microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2008-09-08

Trópusi Vihar

Burn Hollywood, Burn!:)


Nem lehet eléggé értékelni Ben Stiller filmes munkásságát, viszonylag ritkán rúg bele a labdába rendezőként, de akkor mindig kiderül, hogy volt mondandója bőven, és bár előszeretettel adja ki magát együgyű izomagynak, filmjei folyton mély átgondoltságukkal és messze átlagon felüli poén-minőségükkel tűnnek ki a hétköznapi vígjátékok közül. A Trópusi Vihar igazi Ben Stiller-film, a tőle megszokott színvonalon...

Egyszer régen, télen a CSPV spontán kávéházi kirendeltségében pedig azt fontolgatták az üres, rúzsfoltos kakaós-csészék felett és a párás ablakok mögött, hogy talán családias tüntetést kellene szervezni a Team America eredeti nyelvű forgalmazásáért, mert úgy volt, hogy csak magyarul hozzák be a nagyszabású álom-filmet. A film végül tüntetés nélkül is megjelent eredeti nyelven, minősége azonban messze alatta maradt annak, amit a zseniális Matt Stone és Trey Parker párostól elvártunk volna. Pedig egy világ-leigázós háborús film megadhatta volna mind az USA szent háborújának, mind pedig az amcsi háborús filmeknek, ami jár nekik. Erre azonban egészen a remek és nagyszabású Trópusi Vihar megjelenéséig kellett várnunk.


A Trópusi Vihar egy baromi mélyen átgondolt film. Poénjai nem szapi-buborékok, hanem az ifjú Stiller koponya mélyrétegeiből szertartásosan fel-eregetett profi kis gömböcskék, tele tartalommal - hogy az elején kezdjük, a film kezdetén látszik, hogy minden bizonnyal egy sok éven keresztül dédelgetett álma vált valóra derék író-rendezőnknek, amikor a film elé gagyi mozifilm-trailerek egy sorozatát helyezte el, még a film hivatalos kezdete, a Dreamworks logó elé. Ez nem semmi, példátlan és remek poén, ráadásul e fiktív trailerek a filmben szereplő film szereplőinek karrierjéről adnak képet, szóval meglehetősen fontos információt hordoznak - miközben, ha nyitott szemmel ülünk a moziban, és székünk is a megfelelő irányba néz, egy nem kicsit metsző Hollywood-kritikának lehetünk szemtanúi - máris.

A film szó szerint már itt, a legelején leveszi a nézőt a lábáról, elcsavarja a fejét, meg minden mást is elkövet, amit a filmes kifejezés pankrációjának íratlan szabályai megengednek. A poénkodással kapcsolatban a lényeg mindig a színvonal, mert nem mindegy, hogy milyen szinten poénkodunk (mondja Pierre a Megáll az Idő-ben, és tök igaza van). Amikor a film elvileg első jelenetét látjuk, ami egy csöpögős világégéses, napalmos, helikopteres vietnámi jelenet, már egy sokkal komolyabb szinten vagyunk, hiszen a jelenet szereplőinek korábbi filmjeinek trailerjeit épp az imént néztük végig, így ez a jelenet sokkal komolyabban hat, nemcsak önmagaként, mint egy csöpögős és gagyi jelenet, hanem mint egy csöpögős és gagyi jelenet, amit érdekes karrierű színészek próbálnak meg előadni éppen. Nagyon ki van ez találva. Annál is inkább, mert ha egy film legelején látható nagy jelenetről kiderül, hogy ez csak forgatás volt, film a filmben, az mindig csalódás, visszaesés, megtorpanás, így azonban, a trailerekkel előkészítve filmünk nem áll meg a csapónál, hanem annál intenzívebben folytatódik.

 

A nagy jelenetet elszúrták, a kis stáb gondban van, és jöhet a világ, vagyis Hollywood legbrutálisabb producerének belépője. A világ legeslegbrutálisabb producerét ki más is alakíthatná, mint Tom Cruise? Színészi képességeit akkor sem voltunk képesek megkérdőjelezni, amikor már totál kínos volt ez az egész szcientológiai őrülete, egyszerűen nincs mese - Tom Cruise nagyon gáz -, de isteni jó színész. Tom Cruise producer karakterének révén, az arany láncos, kopaszodó Hollywood-i zsidó nagymenőnek a révén a Trópusi Vihar máris bekerült a legjobb filmes filmek közé, az olyan filmek közé, melyekben Hollywood-ról komoly képet adnak - lásd például a Játékost a nagyszerű Robert Altman részéről, amelyben Tim Robbins formázott meg emlékezetesen egy Hollywood-i producert (és persze Peter Gallagher is).


