan vágnánk hozzá a rendező fejéhez: "ember, te .. teljesen kész vagy!". Így azonban szótlanul tántorgunk a film után, ami az amerikanizált emberek (és gyakorlatilag mindenki) számára vérfagyasztóan valóságos. Ha ez egy amerikai film lenne, csak vérfagyasztó lenne, és a film után folytathatnánk a popcornozást (ha közben egyáltalán felfüggesztettük volna). Az MR 73 azonban kemény és fájdalmas kapcsolatot von a film és a valóság között, ami végsőkig megrázó élmény.

A dolog szépsége (a film szépsége) az, hogy nem csak az elején és a végén üt meg komoly hangnemet - közben is, végig egészen más szinten ábrázol dolgokat, mint ahogyan azt megszoktuk, vagy ahogyan azt egy másik filmben látnánk. Arról, hogy milyen érzés valakit elveszíteni, annyira egyszerű, könnyű, és egyszerre mégis annyira lélegzetelállítóan súlyos szavakkal fogalmaz a film (az egyik szereplőjén keresztül), hogy a mozi-nézés szituációjának csomagolásán egyből átvérzik a valóság, megértjük, hogy ez nem fikció - ezek valódi érzések. Valódi élmények - egy filmbe csomagolva. Egyszerre örülünk, és sajnáljuk, hogy elkészült ez a film. Nagyszerű, hogy elkészült, és szörnyű, hogy el kellett készülnie.