Miss Pettigrew Nagy Napja

Vagyis nem csak neki, hanem a jól megírt forgatókönyvnek, a remek szereposztásnak, és jó színészeknek, McDormand mellett például a helyes Amy Adams-nek. Amy Adams nem kérdés, hogy a Bűbáj c. filmjéből érkezett ebbe a filmbe, mert abban a szerepben mindenkinél jobban és hihetőbben játszotta el a királylányos, naiv és kedves lányt, aki mesevilágot teremtett New York-ból is. Most is egy hasonló karaktert jelenített meg, ismét elég jól, egy nagyratörő fiatal lányt, akinek 3 férfi van az életében, de közben nem akar mást, csak pezsgővel ébredni, vidámságot vinni a komor londoni utcákra, és esténként a West End-en játszani.

Amy Adams-nek láthatóan tökéletesen áll ez a szerep, nincs benne semmi idegesítő, vagy túlzott, ami nagyon nagy szó, mert egy ilyen könnyed-bájos karakternél könnyen átcsúszhat a színésznő egy olyan tartományba, ahol már szinte mindegy, mit csinál, nem bírjuk. Itt az Adams-féle intelligens és kedves játék mellett ott van Frances McDormand régóta ismert tehetsége, az a visszafogott és erőteljes megszemélyesítés, amit főszerepekben (Fargo), vagy epizódszerepekben (Minden Végzet Nehéz) is pompásan tud alkalmazni. Ők ketten remekül elvannak a filmvásznon, ahol a cselekmény jó ritmusban halad előre, kicsi konfliktusok keltenek röpke izgalmakat, és közben többféle érzelmi kapcsolat bukkan fel. A film valóban egy nap története, Miss Pettigrew életének talán legfontosabb napjáé, amit előszöris túl akar élni (végig éhezi a napot, kivéve a bőrpihentetőnek szánt két db uborkaszelet elfogyasztását), másrészt segíteni akar fiatal munkaadójának, akit első pillantásra megkedvel, amúgy pedig talpraesetten old meg nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben nem sérül az erkölcsi tartása.

Bár leginkább romantikusnak tűnik a film, van benne egy adag vígjátéki véna is, a visszafogott, leginkább helyzetkomikumból adódó humorosság. Nem nevetjük végig a filmet, de nem is ez a cél, (bár azért jól szórakozunk), anélkül is egészen jól át tudjuk magunkat adni az eseményeknek, amik pihenés nélkül jönnek egymás után. Annyira sok éles helyzet, kemény konfliktus nem adódik, hogy folyton kapkodni kellene a fejünket, de a meglévő (főleg érzelmi) bonyodalmak éppen elegendőek ahhoz, hogy érdekes legyen a végkifejlet.

Amy Adams (Delysia) előadásában bele tudjuk képzelni magunkat a törékeny jóléthez és rózsaszín burokhoz való ragaszkodásba, amiért a lány kénytelen egy bártulajdonos barátnője lenni. Emellett szeretne betörni a West End világába (később pedig Hollywood-ba), amiért igyekszik tartósan elcsábítani egy fiatal producer-fiú fejét. Ezekkel együtt is van egy szerelme, Michael (Lee Pace), egy nagyon helyes zenész srác, akivel láthatóan tökéletesen illeszkednének egymáshoz, ha nem lennének Delysia-nak további érdekeltségei a férfiak körében. Az érzelmi problémák mellett a film meglehetősen jó art direktori munkájának köszönhetően belemerülhetünk a háború előtti londoni világ előkelő, nagyon finom stílusú világába is, bár ez a művészeti rendezői és látványtervezői munka messze elmarad attól, amit a csodás (David Suchet-féle) Poirot-sorozat alkotói tudtak nyújtani, a fantasztikus tervezésű szobabelsőikkel és szállodai halljaikkal, az 1935-36-os londoni éveket a legarisztokratikusabb stílusban megmintázva.



Azért itt is sikerült hamar beleképzelnünk magunkat az akkori világba, és abba a hangulatba, ami a két világ ütközésekor (a 30-as évek békeideje és a közelgő világháborús katasztrófa) érezhettek az emberek, mondjuk az angol fővárosban, és ez adott egy plusz töltetet a filmnek.



Ez az a típusú film, amit a gyártó stúdió úgy reklámozhat: "a Focus Features büszkén mutatja be...", mivel ez egy átélhető történet, remek szereplők előadásában, egy kedves mikrokozmosz a háború előtt álló London világában, ami egy bohókás és kedves lány (Delysia) és egy jobb sorsot érdemlő, szeretetreméltó nő (Miss Pettigrew személyében) egy napos kapcsolatáról szól, a kölcsönös szimpátia és a pénzen, társadalmi helyzeteken túlmutató barátság jegyében.

24 óra, ami nem múlt el nyomtalanul főhősnőink életében, szerencsére...