Tom Cruise és Ben Stiller producer-karaktere egyszerűen hihetetlen, amikor az Óz-ban Totó kutya lerántja a leplet Óz-ról, az hat olyan megdöbbentően a nézőkre, mint ez a producer-karakter. Roppant nehéz leleplezni, hogy milyen tud lenni egy Hollywood-i producer a legdurvább formájában, hiszen mindenki tudja, hogy mindenen felül gátlástalanok, szóval titkot nem lehet elárulni, egyedül egy nagyszabású karikatúra jöhet szóba, de miféle film az, ahol egy producer főszereplő karakterré léphet elő? Egy Altman stílusú Hollywood-i film nem bírna el olyan durva karikatúrát, mint ez itt most, szóval, ha matematikailag leszűkítjük, oda jutunk, hogy csakis egy durván agyament film lenne képes megjeleníteni egy producer-karikatúrát, de az agyament filmek a legritkább esetben agyas filmek. Ben Stiller vígjátéka azonban pont ilyen, egyrészt végsőkig agyament, másrészt hiper-szuper mélyen átgondolt alkotás, így Tom Cruise-zal a fedélzeten végre létrejöhetett a világ legdurvább producer-ábrázolása. Az ilyen keménységű jelenetekhez eddig azt hittük, csakis egy South Park juttathat bennünket - de csak addig, amíg a remek Trópusi Vihar meg nem született.
Az, hogy a Tropic Thunder egy igazán komolyan átgondolt komolytalan film, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a történet nem egyszerűsödik le, amikor a kis stábot magára hagyják az őserdőben, hogy a helyi "sárgák” éles lőszerrel lőjék őket, miközben ők azt hiszik, egy valóság-közeli forgatáson vesznek részt. Nem az történik, hogy onnantól öncélú, csak a pillanat szintjén értelmezhető poénokat látunk, amik mind arról szólnak, hogy a srácok azt hiszik, ez csak forgatás, miközben nem is. Nem, nem ez történik. Ez az állapot mindössze egy jelenet erejéig tart (amikor Ben Stiller a rendező lerobbant fejét a hajánál fogva lóbálja). A film ezután máris tovább lendül, és ez a nagyszerű benne.


Ez a film egy valódi trip. Egy trip, ami kibomlik, és végtelen gazdagság tárul fel belőle. Egy trip, amely nem áll meg ott, ahol a legtöbb forgatókönyv író megállt volna, hanem ugyanolyan sebességgel tovább fejlődik, az őrület határait rég átszakítva.

Csak hogy lássuk, miről beszélünk. Amint beállt volna a "színészek azt hiszik, játék, de közben valóban lőnek rájuk"-szitu, Ben Stiller máris kiválik a halára ítélt csapatból, és a történet egy új cselekményfonalát indítja el, miközben a kis csapat expedíciója is újabb szintre lép, a színészek életének mélységeit boncolgatva. Annak idején a Part-ban Di Caprio bekattanása egy külön fejezet akart lenni, és nagyon rosszul lett megcsinálva. Itt Ben Stiller dzsungelharcossá érése két rövid jelenetre összpontosul, és persze egyik jobb, mint a másik. Az egyikben megküzd egy véres ellenséggel, akiről később kiderül, hogy egy óriáspanda, miközben ő mint színész e filmen kívül hatalmas kampányt folytat a pandákért, ami miatt most lelkileg összeomlik. Mármint összeomlik az egyik jelenetben, de a következőben már az őrület határain túl, a panda skalpját a fejére tűzve kúszik a dzsungelben, és annyira dzsungellakóvá válik, hogy a fa ágán magát remekül álcázott sáskának laza "jó napot”-ot köszön (de ez a trip sem tart örökké, mert a sáska jól megtámadja).


Ezalatt a zseniális Robert Downey Jr. tartja a frontot a színészek hátramaradt csapatával. Downey Jr. egy feketét, afro-amerikait alakít, vagyis egy fehér színészt (a film előtti trailerben láthattuk fehéren egy meleg papos filmben), aki pigment átültetéssel feketévé varázsolta magát a szerep kedvéért. Ez a feketesége a legkáprázatosabb humorok forrásaként szolgál. Eleve totál Tamás bátya stílusban beszél, és nonstop adja a kobaltkemény vietnámi veteránt, ami kezd viccessé válni, amikor egy "fajtával” kapcsolatos beszólást kikér magának, amely kikérést azonban a csapat valódi feka sráca meg magának kér ki. Ha léteznek többszintű, emeletes, triplán megcsavart humorok, itt valósággal hemzsegnek az ilyenek.

Persze a film, hűen a trip-továbbgörgetős, tovább-kibontós működéséhez, itt sem ragad le. A valódi feka srác és Downey Jr. remek összetűzései lassan átcsapnak a színészet, a színészet-elmélet, színészet-tan magasiskolájába, a néző meg csak néz, hogy hogy történhetett ez. Az van, hogy Downey Jr. mint magát fekára satíroztató totál gyógy-arc spontán és hirtelen olyan beszélgetéseket produkál karakter-megformálásról, hogy azt kell mondanunk: hoppá. Ez durva. Mármint durva, hogy egy vicces vígjáték pihenő jeleneteiben iszonyat mély, komoly és valós módon, hihetetlenül pontosan és magas színvonalon fogalmazza meg a színész alakítás belső folyamatait, elméletét.

Egyszerűen döbbenet - és a dolog persze itt sem áll meg. Az idióta dzsungel-halandzsa és a magasröptű színészet-tani elmélkedések közepette a másik vonalon kalandozó Ben Stillerre terelődik a szó, aki a filmben élete nagy kassza-sikerét egy debil srác alakításával csinálta meg, de Oszkárt nem kapott - ahogy a feka Downey Jr. mondja, "de a kis szobrocska nem vót meg”. Downey Jr. előadja, hogy Stiller azzal szúrta el, hogy totálba nyomta a debilt, ezt pedig nem szabad. Elmondja, hogy Esőember, tök autista, meg minden, de debil? Nem debil, tud számolni, van tudománya. A sort számos másik példával folytatja, majd Sean Penn Nevem Sam-jét említi, hogy na ő is totálba nyomta a debilt - és nem is gyütt meg neki a kis szobrocska.

A poénok örvényében az ember tényleg azt hihetné, hogy valami igazán agyament filmet néz, és ez a legszebb benne. A film meglehetősen komoly rétege semmiféle rásegítést nem kap, nincs semmiféle összekacsintás a nézővel, hogy "hello, ez itt azért egy eléggé komoly réteg”. Zéró. Nyente. Ez Ben Stiller. Őrült beszéd, s benne egy őrült komoly rendszer - de csak azoknak, akik nyitottak rá. Ben Stiller foga fehérjét legelőször a nagyszerű Nyakunkon az Élet-ben villantotta ki (Reality Bites), ahol a világ legüresfejűbb tévés producercsávója verseng Winona Ryder szívéért a művészek életének prototípusát élő Ethan Hawke-val, a néző pedig nem bírja fogni a fejét, hogy hogy lehet ennyire súlyos ez a béndzsa prodi-gyerek. Egyik csúcs jelenete az, amikor Hamlet Yorick-monológjára utal, hogy és akkor ott van ez a kis fickó, ki volt ez egyáltalán. Mintha Shakespeare Yorick jelenete egy noname lúzerről szólna, és nem az elme fizikai enyészetének és a szellem örökkévalóságának szembeállításáról, úgy, hogy abban az idegállapotban az enyészet javára megelőlegez egy fatális 1:0-t. Hatalmasakat nevetünk a lúzer produceren - miközben ez az ő filmje. Minden, amit látunk, mindaz az érzékenység, amit az art-srác előad, az belőle jön, aki az üresfejűt előadja. Ez Ben Stiller valódi stílusa, ami a Tropic Thunder-ban tökéletesen megnyilvánul.


Mert gondoljunk csak bele, nem öncélú poénkodás folyik a dzsungel közepén a színészetről, meg a kis szobrocskáról, hanem egy merően újszerű, az eddigieknél jóval valóságosabb, élesebb képet kapunk arról, hogy mi a színészek szerepe Hollywood-ban. A Sztanyiszlavszkij-módszer mindenek feletti elharapódzása, valamint a tévé bedurvulása nyomán a színészek, mint aprócska kis pontok a vásznon, idióta gladiátorokká degradálódtak, akik kénytelenek a legdurvább pszichózisokba zuhanni, a valóság és fikció különböző rétegeit össze-vissza keverni, az extrém dimenziójában, csak azért, hogy valami kijöjjön belőle, amitől mint kutyusnak a csont, meggyün nekik a kis szobrocska, miközben a producerek, mint a bábszínház brutuális mozgatói, egy teljesen más dimenzióban élnek és mozognak - a marketing dimenziójában, nagy ívben le sem ejtve azt, hogy a kis színész-pontok a vásznon mi az ördöggel hajtják ki magukból a teljesítményt.


További kritika, mégpedig metsző, hogy ezek a háborús filmek mennyire gázok. Bizony, ma még nem túl sokan vannak tisztában vele (csak akik például látták a Titanic Fesztivál remek filmjét, a Besorolás Alatt-ot), hogy az USA-ban az MPAA, a besorolásokat végző kis testület egy a nagy stúdiókkal összeforrt, érinthetetlen társaság, ami prűd háziasszonyok gyülekezete, akik az összes filmet, amiben megjelenik egy férfi fenék, vagy egy női nemi szerv, visítva kizárják a mozikból egy R-rel, de közben a nagy stúdiók filmjeit, vagyis kenyéradóik filmjeit valahogy mindig kedvező besorolással illetik, akármilyen káros is legyen az pszichológiailag a gyermekek világára például (az MPAA ülésein szabály, hogy nem lehet kérdezni, nem lehet azzal érvelni, hogy egy-egy film besorolását felhozza a rendező, hogy de ha ebben a filmben ez megengedett, akkor az enyémben ez miért nem? - na ez totál tilos, plusz nem lehet fényképezni, de még rajzot készíteni sem a testület tagjairól). A legeslegérdekesebb tanulság, ami a Besorolás Alatt c. remek dokumentumfilmből kiderül, az, hogy olyan filmet, amelyben az amerikai hadsereg bármilyen módon megjelenik, csakis az amerikai hadsereg engedélyével lehet a mozikba bocsátani. Hoppá-hoppá-hoppá.


Ez történik most Hollywood-ban, ez a tantusz pereg le most mindenfelé, hogy ha a hadsereg a legkeményebben cenzúrázza a filmeket, és a neki nem tetszőket betiltja, akkor Oliver Stone nagy Vietnámos eposzai nem Vietnám és az amerikai hadsereg leleplezései, hanem éppenséggel az amerikai hadsereg által minimum jóváhagyott filmek. Oliver Stone így nem nagy leleplező - hanem ugyanakkora nagy szócső. Nem kis csalódás ez. Coppola az Apokalipszis-sel, Cimino a Szarvasvadász-szal ugyanúgy (nagyon) nagyot alkottak, mind Stone a Szakasz-szal, mind a Született Július 4-én-nel, ám vegyük észre, hogy e filmek mikor készültek - Stone-éi '86, '89, Cimino Szarvasvadásza '78, Coppola Apokalipszise pedig '79. E filmek ma már (akármilyen nagyszerűek is), mind magukon viselik a hadsereg legfelsőbb vezetésétől származó "approved” pecsétet.

Nick Nolte veterán karaktere ezért különösen hangsúlyos a filmben, hiszen azt üzeni a háborús filmekről, hogy nem annyira kobaltkemény Nam-i veteránok visszaemlékezései, mint a hazafias képzelőerő művei.


A film mellesleg remek szereposztással dolgozik: Tom Cruise csúcs, de Jack Black szerepeltetésére sem tudunk másképp tekinteni, mint imáink meghallgattatására. Jack Black egy drogos színészt alakít, aki, ha South Park-ban gondolkodunk, szabályszerűen átmegy Cartman-be. Egy drog-maffia telephelyére kell behatolniuk, de úgy, hogy Jack Black addigra már több napja elvonási tünetekkel küzd, így meg kell kérnie társait, hogy kötözzék egy fához, és akkor se engedjék el, amikor majd azt mondja, hogy már tök jól vagyok, köszi.

Ben Stiller háborús dráma-vígjátéka egy gazdag, elgondolkodtató film, amely Hollywood legérzékenyebb pontjára tapint, és ezt nagyon jól teszi. A film végén immár más emberként távozunk a moziból. Másképp tekintünk Hollywood-ra, a Hollywood-i "mozikra”, és önmagunkra is. Nagyot tágul a tudatunk, pedig elvileg egy hiper-humoros vígjátékot néztünk csak meg :) Mit mondhatnánk, igazi nagy trip ez a film, ami végül mély nyomot hagy bennünk.

-jepe-
2008-09-08

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Trópusi Vihar info-file
:::::::  (Tropic Thunder 2008.)